Ha nem viszed el 20$ - ért akkor én viszem el - mondta nekem ízes magyarsággal egy apám korabéli férfi egy garázsbazáron. Egy hűtőről volt szó. Na de menjünk a dolgok elejére.
Az Ausztrálok iszonyatosan érdekes emberek, eligazodni vagy kiismerni nem lehet őket. Mi magyarok sohasem leszünk ilyenek.

Hétvégi programok egyike a "Garage Sales" - garázsbazár. Otthon nem igazán dívik ez a fajta kereskedelmi tevékenység. Itt a jólét okozhatja és a meleg, amitől itt mindenki rettentően képes lelassulni és kényelmesen élni. Életük során az itteni emberek is, mint más egyéb helyen élők, rengeteg lomot összeszednek. Idővel aztán kezd teher lenni a sok cucc, ide-oda pakolással még egy darabig látszólag kezelhető a helyzet, de a végleges megoldás a bazár, különben már nem lehet közlekedni a lakásban. Persze olyanok is van, akik költöznek ide - oda Ausztráliában, de a sok kacatot nem viszik ám, majd vesznek ott másikat. Szóval szombat reggel, irány az újságos és a szombati lapot megvenni. Weekend Buletin, ez a neve. Sok érdekes dolog van benne, iszonyat vastag. A sok hír közt szépen abc sorrendbe szedve ott sorakoznak a garage sales-ek.


Szisztematikusan átnézve régebben a hozzánk közelebbi kerületekbe jártunk, hogy ne autózzunk sokat. De nem jó szisztéma ! Ki kell ismerni a dolgokat, ugyanis ha olyan kerületbe mész ahol a "gazdagabbak" laknak, azoknak sokkal jobbak a "lomjaik" és még talán gálánsabbak is, mint a kevésbé tehetős suburbökben. Szóval GPS navigációban útvonal megtervezve, kevéske $ a zsebbe, ital, szemüveg és üres csomagtér szükségeltetik. Már szombat reggel 7- től nyitnak a házak, illetve garázsok, de az Ausztrál nagyon lusta, csak 9 körül kezd pezsegni az élet. Sietnünk így hát nem kell, korán sem jó oda menni, hiszen ha elsők közt vagy akkor még stabilak az árak, nem engednek túl sokat.
Leszögezendő, hogy az itteni embereknek ez a fajta "buli" nem kimondottan a pénzről szól, á dehogy. Minden kacatot fillérekért adnak oda, a bolti ártól 50-80% -al olcsóbban, sokszor egészen nevetséges áron. Ez nekik a lomtalanítás egyik formája. Kidobni sajnálja, eladni rendes áron nem lehet, így marad ez. Jó kis időtöltés, hiszen csomó ember jön-megy, jókat lehet beszélgetni, közben kávézni, ülni a hűvösben, kutya az ölben. Mindenki hoz valami érdekes hírt, kis $ is gyűlik és legfőképpen felszabadul a hely, mert elhordják a lomot. Félelmetes mennyiségű, megvásárláskor rettentően értékesnek tűnő dolog kerül itt terítékre, sok esetben telesen új dolgok, még bontatlanul és fillérekért. Eladó happy, vevő még inkább, hiszen megvette azt a dolgot, amit aztán idő múlásával majd ő fog pakolni a garázsban ide - oda, majd végül ő nyit garázsajtót és eladja. Szép kis körforgás, olyan mint az esővíz, amely leesik a földre a felhőből, a napocska felmelegíti a földet, a víz elpárolog, vissza a légkörbe és ott felhőként újra kicsapódik, majd ismét leesik a földre. Természetes körforgás ez. A hűtő ebben az országban nagy tiszteletnek örvendő konyhai felszerelés a meleg miatt. Mindent hűtened kell, még a zöldséget - gyümölcsöt is, mert nagyon meleg van és hamar megromlik minden. Nem úgy mint otthon, a kamrában elállnak ezek a dolgok. Itt felejtsd el. Szóval van rendes konyhai hűtőnk, vettem igencsak olcsón, használtan, talán 260$ volt. De kinőttük, nem fértünk benne. Nosza keressünk az Ebay-en (www.ebay.com.au) valami olcsó pénzért, nem is kell ekkora, mint a konyhai, majd betesszük a garázsba. 120$ alatt nem találtam. Majd a garázsokba. Vagy a 6-7-ik helyen jártunk mikor egy jó hűvös garázs legtávolabbi sarkában találtam rá, be is volt dugva, hűségesen tette a dolgát, hűtött ahogy bírt. Jó hideg volt benne, bár üres volt. Kopottas ajtócskáján egy kis öntapadós cetlin díszelgett az egykori gazdája által felbecsült $ béli értéke. 20$, ez volt filccel ráfirkálva. ÓÓÓÓ! Megvizsgáltam elöl-hátul-alul-felül-belül, semmi baja, csak nem fiatal már. Megvesszük. Jó, de hogyan vigyük haza, személykocsiba nem fér, igaz nagy kombi autó. Megegyezünk hogy elvisszük, kimentem az udvarra, hogy felhívom Stewe-et, akinek platós kocsija van, hátha ráér. Beszélek magyarul pár mondatot, de nem jó a kocsija, kilyukadt a hűtő. Beszéd befejeztével a mellettem álló férfi nekemszegezte a következő mondatot: - Ha nem viszed el 20$-ért akkor én viszem el . De elviszem, de hogyan? - Ó, fektesd le simán, csak kicsit lejtsen az alja felé, majd hazaérve fél napig ne dugd be, hogy az olaj leüljön a csövek aljára. Hát köszönöm a jó tanácsot. Már nem csodálkozok itt a magyar beszéden, de erről írtam már. Hazavittük és azóta is tökéletesen működik. A Garage Sales-ek mindenképpen sok $-t hagynak a családi kasszában, persze mindezt csak akkor, ha nem ragaszkodsz új dolgokhoz kizárólag. De hát gondolj bele, előbb-utóbb Te is majd csak pakolsz mert ellep a lom :-))))))) Szép napot!

Nem politizálok, soha nem is tettem mert nem érdekel. Ma éppen 5 hónapja hogy megérkeztünk Ausztráliába :-) Ez ünnepi alakalomból egy otthon élő ismeretlen honfitársan levelét bevágnám ide, ugyanis teljes mértékben megragdott az elkeseredése.
Mi Békés megyéből - Békéscsabáról jöttünk ide. A cikk a www.beol.hu lapon volt olvasható, amely a nyilvánosságra hozott kórházi ágyak számának brutális
megszabdalásáról szólt, amely annyira elkeserítette az olvasót hogy így reagálta le az ingyenesen hozzászólható rovatban :

mcGywer {2007-03-10 21:37} Ezt is megszoptuk.Mint a rendszerváltás óta sokadszor sok mindent. Pártállásra való tekintet nélkül eddig minden politikusi garnitura a saját, egyéni érdekeitől eltekintve még nem hozott hasznot ennek a régiónak. Megszüntek a cukorgyárak, tönkrementek a vágóhidak és
a baromfifeldolgozók, bezárták a malmokat, lerabolták a tejporgyárat és a tejüzemeket. Mindent, ami eddig értéket termelt. És mit kaptunk helyette ? Bankokat, pénzintézeti központot, multinacionális hipermarketek tömegét és biztosító társaságok sorát. Minden olyasmit ami csak a pénzünket viszi el vagyis adósokká tesz minket. Átszervezték a megye felsőoktatását, hogy a kevéske lehetséges értelmiségi lázongó elégedetlenségünk okainak megfogalmazásával nehogy élesztője lehessen ösztönös megmozdulásoknak. Most kiürítik a helyi államigazgatási intézményeket és elfekvővé varázsolják a kórházainkat. Ha most faggatni lehetne néhai Antall Józsefet csak megkérdeznénk tőle. miért is nem csináltunk forradalmat ?

Hát ennyi csupán, de ebben minden benne van.
Én csupán egy kérdést teszek fel magamban 5 hónap után:
- Jól tettük-e hogy eljöttünk ?

Siker – kudarc !

A kudarc engem nem elgyengít hanem megerősít :-)
Igazából ez kell legyen az élet egyik mottója is, hiszen többször is éri kudarc az embert az élete során.
A szitu a következő: 1986 óta van hivatásos jogosítványom, otthon minden létező kategória rajta volt a kis kártyámon. Ha a rendőr megállított forgatta is a szemét és a jogsit és kérdezte : - Mondja, magának esetleg repülőre nincs jogsija ? – Ráhibázott, mert arra is van, de az egy másik papír – válaszoltam. Nos nem azért írtam le ezt, hogy domborítsam vezetési tudásomat, mert hát a kategóriákat bárki megszerezheti otthon, kis tanulással és vezetési gyakorlással, inkább a pénz, ami brutális összeg, nem a hivatásvágy. A sors fonala kivetett ide, ideiglenes új hazánkba, ahol az életünket újra fel kell építeni, szinte a semmiből. Bele tartozik ebbe a jogosítvány is. Az otthoni jogsi csak ideig-óráig jó itt, elfogadják ugyan az iskolai évek alatt, bár ha megnézed egy mukk sincs rajta angolul :-( Így aztán hivatalos igazolványnak nem is tekintik, mivelhogy nem értik mi van rajta. Ha azt akarod, hogy legyen egy papírod, amit elfogadnak bárhol, ahol hivatalos papírra van szükség a személyiséged igazolásakor, akkor csinálnod kell egy itteni jogosítványt. Ehhez egy elméleti és egy gyakorlati vizsgát kell letenned. Egyébként sem baj, ha átnyálazod az itteni KRESZ könyvet, mert bizony sok általad nem ismert táblát, információt és szabályt olvashatsz ki belőle. Egy szó mint száz, jogsit kell csinálni és kész. A kreszt megtanulod és elmész az első okmányirodába, azt mondod vizsgázni akarsz. Orrod elé dugnak egy tesztlapot, - Eredj és a kijelölt kis asztalnál töltsd ki, ne használj segédeszközt. Ezt ott azonnal meg is csinálhatod, rögtön el is bírálják és megtudod, hogy átmentél-e vagy nem. Idő megkötés nincs a teszt kitöltésére, de órákat azért nem rágódhatsz a 20 kérdésen, fele rajzolt közlekedési helyzet, fele kérdés. Nem nehéz, ha nem tudsz jól angolul kérhetsz tolmácsot is, akkor ugyan megjelölt napra kell menned, amikor a tolmács ráér. Kresz kész, keress oktatót és vezess pár órát, lehetőleg manuális váltós autóval vizsgázz, mert az a vizsga mindkét típusra jó. Ha te automata váltós kocsival vizsgázol, akkor azzal a jogsival nem vezethetsz manuális váltós autót. Oktatód, ha úgy látja jól mennek a dolgok, bejelent vizsgára. Majd levizsgázol. Nem nehéz, nem kötözködnek, egyszerű utasításokat ad a vizsgabiztos, ha látja, hogy volt már jogsid otthon akkor meg végképp nem szívózik. Persze ha eltolsz valamit, akkor megbuksz.
Nos ezen én túl vagyok már jó ideje, tovább lépve egy magasabb kategóriába (HC) ami otthon nyerges vontató (E,F), ebből jártam vezetni. A kresz vizsgát még akkor megcsináltam, mikor a személyre vizsgáztam, csak 10 kérdéssel kellett többet kitölteni a tesztlapon. Vettem pár órát, az itteni sebességváltó másabb, mint otthon, gyakorolni kellett. Ment is. Eljött a vizsga napja, kedves idősebb úr a vizsgabiztos. Formaságok…stb! Menjünk! 1 km után mondja álljunk le az út szélére és tessék a szerelvény szétkapcsolni és szabályosan összekapcsolni. Ez vizsgafeladat volt, a sok közül egy. Hát mi tagadás életemben nem sokat csináltam ezt, pótkocsis szerelvényt vezettem és buszt éveken át. Ilyet nem! Egyszer gyakoroltuk az oktatóval, nem többször. Nagyon felemeltem az emelővel a pótot, így a vezércsap magasan volt. Leválasztani sikerült, de vissza már nem akadt. Aki ért ezekhez a dolgokhoz érti mit mondok. Lényeg hogy 12 perc van adva rá, hogy ezt a feladatot végrehajtsd, de nekem mire a hibára rájöttem 15 perc telt el. Megbuktam! Ha én lettem volna a vizsgabiztos, én sem engedtem volna át magamat. Kicsit talán szerettem volna túllenni már ezen a vizsgán. No majd egy következő alkalommal sikerül.

Mindenkit ért már kudarc az élete során, ismeritek az érzést. Kicsit megszabdalja az ember önbizalmát, felteszi a kérdést magában : - Meg tudom én ezt egyáltalán csinálni?

Nem túl érdekfeszítő történet. Rövidke életünk során oly sok minden történik velünk nap mint nap. Az életünk filmje hamar lepereg, érdemes megélni a mindennapok apró ajándékait, az érzéseket. Lehet kellemes is és kellemetlen is, sőt akár fájó is. De mégis az életünkhöz tartozik, hiszen ezekből kerekedik ki az érzelmi világunk. A kudarc nem is kudarc, csak annak hívjuk. Épp oly gyorsan telik el a jó érzés is mint a rossz, csak a rosszat nem vártuk, de jött. Mert jönnie kell, hiszen nem történhetnek csak jó dolgok velünk állandóan. Így szemlélve a dolgokat fölösleges bármi történésünkön is fennakadni és e miatt rossz órákat és napokat okoznunk magunknak a „kudarc” miatt. Elmúlik és jön a siker, ami fényesíti a lelket és máris feledteti az előző rosszabb érzést. Én így gondolom :-)

Nyugodt vasárnap délelőtt a beach-en !

Szeretem az óceánt nagyon. Oly mértékben megnyugtat a látványa, illata, hangja, hatalma és energiája, hogy szavakban nem lehet kifejezni. Sajnálom, hogy nem lehet része benne bárkinek, aki kíváncsi rá. Magyarországtól nagyon messze van, nekünk csak 3 km. Ki is használjuk ezt a természet adta csodálatos lehetőséget és amikor időnk van megyünk le az óceánhoz. Vasárnapra esett a választás és úgy gondoltuk, hogy most inkább délelőtt menjünk, akkor igazából még nem is voltunk fürdeni, csak talán sétáltunk egyszer pár percet. Cuccok kocsiba be és irány. 5 perc autózás és meg is érkeztünk. Tudnotok kell hogy a Gold coast-i beach (part) legalább 30-35 km hosszú, a világ egyik legszebb óceánpartja, a 10-es világlistán a 2-ik helyen van és nem ok nélkül. Aranylóan sárgás-fehér homok van véges–végig, ameddig a szem ellát. Puhán simogatja a talpadat, ahogy lépkedsz benne és igencsak forró. Úgyhogy igyekezni kell, le egészen a vízhez közel, mert ott már nedvesebb és elviselhetőbb a hőmérséklete. Parkolni könnyedén lehet, szinte mindig cserélődnek a fürdőzők a parkolókban és képzeljétek, teljesen ingyenes. Magyar ésszel nem is nagyon érthető…..
Itt az a lényeg, hogy „érezd jól magad”!!! Ez az ausztrál szlogen és mindent el is követnek az itt élők, hogy tényleg happy legyél. Leparkoltunk, felkapkodtuk a cuccokat és mentünk. A látvány, amikor megláttuk hogy mennyien vannak, hát nem semmi. Átlagos, vagy hétvégi délutáni napon is van, hogy aránylag sokan vannak, de most!!!! Hát jobbra-balra ameddig a szem ellátott emberek tömkelege. Több 10 ezer ember lehetett kint szerintem. Lenyűgöző látvány volt. Zsúfoltságnak nem nevezném, mert iszonyatosan sok hely van a parton, de ameddig a szem ellátott, mert egy idő után a sós levegő a széllel keveredve szinte ködöt alkot, addig végig csak emberek.
Kicsi sátracskánkat felállítottuk, kell a nap ellen egy kis rejtekhely, azért a sátor, de kis egyszerűre kell gondolni. Kötelező kellékek: napkrém, üdítő, napszemüveg, fejfedő, törülköző és kis nasi, ez esetben 2 banán.
A föld ezen oldalán „nagyon” süt a nap, szinte égeti a bőrödet. Délelőtti órákban meg szinte a fejed fölött van és teljesen akadálytalanul onthatja rád a sugarait, mert felhő nem igazán van lent a parton. A víz felől mindig fúj a szél, teljesen változó erősséggel. Van hogy annyira, hogy sátor felállításról szó sem lehet. Éppen ezért aztán nem is érzed a napsugár égető erejét a szélben. Ha nem védekezel, akkor kegyetlen módon leégsz ám, nem beszélve a bőrrákról, amit ilyen napfény-dózistól könnyen kaphatsz. Itt van a világon a legtöbb bőrrákos, szerintem sokan egyáltalán nem veszik komolyan, hogy VÉDEKEZNI KELL!!!
Körbenézve a komoly sátrunk által elfoglalt rezidencia körül igazán tiri-tarka emberkavalkád látványa ejti ámulatba a bámészkodót. Itt mindenféle népség megtalálható, minden bőrszín, testforma és korosztály képviselteti magát. A sok ember közül azonnal kiszűrhetőek az igazi ausztrálok. Akik nem bámészkodnak, bambán belebámulva a képedbe, na azok ők. Szinte semmi nem érdekli őket, csak az hogy jól érezzék magukat. Sokan fülbedugós IPOD-on zenét hallgatnak és bambulnak a semmibe. Mert az óceán látványa az a semmibe vész, hiszen több 10 ezer kilométeren keresztül előttünk csak a víz terül el. Nincs túlpart látványa, sem sziget. Csodálatos látvány a semmi………
Vegyes a tevékenységi kör a parton, életkortól függően. A gyerekek általában komoly kincseket sejtően ásnak és ásnak és ásnak a homokban, akár órákon át is. Sokszor besegítenek a szülők is persze. Fiatalok labdáznak, futnak vagy csoportokban verődve dumálgatnak, de persze jelentős részük azért a vízben üti agyon az időt, főként a fiúk. Idősebbek csak leheverednek, olvasnak vagy unokáznak, amíg a fiatal szülők fürdenek. Vannak sokan, akik csinálják a semmit, élvezik a partot és kész.
A VÍZ! Írnom kell róla, még akkor is, ha csak simán víz és semmi más. A szörfösök paradicsomának tartják ezt a partszakaszt és higgyétek el nem ok nélkül. Fizikából általánosban néha lógtam óráról, nem is igazán értem, hogy az aránylag sima és nyugodt óceán felülete a parthoz érve miért borzolódik fel és hoz létre iszonyat nagy hullámokat, hiszen 100 méterrel beljebb már nincsenek hullámok, csak közvetlen a parti sávban. Elgondolásom szerint ahogy a sekélyedő partba ütközik a mindig mozgó víztömeg, akkor keletkeznek ezek a csodálatos hullámok. És most aztán kitett magáért a hullámzás. Ekkora hullámokat még nem igazán láttam eddig. Voltunk már jó párszor lent, de ezek most különösen nagyok voltak. Saccolásom szerint 4-6 méteresek lehettek. Ez persze nem rettentett el senki attól, hogy ne menjen be és nézze meg közelebbről. Persze engem sem. Pár hete vettem bodyboardot (testdeszkát), ami a szörfdeszkától annyiban különbözik, hogy erre nem felállni kell, hanem csak ráhasalni. Kisebb, könnyebb és tanulóknak ez való. Nem mertem bevinni!!!! Vittem már be párszor, próbálgattam, de fele ekkorák voltak csupán a hullámok. Most úgy gondoltam előbb próbálkozok csak simán. Jól tettem! Sétálva befelé, egyre beljebb érve a hullámok kitombolt kisebb hullámai fogadtak. A nagyobbak beljebb voltak. Mentem én, a víz csak derékig ért. Láttam sorstársaim arcát: aki befelé tartott annak ragyogott a kíváncsiságtól az arca, akik már a helyszínen voltak, azokat néha láttam–néha nem, és akik kifelé tartottak már a pokolból, azok arca meggyötört volt sok esetben, élménydúsan próbáltak mielőbb a biztos parti talajra jutni, ahol stabilan megállhatnak a lábukon. Hullám nincs állandóan, van hogy fél percig, esetleg egy percig csak lebegünk a vízen várva a „NAGYOT” . Jön is!
Mi is vagy te ember? Test? Erő? Elszántság? Bátorság? Merészség? Kíváncsiság….. és sorolhatnám még. Na most tegyél félre mindent, mert Te nem vagy SEMMI! Az óceán erejéhez képest semmi vagy, egy mákszem a sok homokszemcse közt. Könnyedén gurítható, eldobható, forgatható, minden ellenállás nélkül.
Ott állsz vagy lebegsz, függően a víz mélységétől és várod a hullámot. Lassan kiemeli a fejét és emeli- emeli és még emeli, közben közelítve hozzád. Valahogy így emelkedik benned is az adrenalin. A látványhoz nem szokott szemeidben a csak növekvő szörnyeteg képe foganatosodik, ahogy közelít. Közvetlen a lecsapása előtt ott tornyosodik előtted, legalább 6 m magas a teteje, szépen habosan kicsapódva a hullám a tetején. Szinte átlátszó, mert mögötte a napfényes égbolt lenne, ha látnád. Na amikor egy ilyen vízfal áll előtted és tudod hogy lecsap rád rögtön, akkor tetőzik benned szorongás-félelem-csodálat!
Mintha egy bombát dobnának rád, a szó szoros értelmében. Mind a hang és erő tekintetében leírhatatlan energia próbál Téged hatástalanítani. Felkap és még el sem döntötte, hogy mit tegyen veled, már neked fogalmad sincs hogy hol vagy, merre van lent-fent. Ha akarnál is ellenállást tanúsítani sem tudnál, fölösleges is volna. Egy villanás alatt vége, de neked hosszú időnek tűnik az ismeretlen. Egyáltalán azt sem tudod biztosra, hogy túléled-e? Csodálatos!
Persze mindez az élmény csak akkor jön létre, ha tudatlan vagy és nem tervezed meg előre az „áthatolást a hullámon”. Mert van rá és működik is. Közvetlen a lecsapása előtt szemben vele bele kell vetődnöd a vízbe és törekedned a talajhoz lapulni, akár még a homokba kapaszkodva is túlélni a fejed fölött elhaladó fergeteges szörnyeteg elhaladását. Kis gyakorlással könnyen megy a dolog. Baj akkor van, ha tudatlan vagy, illetve ha elvéted a dolgot: nem időben indítod a tervet. Akkor is bajban vagy, ha a hullám elhaladtával nyugodtan feljössz és nem vagy rákészülve a következőre, mert van ám hogy azonnal követi egy másik, akár még nagyobb is. Persze ezt nem láthatod előre. De ha ügyes vagy, győzhetsz, és akkor érzed meg azt amiért mentél, hogy legyőzted az óceán erejét, Te ember ! Hiszen ezért is élsz, hogy megfelelj a kihívásoknak és teljesíts, minden nap. Most is azt tetted, csak ezt a feladatot te magad állítottad fel. Apró kicsi emberi lény a hatalmas nagy óceánnal szemben, és mégis az ember győz. Itt a sikerélmény és még kellemes hűs vízben is fürödtél közben. A túlélési rutinra nem magamtól jöttem rá, ellestem a többiektől és megpróbáltam neked most írásban továbbadni. Nem tudom mekkora sikerrel, de a lényeg tudod : „ÉREZD JÓL MAGAD”

A papagájok ……

Ők az urak, mondta nekem Jani, akinek a háza igencsak olyan suburb-ben (kerületben) van ahol több 100nm –es porta veszi körül, tele fákkal, bokrokkal. Jani nagyon szereti a természetet, azért is vett ott házat, egy erdős rész közepén. Éva, a felesége lelkesen mesélte: - Képzeljétek, a minap ültünk bent a nappaliban és egy nagyobb dübbenésre lettünk figyelmesek. Kirohanva hátra a kertbe látjuk ám, hogy egy jókora koala maci igyekszik menekülőre fogni a dolgot, valahogy a ház hátsó tetőjéről ugrott le. Hogy került oda nem tudjuk, de nagy sebesen „rohant” a legelső fáig és ott fürgén föl – föl, egészen a legtetejére és a legmagasabb gally legtávolabbi levelét kellett megenni. „Kicsi” súlya alatt a gally szinte teljesen visszahajlott, de ez őt nem igazán zavarta, békésen lakmározni kezdett.
A másik esetet már Jani mesélte. Munka után kivitte a kutyákat hátra a kertbe, ahol van egy nagyobbacska tó, amely alkalmasint jól meg is telik vízzel, ha jó eső van. Imádták a kutyák ezt, köztudottan Ausztráliában jó melegek a nyári napok, embert és állatot próbára tesz. Begázoltak a kutyák a vízbe és kis hűsülést követően, ha már bejutottak a hátsó erdős részbe, egyébként előre vannak zárva, felfedezőútra indult a nagyobbik. Jani ismerte már az ebet, szólt is neki, de annak fontosabb dolga akadt. Valamit kergetni kellett, de már fel is tűnt a préda, egy éppen arra kószáló wallabbi, aki már nagy ugrásokkal menekült is a kutya elöl. Igazából hatalmasakat ugorva, könnyedén lerázta a kutyát. Igen ám csakhogy Jani alapos ember lévén a portáját körbekerítette drótkertéssel, ami nem igazán látszik, pláne egy menekülő állatka számára. Meg is fogta a háló őt, ott a kutya be is érte. Kiabált Jani : - Néró, ne! NE!!, és közben rohant oda Ő is. Mire odaért a wallabbi a földön feküdt, oldalán, szeme lecsukva és mozdulatlanul. Na ez a k…. kutya nem kinyírta!!!! Hátraparancsolta az ebeket, mert addigra a másik is odaért, de az jámbor jószág volt. Közelebbről megvizsgálta az áldozatot szegényt, de vért vagy komolyabb sebet, kiszakított bőrt nem látott. Akkor megfojtotta Néró ezt a kengurut. Nyaki ütőerét megvizsgálva érezte, hogy lüktet a vér az ereiben és még a szíve is dobogott ezek szerint, de nem lélegzett. NA ezt nem hagyhatom, döntött magában. Feje mellé térdelve a száját szétnyitotta és egészen közelről elkezdett levegőt fújni a szájába. Csinálta ezt egy percig kb. de semmi reakció. A Néró felbuzdulva, hogy folytathatja a vadászösztöne által parancsolt gyilkolászást, újra közelíteni próbált. Jani felugrott és ráparancsolt hangosan hogy: - Maradsz a helyeden! Persze felé fordulva szólt a kutyához. Visszafordította a fejét a wallabbi irányába és meghökkenve látta, hogy a szemei nyitva vannak és igencsak éledezni látszott. Szinte azonnal fel is ugrott és már menekült is, át a kerítés alatt. - Hát életben maradtál te kis majom, legalább megköszönnéd! – kiáltott utána Jani, de ő már árkon-bokron túl volt.
Szóval a madarak! Ültünk a hátsó teraszon, amely a kertre nézett. Jókora medence volt a terasz után, amely kerítéssel volt körbe véve, ez itt szabály. Egyben a kertet is elválasztotta a terasztól. A kerítés oszlopára Jani madáretetőt épített ami igazából csak egy jókora tálca volt, de kellőképpen felerősítve oda, hogy ha madár száll bele, vagy a szélére, ne boruljon le. Rendszeresen töltötte fel madáreleséggel és így a teraszán ülve éppen rálátott. Reggeli kávéja, vagy esti söre mellett a madarakban gyönyörködhetett, épp úgy a látványban, mint a hangjukban. Akkor 4-en ültünk a teraszon, beszélgettünk. Tudtam, hogy imádja a madarakat. Odaszállt két papagáj, kék színűek és lakmározni kezdtek. Mondom neki: - Na ezek sem fognak ott sokáig enni, jön egy magpie, vagy kakadu, esetleg varjú és elzavarja őket. - Áááá, ne hidd – mondta, a papagájok a királyok. – Na de hogyan, hiszen a legapróbb termetűek a többiekhez képest. Elmondta, hogy ha kiteszi az eleséget, megvan a rangsor az étkezési rendben. Elsők a papagájok, lehetnek kékek vagy zöldek, színes hasúak vagy teljesen tarkák. Ők esznek először. Ha van is jelentkező, annak türelmesen várnia kell, amíg a kiskirályok jóllaknak. Ülve szépen a kerítésen tőlük kicsit távolabb, de várni kell. És ez minden madárra vonatkozik, termettől és hangerőtől függetlenül. Aki ezt a szabályt megszegi és bepróbálkozik, na annak annyi. A kis papagájok egyszerre lerohanják a betolakodót, beindul a csapatszellem. Kampós- erős csőrükkel komoly sebet tudnak ám ejteni más madáron, de nem is a miatt királyok ők. Az összefogás az, ami a madár tápláléklánc csúcsán tartja őket, legalábbis a környéken. Érdekes, így kellene az embereknek is megoldaniuk az ilyen jellegű elnyomásos problémát. Összefogni és eltakarítani a szemetet. Ez most a magyarokra igencsak ráférne otthon. Volna szemét, amit ki kellene takarítani az országból. Na de visszatérve a madarakra. Virágzik a mi kertünkben is a pálmafa, nagy lelógós sárga színű virágja van, akkora mint egy nagyobb banánfürt. Mondták már, hogy a papagájok imádják ezt a virágot. Hát tényleg! Reggelente fürtökben lógnak le a virágról a kis madarak, nekik mindegy hogy fejjel lefelé, vagy más testhelyzetben, csak ehessenek ebből a virágból. Már madarak szerintem igazából nem rajonganak ezért az eleségért, de ők …….. Brrr ! A szomszédos gallyra szállt egy jókora varjú, itt igencsak nagytermetűek ám, rettentő nagy hanggal vannak és sokan. Az egyébként semmivel sem törődő papagáj csorda, akik annyira bele vannak mélyedve az evésbe, hogy még mi emberek is simán alájuk tudtunk menni és fényképezni – videózni engedtek, nem törődtek velünk. Na de a varjúval igen! Csak hatalmas ricsaj keletkezett és azonnal rárontott vagy 5-6 kismadár. A varjú se köpni se nyelni nem tudott, homlokegyenest menekült ezektől az őrültektől minél messzebb. Hát ilyenek a papagájok :-)

Stewe - a hegedűs !

- Az első emeletre futottam fel és ott a törmelékeken átbukdácsolva, rögtön a lépcső után egy nyitott ajtajú lakás felé vettem az irány, melynek az ablaka az utcára nézett. Gondoltam majd azon kikukucskálok néha, hogy mikor mennek el az oroszok. Beérve láttam, hogy már vannak a szobában többen is, az ablak mellett egy férfi guggolt, a szoba jobb falánál egy nő és egy nagyobbacska gyerek - lánynak néztem - ült a falnál és mellettem közvetlen az ajtón belül egy idősebb férfi félig állt. Nem nagyon foglalkoztak velem hiszen nem voltam ellenség, pedig én igen komoly férfinak gondoltam már magam a komoly 16 évemmel. Üveg már nem volt az ablakban, a detonációktól kitörhetett már napokkal ezelőtt. Időm arra, hogy megpihenjek és pár percre biztonságba tudjam magam nem volt sajnos. Mivel velem szemben volt az ablak én láttam meg legelőször. Ha a kosárlabdásokra gondolok akkor ők hívják így azt a dobást, amikor a labda úgy esik bele a kosárba, hogy nem is ér a kerethez. "Csont nélkül" !! Nos így repült be az ablakon a gránát, de nem is gránát, hanem gránátok, ugyanis kettő volt valami drótfélével összefogatva. A szoba közepére esett, figyelembe véve hogy halálos fegyver volt, csupán csak halk koppanással ért földet, mintha valami puhára esett volna. Pedig padló volt. Apám, mikor kitört a forradalom grabancon fogott és nagy szigorral elmondta, hogy milyen szabályok érvényesek mától, ha életben akarsz maradni. Gyerekfejjel értettem is, meg nem is. Az ellenben megmaradt mindenképp bennem, hogy ha gránát esik a közelembe, akkor egy villanás alatt mérlegeljem hogy vissza tudom-e dobni, vagy nem. Ha nem akkor futás - ugrás -vagy lapítás valamilyen árok vagy víz alá. A mostani esetben a futás kiesett. Falak vettek körül, csak egy ajtó volt, illetve csak keret, mert maga az ajtó már nem volt benne. Lelapulni csak a padlóra tudtam volna, de minek. A szobában semmilyen rejtekhely nem volt, hiszen üres volt teljesen. Hozzám a gránát legalább 3 méterre volt, fogantyújával felém ugyan, könnyen megmarkolható lett volna. Mögöttem az ajtó és rögtön az ajtó után a lépcsőforduló lefelé. Ilyen fiatalon még igencsak gyorsak az ember (gyerek) reflexei, nagy súlya sincs, mozgékony és gyors. A gránát földet érése után egy villanás alatt döntöttem, jobbra hátrafordulva, a nyitott ajtókereten átugorva a lefelé menő lépcsőkre ugrottam mint egy párduc. Szerintem minden erőmet beleadtam mert az indulási helyemről én akkorát ugrottam, hogy a lépcsőfordulóban landoltam, arccal felkenődve a falnak. Tudtam hogy az életbennmaradásomért ugrok. A gránát nem várta meg hogy földet érjek. Két pont közt levegőben lehettem éppen amikor felrobbant. Az ajtókeret és egy csomó faltörmelék rám hullott, de én földetéréskor kuporodtam már össze, hogy ne üssem meg magam nagyon. Különösebb bajom nem lett, ellepett a por és törmelék, de kikászálódtam hamar. A kíváncsiság nagy úr, gyerek fejjel még nagyobb mint felnőttként. Miután kicsit elült a por, átgázoltam a törmeléken és felmentem, hogy megnézzem mi maradt a szobában. Szörnyű látvány fogadott. A férfi, aki az ablaknál volt, szinte csak fél ember volt, mintha valami szétszakította volna. A nő és a gyerek igazán nem látszódtak mert a közfal bedőlt és betemette őket, talán a lábukból láttam valamit, de nem biztos. Az idősebb férfi, aki szinte mellettem térdelt mikor elugrottam ott feküdt ahol hagytam. Sok sebesülés igazán nem látszott rajta, azt is hihettem volna, hogy csak elesett és elájult, de kicsit közelebb lépve a feje mögé nézve megláttam hogy egy jó darab hiányzott a koponyájából hátulról. Előröl nem is látszott. Mindenki meghalt. Így maradtam életben.


- Levél. Így hívják a falut, ahol utolsó Magyarországi élményem volt. Hegyeshalom mellett van. A vonat odáig vitt Pestről, itt aztán megállt és csak órák múlva volt csatlakozás át a határon, Ausztriába. Sokan voltunk rajta, tömve volt és persze mindenki csomagokkal felpakolva, hiszen disszidálni akartunk. Menekült aki tudott egy jobb világ felé, illetve bele az ismeretlenbe. Mindenki leszállt és bementünk a váróterembe, ami hamar megtelt, de csak befértünk egymás hegyén-hátán. Fél óra pakolgatás után elcsendesedett a nép, sokan elaludtak, pár gyerek beszélt, kicsi gyerek sírdogált néha. Fásult, összetört és rémült tekintetű emberek, de a tekintetük mélyén remény csillogott. Másfél óra csendes pihenő után teherautó állt meg a vasútállomás épülete előtt és katonák ugráltak le róla. Berontottak és ordibálva tudtunkra hozták hogy "davaj-davaj" !!! Mindenki kifelé és elindultunk sorban a szinte még hajnali világosságban. Nem tudtuk hová. De hát a vonat nemsoká......... Na mindegy majd lesz valahogy. Kilépni vagy megszökni a sorból nem lehetett, puskával kísérték a csoportot. 2-3 km gyaloglás után aztán megérkeztünk egy épülethez. Mindenkit betereltek, kis lépcsőzés után egy nagyobb teremben aztán megállapodtunk. A kétszárnyú ajtót ránk csukták, és a hajnali pirkadat fényénél csak álltunk ott és szinte nesz sem volt. Idő teltével aztán halk beszédek kezdődtek : - mi lesz most ? - hova megyünk ? - meg kellene szökni ! ....stb.
Másfél óra nyugalom után, mikor már kivilágosodott, bejött 5 orosz katona, puskákkal a kezükben, és egy tiszt féleség. Mindenkitől elvett minden iratot de oly módon, hogy egy nagy zsákba kellett bedobálni válogatás nélkül. Szörnyű volt. Minden papíromat odaadtam, a szakmunkás bizonyítványomat, személyimet. Ettől a pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy ezekre az emberekre, beleértve magamat is, nem vár semmi jó. Minket simán kivégeznek ezek a k.. oroszok. Miután mindenkitől elvettek minden iratot kitárták a kétszárnyú ajtót és kimentek a katonák, csak kettő maradt az ajtónál, egyik balról - másik jobbról állt az ajtófélfáknál. Az ajtó nagy szárnyai befelé nyíltak, teljesen kitárva szinte a falnak támaszkodtak. Körbenézve az emberek szemében már nem láttam a remény fényét csillogni, de rémületet sem. Fásultság és érdektelenség, fáradtsággal és kimerültséggel fűszerezve. Az utasítás az volt, hogy egyenként kifelé és fel a teherautókra, amik az épület előtt álltak. Voltunk bent vagy 45 -50-en, jó nagy tömeg ember ez ahhoz, hogy egy magamfajta felnőtt (gyerek) elvegyüljön és észrevétlenül helyet változtasson. Nem volt tervem, mi is lett volna, mikor két katona állta utunkat, de ösztönösen a falhoz húzódtam, hogy minél később kelljen kimennem. Kis tumultus az ajtónál, mintha többen egyszerre akarnának kimenni. Felnéztem a plafonra, de közben a tekintetem a kitárt ajtóra tévedt, ami mivelhogy nem volt teljesen kitárva, 5-6 centit mozgott. Mi lenne, ha az ajtó mögé próbálnék bújni, annyi hely biztos akad és még ha szerencsém van észre sem vennék most a tumultusban. Osontam fejlehúzva a falhoz, közelítve az ajtóhoz is egyben. Két korombéli fiú mellett mentem el. Csendesen súgtam nekik: - Ha élni akartok akkor nagyon óvatosan és észrevétlenül gyerek velem. A fal és az ajtó találkozásához érve kicsit elemeltem az ajtólapot és igencsak kicsi helyen beosontam mögé. A két fiú követett. Bebújásunk után szinte azonnal ránk nyomták az ajtót az emberek, hogy direkt-e vagy csak tülekedtek, azt már nem tudom. Remegtem, a lélegzetem zihált a félelemtől, a szívem akkorákat vert, hogy úgy éreztem, hogy kiüti a mellkasomat rögvest. Telt az idő, csendesedett a tömeg, majd teljes csend lett. Vártam a pillanatot, amikor az ajtóban álló két katona a kiürült szobába lépve átvizsgálja az ajtó mögötti részt is és minket kölyköket észrevesz. Gondoltam is, hogyha ez megtörténik, akkor nekünk szinte biztos azonnal végünk lesz, itt a helyszínen agyonlőnek mindhármunkat. De nem történt semmi. Idővel annyira csend lett, hogy már zavaró volt. A társaim zilálását is tisztán hallottam már, persze össze is voltunk bújva egymásba teljesen. Messziről hallatszottak zajok, autó ajtók csapkodása, kiabálások, de távoliak nagyon. Aztán motorzúgás és csend. Nem tudom mennyi idő múlva határoztam el magam, hogy mostmár kimegyek innen. A két fiú előttem volt én a legsarokban kucorogtam. Meglöktem kicsit az előttem állót, hogy menni kellene, de nem mozdult. Az ajtót kicsit a vállammal befelé toltam, szerencsére nem nyikorgott és amikor annyira beljebb csukódott, hogy elfértem a fiú és az ajtó közt, nekibátorodva elindultam lábujjhegyen és kikukucskáltam. A szoba üres, hátranézve nem láttam mást csak a szembelévő falat, mert a szoba egy közfalra nézett, nem a folyosóra. Arra nem megyünk az biztos. Sok választásom nem volt, csak az ablak. Egyszerű zárja volt, marokkal megfogni, elfordítani és nyílik, majd a belsővel ugyanezt. 8-10 méterre volt az ajtótól az ablak. Hátranéztem a két fiúra és halkan mondtam: - Gyerünk!!! Macskaléptekkel el az ablakig, egy mozdulat a belső - kinyílt - majd egy mozdulat a külső - ez is kinyílt. Arcon vágott a reggeli hűvös levegő. Idő gondolkodni bármin is nem volt, hiszen az ajtótól idáig az ablakig csak pár lépés volt, de a hátamban éreztem végig egy esetleges katona tekintetét vagy puskalövését. Ez olyan félelem volt, ami olyan erőt adott akkor, hogy az ablak kitárása után semmit nem nézve azonnal ugrottam, bele a semmibe. A második emeleten voltunk, ezt repülés közben állapítottam meg. Mivelhogy semmi nem volt nálam mert elvették, így könnyedén tudtam térd behajlítva érkezni a földre. Nem gondoltam én akkor ott semmire. Hogy esetleg rosszul esek, vagy pont valakinek a nyakába ugrok, vagy épp az udvaron landolok a katonák közé. A hely ahová érkeztünk, mert a másik két fiú is azonnal ugrott utánam, a ház hátulja volt. Buckás, füves udvar. Hogy miképp sikerült nem tudom, az ember teljesítőképessége és összpontosító hajlama megsokszorozódhat vészhelyzetben azt hiszem, de épen értem talajt és a másik két fiú is. Azonnal rohanni kezdtem hátrafelé az épület mögé, be a fák és bokrok rejtekébe. Nem volt messze a biztonságot adó rejtekhely. MEGMENEKÜLTÜNK talán? Futás és futás, előbb gyorsan, majd mivel hogy sem ordibálás sem lövöldözés nem volt mögöttünk a tempó lassult, átment nagyléptű sétába. Csak úgy előre, minél messzebb a háztól, ki a faluból. Távolabb 3-4 embert láttam, kis csoportban, feléjük vettem az irányt, de mielőtt még elértem volna őket, azok elindultak együtt. Mi utánuk, mivel hogy semmi támpontunk nem volt. Kb. 30 méretnyi követési távolság lehetett köztünk. A falut elhagytuk és földúton mentünk tovább, ami becsatlakozott egy másik földútba egy kis dombocska mögött. Ott már több ember volt, de nem álltak hanem aránylag rendezett sorban, foghíjasan ugyan, de mentek szépen előre. Mi is becsatlakoztunk. Beértük az eddig előttünk haladókat, 3 férfi és egy nő volt. - Hová megyünk? - kérdeztem. - Át a határon! Hát menjünk!!! Pár órás gyaloglás után Ausztriában voltunk. Nem tudom ki vezette a sort, kinek kellene megköszönnöm, hogy átvezetett minket is a határon. Ott már vártak, lágerbe kerültünk, 2 évig ott is maradtunk. A fiúk valahogy eltűntek mellőlem. Két év után aztán sikerült hátam mögött hagyva Ausztriát és Európát hajóra szállni és Ausztráliába hajózni. De ez már egy másik történet!


Stewe egy 69 éves férfi. Őt az első munkanapomon ismertem meg, vele voltam beosztva egy lakásba, ahol a régi tapétát kellett leszednünk valami gőzölő masina segítségével. Már 7-kor a ház előtt várt valami Holden márkájú platós kocsijában ülve. Már telefonált a főnökünknek, hogy biztos oda találok-e. Tudtam hogy magyar ő is, és azt is, hogy nem felejtett el magyarul 54 év alatt, mióta itt él. "Jó gyerek a Stewe" - mondta előző nap nekem a Sanyi, majd meglátod! A kocsija felé mentem és ő egyből megismert, hogy magyar vagyok. Ilyenek vagyunk mi földiek. A népek itt simán egymásra ismernek. - Hello Stewe ! - mondtam neki. - Szia - mondta, de jó magas gyerek vagy, jó festő lesz belőled, nem kell létra sokszor neked :-) . Mosolygott közben és ettől én is feloldódtam teljesen. A főcímben szereplő „Stewe a hegedűs” megnevezést azért adtam neki, mert elmondása szerint amikor Ausztriában voltak átmeneti szálláson egy kolostorban laktak hosszú hónapokon keresztül. A fiatalabb apácák aztán idő múlásával látván hogy mokány fiatal fiúk laknak ott, rászoktak hogy éjjel beosonnak és felajánlva kegyeiket, sexuális éhségüket csillapítsák igazán kellemes módon. Ezt nevezte a Stewe hegedülésnek, és még mái napig is az aktus számára hegedülés J Kérdeztük a munkánk közben a Sanyival hogy : - Stewe, szoktál még hegedülni ? - Á ! Az öregasszonynak nincs már kedve otthon, csak morog mindig, meg hát nem is 70 kilós teremtés már. Jót mosolyogtunk ezen. Tekintetbe véve hogy idén 70 éves, egy igen jó alkatú, rugalmas, egészséges, kedves és segítőkész emberről van szó. Nagyon megkedveltem őt, sokat mesél és mindenben kérhetem a segítségét.

Az előző két történetet munka közben és ebédidőben sikerült hetek alatt elmeséltetnem vele, mert engem roppantul érdekel az ő élettörténete. Nem tudom miért, de teljes átéléssel és - szerintem - tátott szájjal szoktam hallgatni. Neki egy egyszerű emlék már, csak nekem egy csodálatos - félelmetes - történelmi élmény, amiről úgy gondoltam, hogy meg kell osszam veletek. Ezért is írtam le. Próbáltam élethűen visszaadni, de ahogy ő mesélte, úgy azért nem tudom.