1/16/2011

Toth Ferenc


Inn memoriam Tóth Ferenc (Fetyő)


Ausztrália, 2011-01-06 csütörtök. Az év első hete, első csütörtök és első esős nap. Mivel házakat festünk kívülről, ilyen napokon nem dolgozunk, ha nincs más, belső munkánk. Ez azért annyira nem keserít el, előkerülnek ilyenkor az elmaradt ház körüli teendők és a jól bevált hobby, a főzőcske. A bérelt lakásban két fürdőszoba van, a zuhanyrózsák mindkettőben fixen a falra szerelve, nem levehetően. Bosszantó a dolog, pláne amikor takarítani kellene a kabint. Levehető kézi zuhanyt venni, ez a cél, ennek érdekében el is indultam a pár kilométerre lévő Bunnings (OBI,Praktiker) áruházba. Befordulva a nagy parkolóban rögtön megcsapott a bejáratnál felállított kis sátor felől a jól ismert „ozi sausage” illata, ami csupán BBQ sütőn elkészített kolbászka és hagyma, egy szelet kenyérbe hajtva, kis BBQ szósszal meglocsolva. Kettő dollár és ötven cent az ára, ami annyira csekély kis összeg, hogy pár perc alatt megkeresed, amikor dolgozol. Lányok sürgölődnek itt, mint a hangyák, pörög az üzlet, egyébként is átesel rajtuk, mert a bejáratnál állnak. Ki szoktak írni valami kamu szöveget is, hogy a bevétellel támogatják ezt –azt, és akkor milyen jó dolog is ez. Mindig veszek belőle, most is, pár falat az egész, majdhogynem inkább csak szimbólum az egész. Belépek az automata üvegajtón és rögtön velem szemben áll a „köszöngető és terelgető” hölgy, akinek a kezében kis karton doboz, keskeny réssel a tetején és valami A4-es papírra nyomtatott szöveg, hogy adakozzál. Ej, de trükkös! A visszajáró 50 centet még időm se volt elrakni, máris lenyúlják. Bánja – kánya, bedobom, talán ezt is figyelembe veszik majd ha elpatkolok és a válaszút előtt állok, hogy most le a pokol felé, vagy fel a mennybe jutok örök nyugalomba. Majd szólok a forgalom irányítónak, hogy emlékszel koma, ott a bunnings-nál, az 50 cent! Hátha ezen múlik majd.

Reménykedem már kicsit, hogy egyszer végre bejutok az áruházba. Semmi egyebet nem akarok venni, csak ezt a kézi zuhany szettet, ezért nem is viszek magammal még kosarat sem, csak úgy parasztosan kézben elhozom majd a pénztárhoz. Sasszézok a sorok között, sejtem merre lehet a cuccom. Meg is van a sor, vesztemre vagy szerencsémre én a drágábbik vége felől kaptam el a sort. 225 $ a nyitó ár, amitől kissé kiráz a hideg. Haladok tovább, hál isten az ár is lefelé. Egyből a legutolsóhoz lépek és elégedetten állapítom meg, hogy 30 $.  Boldogan magamhoz ölelem a China-ban gyártott műanyag vacakot és zsákmányommal startolok a pénztár felé. Elhaladok egy zártabb rész előtt, ahol az apróbb szerszámok, fúrók, védőfelszerelések vannak. Ide csak egy helyen lehet bemenni, pár eladó mindig sürög bent, hogy segítsen, ha valamit nem találsz. Elhaladva az U betű alakú helyiség előtt a fejemet csupán félig fordítottam arra, hiszen nem kell onnan semmi. Ekkor eszembe villan, hogy most megnézem azt a vídia hegyű falfúrót, amivel betonba is tudok lyukat fúrni. Fék! Befelé menet nem ugrik be egyből melyik sorban is vannak a hegyek, mert itt is van 4 utcácska legalább, bár ezek igen rövidkék. Első utca nem tartalmaz számomra érdekes dolgokat, a végén jobbos és vissza. Na ez az, itt lesz. 5-6 méter hosszú falon ezer féle fúróhegy, még jó hogy csoportosítva vannak, fa, fém, beton. Ahol éppen a nekem kellőek vannak, ott áll egy fickó, háttal nekem, alaposan szemlélve valamit. Lassítok, mire észrevesz, de nem fordul meg, csak kicsit odébb lép, majd közben visszatesz valamit a polcra, gondolom nem ezt kereste. A fejét félig felém fordítja, így profilból láthatóvá vált az arca. Egyszerű rövid farmer gatya volt rajta, vékony farmer ing felül. Már éppen vettem volna le a tekintetemet róla, amikor nagyon halványan hideg futott végig rajtam. Nem is tudom, talán valahonnan ismerős lehet nekem ez a csávó. Ott ragadt a tekintetem, de csak tapintatosan, mert 2 méterre sem álltunk egymástól. Alibiztem, mintha egy előtte lévő alkatrészt néznék, de már nem érdekeltek a fúrók. Ahogy eltelt két másodperc, úgy kezdett el zakatolni az agyam, nyíltak ki bent rég bezárult ajtók, törtek elő évtizedek óta nem használt emlékek.

Vállig érő, szőkés, göndör haja volt, de nem olyan lányos, hanem fiús, lompos, loncsos, bár nem volt ápolatlan. Arcformája kissé szikár, állcsontja határozottan előrébb állt a megszokottnál. A száj formája így oldalról láthatóan hullámosabb az átlagnál. Jó sok haja volt, rálógott a fülére, de nem takarta az arcát el. Alkatilag jó erős termetű, széles hátú és vállúnak látszott, de így oldalról pontosan nem láthattam. Ekkor hátat fordított nekem, tett egy lépést előre, majd újra megállt. Jól gondoltam, nagydarab gyerek volt. Nadrágja térdig sem ért, láttam a lábait hátulról. Így együtt a kép annyira ismerőssé tette. Rontottak elő az emlékek mélyről, pillanatok alatt leszűkült a kör egy emberkére. A kellemes érzés azonban, ami ilyenkor hatalmába kellene kerítsen, azonnal át is esett egy nagyon furcsa, kissé dermesztővé.
A lehetősége annak, hogy Ő lenne, teljes mértékben nulla, így hát marad a rettentően hasonló valaki verzió. Méregetve így háttal, a vádlija a lábán jól látható volt, és ott egészen lent, majdnem a bokájánál egy kis heget vettem észre. Most ütött meg az erősebb hidegrázás, olybá, hogy mikor a karomra néztem, a szőrszálaim mind égnek álltak és libabőr borított el. Az agyam olyan hangosan zakatolt, miközben dobálta elő a lehetséges azonosítási pontokat az emlékeimből, hogy csak süvöltést halottam, közben a pulzusom is kalapált a fülemben. Az a seb a lábszárán, de hát ez lehetetlen ………….

Ugorjunk!

“Az EFOTT története 1976-ra nyúlik vissza. Ekkor volt az első találkozó, a Pécs melletti Abaligeten. A KISZ, amely a diákok legnagyobb szervezete is volt egyben, szervezte a találkozót. A '70-es, '80-as években igen intenzív volt a sport-, az úttörő-, illetve a KISZ-élet. Így megvolt az ideológiai alap is a rendezvényhez: a KISZ-kongresszus azt a célt tűzte ki, hogy az egész ifjúságot átfogó turisztika rendszert kell létrehozni.
A középiskolásoknak már volt az ODOT (Országjáró Diákok Országos Találkozóját), a dolgozó fiataloknak az Ifjúmunkás Kemping. Maradtak tehát az egyetemisták, illetve főiskolások. Nekik hozták létre az EFOTT-ot. Az elsőn, Abaligeten, huszonöt főiskola, illetve egyetem háromszázötven hallgatója találkozott akkor.
A szervezést természetesen a KISZ végezte, és finanszírozta”


Édesapám tanárember volt, általánosban tanított, esetünkben Sarkadon a 2-es iskolában. Ének és történelem tanár volt, délután pedig napközis. Akkoriban én már kijártam a középiskolát is, már a Volánnál dolgoztam, illetve tanfolyamra jártam, a hivatásos jogosítványomért. Esténként vacsorakor atyám néha kiértékelte a napját, kiemelve a különösen rossz élményeit. Én érdektelenül hallgattam, nem nagyon érdekelt, egészen addig, amíg fel nem tűnt, hogy egy gyereket nagyon emleget, kiemelve a többi közül. A legrosszabbnak titulálta, hozzátéve, hogy ilyen ördögfattyúval még nem találkozott soha. Hűha, ébredt fel bennem a kíváncsiság, nekem ezt látnom kell. Ki is mentem hozzá pár napra rá, mondván hogy meglátogatom munka közben. Pár szót váltottunk és én meg is kérdeztem gyorsan, hogy van az ördögfióka? Apám szemöldökét felhúzva a sarokba mutatott. – Hát ott van, éppen büntetésben, mert megdobálta a lányokat – válaszolta. Megvártam, hogy szünet legyen és a többi gyerekkel én is kimentem az udvarra. Odalopóztam a gyerek mögé és szigorúan rászóltam: -Ki vagy Te? A válasz gyors volt, határozott és alig érthető, mert egybefolyt a két szó: TóthFeri, és azonnal vissza is kérdezett. – Te vagy kulinak a fia? Apukámnak ez volt az iskolai beceneve. – Aham – válaszoltam neki. – Én nem nagyon csípem a tanár kölyköket, mind nyápic – csapta a képembe a kölyök. Az őszinteségén jót mosolyogtam. Ezek voltak az első szavaink egymásnak. Pár évre rá egyszer valamiért a szülei házába mentem, venni talán valamit. Kifelé jövet Feri utánam szólt bentről a házból: - Te tanárgyerek, nem emlékszel már rám ? Szó – szót követett és így lettünk barátok Tóth Ferivel, becenevén Fetyő-vel. Elkezdtünk együtt járogatni, csajozni és bulizni. Nem zavart az sem, hogy jó pár évvel fiatalabb volt nálam. Minden lehetséges helyre elmentünk, ahol „élet” volt, mi akkor így neveztük a bulis helyeket. Menjünk az életbe, gusztonyoztuk egymást mindig. Én a Volánnál dolgoztam, Fetyő valahol máshol. A faliújságra kiírták, hogy ODOT ifjúsági találkozó lesz Orfűn, itt lehet jelentkezni. Persze mi azonnal jelentkeztünk és sátorral a hátunkon pár napra rá útra is keltünk. A volános bérletemmel Békés megyében ingyen utazhattam, de csak egy volt belőle, mi pedig ketten voltunk. A módszer a következő volt, én felmentem először, furakodva előre, majd a busz végébe mentem és kidobtam a bérletemet az ablakon,  amivel Fetyő szintén feljött. Csongrád, Bács Kiskun és Baranya megyében már felkönyörögtük magunkat a buszokra. Így jutottunk el a csodás Pécs városába és onnan az orfűi tóhoz, ahol a még szinte kopár kemping várt minket. Ott is megdumáltuk a portást, hogy mi a Békés megyei csapat   
táborépítői vagyunk. Az ODOT még csak 2 nap múlva kezdődött. Addig mi csodásan lebarnultunk a tóparton és úszóhártya nőtt a lábujjaink közé a sok fürdéstől. Kezdtek aztán szállingózni a fesztivál résztvevői, mi mindenkinek szívesen segítettünk sártat építeni, így aztán jóba voltunk mindenkivel, pláne lányokkal. Annyira, hogy az ott töltött jó pár napon mindig más sátorba aludtunk. Felejthetetlen élmények voltak ezek a napok, az esti tábortüzek, a strandolós napok, a versenyek, a kirándulások, a bográcsozások. Emlékszem, hogy Fetyő komám egyik reggel az egyik fiatal tanárnő sátrából mászott elő, végtelenül elégedett képet vágva. Ebben nagyon jó volt, a hódításban és a bamba vigyorgó képet vágásban. Ő egyszerűen utánozhatatlan figura volt, állandóan tele energiával, életkedvvel és vidámsággal. Mellette soha nem lehetett unatkozni vagy tétlenkedni. A társaság a hasát fogta a nevetéstől, ha Ő hozta a formáját. Szinte soha nem pihent, mindig hajtotta valami, menni-menni kell. Csak sok év múlva értettem meg hogy miért volt ez nála. Olyan ember volt Ő, mintha érezte volna, hogy kevés ideje van itt a földön, ezért aztán neki ugyanannyi idő alatt sokkal több dolgot kell megtennie, mint másoknak. Égette a gyertyáját mindkét vége felől, nem kímélve a környezetét sem. Ez abban az időben még nem tűnt fel.

A fesztivált kiélveztük az utolsó napjáig, sátorbontás után jöttek utánunk a következő bulizósok az EFOTT-osok, de abban mi már nem vettünk részt. Hazafelé szintén busszal szivárogtunk, de Hódmezővásárhelyen ránk esteledett, odáig ment a busz. Nekiindultunk a pályaudvarról gyalog, kifelé a városból, hogy majd stoppolunk, de nem jutottunk messze a fáradtság miatt. Egy nagy zöld placc volt mellettünk, körbe volt ugyan kerítéssel véve, de a kapu nyitva volt. Semmi nem volt belül, csak a fű. Na, ez remek lesz nekünk éjszakára, sátrat verni. Gyors összedobtuk az éjjeli lakásunkat és beleájultunk a hálózsákba. Hajnalban aztán egészen érdekes hangok vettek körül minket. Csámcsogás, kolompolás, kutya ugatás, emberi beszélgetés, kiabálás, gyerekzsivaj. Felülve a sátorban néztünk is egymásra, hogy hol vagyunk vajon? Félve húztam fel a cipzárt, és a szétnyíló sátorlap mögül elénk tárult a vásárhelyi állatpiac látképe, mindez úgy, hogy a mi kis hevenyészetten felvert sátrunk a kellős közepén díszelgett. Ló, birka, disznó, kecske, tyúk, liba, kacsa és még ki tudja mi vett körül minket. Nem beszélve a bámuló parasztokról, akik néztek ránk úgy, mintha a Holdról jöttünk volna. 

Hú basszus, pakoljunk gyorsan, mert még felzabálja a cuccunkat valami állat – állt elő éles észjárását bizonyítva Fetyő komám. A kapkodásnak az lett az eredménye, hogy én kirángattam a földbe szúrt sátorvasakat, egy kupacba dobálva őket a fűben, Fetyő pedig már tekerte is össze a ponyvát. Nem vehette észre a reá leselkedő, pizza nagyságú tehénlepényt a sietségben, így hát kezében az összetekert ponyvával a sarkával belelépett az aknába és ott azon nyomban dobott is egy hátast, beleesve a fűbe, ahová én a vasakat dobáltam. Az ideiglenesen összeverődött nézősereg ettől a látványtól nagyon vidám lett, a parasztok hangosan röhögni kezdtek, de nekem Fetyő fájdalmas kiáltása foglalta le a figyelmemet. Te jó isten, ha ez beleesett háttal a vasba, akkor gáz van! Csak feküdt és jajgatott, kétségbeesett képet vágva. Hamar kiderült, hogy megúszta a dolgot. A félig felálló vas, amibe beleesett, beleállt a vádlijába, jó mélyen beleszúródva, a hegye éppen hogy nem jött ki a csontja mellett. Persze vérzett nagyon. Rontott a helyzeten az a tény is, hogy miután Ő meglátta a vasat, hogy a rozsdás vége áll csak ki a lábából, egyből kirántotta onnan. Vérfürdő kezdődött. Szerencsénkre volt a piacon állatorvos is, aki segített ellátni a sebét, még a wartburgjával be is vitt minket az orvosi rendelőbe, ahol szakszerűen el is látták a barátom lábát. Végtére is nagy baj nem lett belőle, kapott tetanuszt és két öltéssel összefogták a sebét. Bicebóca módon jutottunk haza, csak sántikálni tudott napokig. A heg a lábszárán örökre megmaradt, bár szépen begyógyult, de egy szanazugi fürdőzés alkalmával később csúnyán beütötte a stégbe, ugrálás közben. Ekkor kissé elváltozott a színe. Erre tisztán emlékszem.
    
Teltek az évek, felnőttünk. Később még egy helyen is dolgoztunk, a sarkadi Gabona Iparnál voltunk sofőrök, természetesen a marháskodás ott is ment ezerrel. Közben mindketten megnősültünk már, neki két gyönyörű gyermeke született. Szétváltak útjaink, mert mindenki élte a saját életét, de tudtunk egymásról. Ő Sarkadon lakott, én már akkor falura költöztem. Azt tudtam róla, hogy a felpörgött életmódjából mit sem vesztett, bulizni járt, csajozott és néha, hogy levezesse talán a benne tomboló kifogyhatatlan energiát, pár sört is megivott. Így jutott el az élete szekere egy átbulizott éjjel után a sajnálatos vesztébe. Utas volt csupán egy hazafelé tartó Trabantban, hatalmas termete ellenére a hátsó ülésbe préselődve. A sofőr egy óvatlan pillanatban nem jól döntött egy kanyarban és a furnérlemez limuzin egy árokba rohant, orral befúródva az földbe. A tehetetlenség törvénye a hátsó utast magával ragadta és el sem engedte, csak a túlvilágon. Ott megszakadt a barátom életútja. Rettentő tragédia a családjának, barátainak, hiszen fiatal volt még, csupán huszonéves. Fájdalmamban az értelmetlen halál miatt sokszor eszembe jutott akkoriban. Rájöttem, hogy Ő azért volt ennyire felpörögve, mert talán érezhette, hogy nincs annyi ideje, mint másoknak. Ezért igyekezett mindent megtenni, amíg lehet.  Nagyon rég jutott eszembe utoljára, eddig a napig………..

……….. azt a heget a lábán meg kell nézzem közelebbről. Találomra elejtettem a bankkártyámat, ami némán landolt a fickó mögött. Én azonnal leguggoltam érte, így egészen közel kerülve hozzá. A szemem kikerekedett, ugyanis a kis heg sötétebb színű volt, mint egy átlagos régebbi, begyógyult seb. Még látni véltem a két öltés helyét is, de fel kellett állnom, mert leizzadtam. Ahogy kiegyenesedtem, gondolom a fickó is észrevette, hogy lehajoltam, megfordult. Teljes arccal felém. Ott állt előttem FETYŐ!
Az arca a legapróbb részletekig egyezett. Kékes szemeivel belebámult a képembe, miközben a szőkés frufruja előrelógott szinte a szemébe. Mosolyogni kezdett, amitől az egyébként teljesen egyedi, hullámos felső ajka teljesen kiegyenesedett és két pofacsontja még jobban kiemelkedett az arcából. Megszólalni én nem tudtam. Még ha számítottam is estleges hasonlóságra, biztos nem ennyire. Az egykori barátom ott állt előttem, huszon évesen, teljes erejében és mintha csak az a pillanat következne, hogy azt mondja: - Megyünk este az életbe?

Motyogtam valami „sorry” féleséget, hogy oszlassam magamban a blokkot. Ő mit sem csökkentve mosolyából, visszafordult a fúrók polca felé, és folytatta a matatást. Ocsúdtam egy kicsit és azonnal eldöntöttem, hogy szóra kell bírjam. Megfogtam egy fúrót és felé fordulva megkérdeztem tőle, hogy szerinted ezzel ki tudom fúrni a – a – a…tudod azt a követ lent, nem tudom az angol nevét? Persze tudtam, beton (concrete). Hozzá tettem gyorsan, hogy én nem tudok jól angolul. Reménykedtem, hogy a szar akcentusom és a kinyilvánított tudatlanságom felbuzdítja Őt és a válasz után megkérdezi, hogy honnan jöttem. Ez sokszor előfordult már velem, semmi gúnyosságot nem látok ebben, csak kíváncsiak az emberek errefelé.  Azt válaszolta, hogy ez tökéletes szerszám a beton kifúrására, a hegye vídiából van. Abszolút tökéletességgel beszélt angolul. Még megtoldotta a mondókáját, hogy ne ezt vegyem, mert van olcsóbb is. Meg is mutatta. Egyszerűen kedves volt, mint mindenki itt. A hangja hasonlított, de amíg nem tudom szóra bírni magyarul, addig nem lehetek biztos benne. Ez a titkos tervem több szempontból is szertefoszlott, ugyanis megtalálta, amit keresett és angolosan távozott.

Meg kell állapítsam, hogy ez az eset túlment az összes eddigi ezoterikus élményemen, ami az életem során ért, ennyire élethűen és valóságszerűen még soha nem szembesültem a lehetséges halál utáni élet, vagy újbóli leszületés tényével. Hogy ez csak a gének hihetetlen játéka, vagy céltudatos szembesítése velem, azt nem tudhatom. Miért én, miért itt, miért most, és egyáltalán hogy lehetséges ez? Szívesen utána rohantam volna, rákiáltva, hogy Fetyő!! Hátha megfordulva azt mondaná, hello Egon, mi újság, hogy vagy, rég láttalak. Gyere, igyunk egy kávét valahol és elmesélem mi is történt velem, mióta nem találkoztunk. Hány éve is, harminc…akármennyi. Idézzük fel azt az orfűi nyarat, ott a pécsi tó partján, micsoda remek idők is voltak azok. Átélhetnénk a megtörtént dolgokat újra. De ezek a dolgok csupán az én fantáziámban zakatoltak, hiszen ez a fiú, aki lassan eltűnt a sorok között nem lehetett Ő. Még az is előfordulhat, hogy az egész lényét csak én láttam és nem is volt valóság. Mindegy, hiszen a lényegen nem változtat.

Hiányzol kedves barátom, és rettentően sajnálom, hogy elmentél idő előtt, nem várva meg azt a sok élményt, amit a családod és a barátaid még adhattak volna Neked. Ha most létezel valahol, bárhol és bárhogy, tudd meg, hogy soha nem feledlek el.

Üdvözöl egykori barátod: Egon

Nincsenek megjegyzések: