6/29/2010

Egyetemre járok :-)



A kurzusom egy hónapja kezdődött. Az elkövetkező egy évben a hét 5 napján, reggel fél 8-tól délután 3-ig a suli területén fogok tartózkodni. De ne rohanjunk előre!

„Ritkán írsz mostanában” – kaptam meg pár barátomtól. Valóban elismerem, hogy nem sok új bejegyzés van mostanában. Érdekes ez a dolog, mert ha kívülről szemlélem a blogomat, kezd kísértetiesen hasonlítani a „rég kint élők” blogjaihoz, akik egy idő után elkezdik hanyagolni a beírásokat. Én is beleesek lassan ebbe a kategóriába? Mentségül talán szolgálhatna az, hogy belerázódunk az egyszerű, nyugodt és eseménymentes hétköznapokba, amikor is említésre méltó dolgok nem nagyon történnek. Ez ugyan sovány vigasz a visszatérő olvasók számára, érthető az érdeklődés, mondván, hogy régebben annyi érdekes dologról írtam. Az is lehet, hogy ami nekem nem túl érdekes, az még Nektek hírértékű? Menthetném magam azzal, hogy sokat dolgozok, de ez valójában kevés magyarázat. Vagy hogy nem történik semmi, de persze ez sem igaz. Lássunk rövidke összefoglalót, mi történt mióta visszaköltöztünk Cairns-ből.

Közel 6 hónap itt lakás után olyan visszagondolni, mintha csak egy rövidke álom lett volna a kis trópusi városka. Néha pedig munka közben direkt játszok a gondolattal, hogy milyen is volt. Még otthon élve Ausztrália csupán úgy szerepelt a tudatomba, hogy mindig jó idő van. Az időjárás megosztottságáról mit sem tudtam. Lehetőségként nem szerepelt a palettán a trópus, most már mögöttem hagyva másfél év ottlétet, kipipáltam hogy ott is éltem. Jó és rosszat mérlegelve nem laknék ott állandóan, de az ausztrál telet szívesen ott tölteném. Természetesen Gold Coaston hidegebb van, de nem bánom. Visszaköltözésünk után pár héttel már rám vigyorgott a szerencse, köszönve ezt Laci barátomnak, Ő szólt ugyanis, hogy van egy megüresedett hely a festő brigádba. Laci és Zsuzsi régebben is nagyon segítőkészek voltak, ismertük egymást még elköltözésünk előtt is. Most is szívügyüknek tekintették, hogy segítsenek munkát találni, köszönet érte. Bármilyenek is vagyunk mi magyarok, vannak jó pillanataink is, amikor segítünk, de nem mindenkinek. Génjeinkben hordozzuk a piszkálódást, áskálódást, rosszindulatot, kárörömöt …..stb. Sajnos otthon ezt láttuk, ebben nőttünk fel, ezt is hozzuk – visszük szerte a világba. Sokunknál idővel aztán elő is jönnek ezek a dolgok, persze nem mindenkinél, van aki tudja kezelni az érzelmeit. Ezzel persze senkit nem akarok megbántani, de ha bárki is mélyen magába tekint, felismeri ezeket. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy nem mindenki szimpatikus mindenkinek, eltérőek a jellemeink, életformáink, céljaink. Így aztán szűrődik a baráti kör is. Nagyobb összejöveteleknél ez szépen látható is. Na de ez csupán kis elkalandozás volt.

Otthonról elindulva még 4 éve, álmaimban sem szerepelt az hogy én itt festő leszek, hiszen sem a szakmám nem az és megvallom túlzottan nem nyomultam a kétkezi munka után, inkább a könnyebb pénzkeresés módját kutattam. Otthoni szóval mondva, tudtam az „okosságot”. Itt ez az „ellavírozgatósdi” nem működik, hiszen ez legfőképp a jó ismeretségi körre épülő üzleti forma. Itt vagy elkezdesz rendesen dolgozni, vagy egy idő után ha elfogy a hozott pénz, akár útilaput is köthetsz a talpadra, mehetsz isten hírével. Itt keresni valód nincs, mert fizetnivaló itt is van bőven. Éldegélhetünk úgy, hogy csupán egyikőnk keres, de az meg micsoda dolog? Tulajdonképpen nem rendültem meg akkor, amikor szembesültem a ténnyel, hogy el kell kezdeni dolgozni, méghozzá rendesen, úgy mint itt az átlag emberek. Talán először a sofőrködéssel szemeztem, még akár taxizni is elmentem volna, de az elmaradt valahogy. Most utólag nagyon örülök ennek, mert munkanélküli lennék, ugyanis az egész országban a taxis munkát lenyúlták az indiai cigányok, csak bokszos képűeket látok a taxikban. Arrogánsak, flegmák és kitúrnak minden más nemzetet, még az ozikat is a munkakörből. Egyeduralmuk van, nem is értem hogyan engedheti ezt az állam, de hát bizonyára itt is a pénz az, ami dönt. Szóval nem lettem taxis, hál isten. Teherautóra is felültem volna, még a nagy jogsit is megcsináltam (nem volt könnyű), de a sors onnan is elkanyarított, ez is pozitívum így utólag. Itt az utakon rengeteg baleset történik, 80 %-ban a teherautósok okozzák ezeket, a vezetés nem tudása miatt. Jó hogy én nem teszem ki magam ezeknek a közlekedési partnereknek, akik agresszívek, erőszakosak, mindig túllépik a sebességhatárt, nem alszanak eleget….stb.

A festői munkával már 2007-ben rögtön szembesültem, Sanyi barátom révén, aki segített hogy kapjak munkát. Nem gondolkoztam egy percet sem, tudtam hogy képes vagyok bármit hamar megtanulni, belejönni. Emlékszem 10 dolcsit kaptam az első hetekben egy órára, aminek nagyon örültem. Aztán szépen felkúszott ez, ma már több mint a háromszorosa. Évek alatt elfogadtam, hogy ebből elég jól meg lehet élni, nem is túlzottan nehéz, hogy nincs meg a szükséges papírom róla az sem gond. Mindenhol igyekeztem rendesen elvégezni a feladataimat. Manapság már a szakma majdhogynem a kisujjamba van, nem tántorodok el sem a magasságtól, sem a mennyiségtől és biztosan fogom az ecsetet akkor is ha speciális helyre kell nyúlni. Szóval kitanultam a szakmát, ha jó lenne az angolom, még akár le is vizsgázhatnék. A mostani munkahelyemen ugyan szembesültem az új dologgal is. Toronyházat festeni kívülről, drótköteleken lógó alumínium keretben, hátamon biztonsági heveder, rögzítve külön speciális kötélhez, ennek a „swing stage” szerkezetnek a kezelése és a teljes tanfolyam elvégzése. Ezeket kellett megtanulnom. Már ötödik hónap után biztonságosan kimászok a huszonötödik emelet magasban a kosár tetejére is, ha csak úgy érem el a festeni való kicsi kockát a fal tetején. Persze minden biztonsági előírást betartva. Munkavégzés után, délután mindenki haza akar menni a családjához, ezt nem feledjük akkor sem mikor egymást kell megtartanunk, ha kilógunk a kosárból, mikor alattunk rémisztő mélység tátong. Nekünk ez már nem félelmetes. Utólag már értem is Balázs főnökömet, aki azt mondta az első pár napomban, hogy ne aggódj a magasság miatt ,majd megszokod. Így is lett.

Vannak vicces pillanatok ebben a „kívülről festünk” munkában. Elképesztőek az emberek néha, ez esetben a nők. Szóltak a többiek már előre, hogy ne csodálkozzak, ha néha belátva az ablakokon, furcsa dolgokat is láthatok. Igazából nem bámulunk mi be, de hát amikor az ablak keretet kell festeni, ahol a szemedtől 5 centire ott az üveg, belül pedig ott a lakó élettere. Ha nincs otthon senki, semmi gond nincs. Sokan egyszerűen elhúzzák a sötétellőt, vagy tudomást sem vesznek rólunk. Vannak kik kedvesen mosolyognak, integetnek, néha kiadnak egy üdítőt, kávét, sütit. Vannak azonban olyan emberek, én még csak nőkkel találkoztam, akiknek bizonyára valamiféle kihívás lehet az, hogy belelátunk az életébe. Nevezhetném magamutogatónak, de lehet hogy izgatja őt ez a játék. Volt aki „nem is vettelek észre” stílusban fürdeni megy, előtte persze a nappaliban vetkőzik le, majd úgy pucéran, vizesen a nappali közepén törölközik szárazra. Persze közben hajolgat, miért is ne seggel felém. Van aki tornázik, persze pucéran. Nem mesélek el különféle gyakorlatokat !!! Van aki az erkélyre teregetett fehérneműért jön ki, elfelejtve, hogy meztelen. Aztán vannak agresszívebbek is, akik direkt! Sokszor két emelet között lógunk, lépcsőházat festve. Szemmagasságom a felsőbb szint boka magassága. Tehát ha felnézek, éppen a páciens szoknyája alá látok, ha éppen ott járkál. Persze hogy ott jár-kel, két percenként, és egy vigéceb pillanatban direkt felemeli a szoknyáját, seggét az üvegnek tolja és előrehajol. Persze bugyi nélkül. Hogy tetőzze a látványt, még meg is rázza magát, és persze vigyorog……. Nesze neked kint bambuló festő férfi, úgysem tudsz sem szólni, sem semmit tenni, csak bámulni. De fokozom még. Lépcsőházat festve, fiatal kis csaj megy le kutyát sétáltatni. Előttem libeg el, két centire a fejem előtt, miközben én guggolva festem az ajtókeretet. Fel sem nagyon tűnne, ha nem ömlene belőle a tömény parfüm. Egy perc múlva visszarohan a lakásba, vonszolva magával pár hónapos kiskutyáját. Majd fél perc múlva újra le, de most megáll előttem. – Nem tudnád megfogni a kutyámat amíg visszamegyek valamiért a lakásba, azonnal jövök vissza – kérdezte. Miért is ne, vállaltam el gyanútlanul a dolgot. Őkelme visszasuhant, de fél perc múlva újra itt volt. Nagyon köszönte, hogy kisegítettem, hálája jeléül feltette a kérdést, hogy szoktam-e kávézni? Mondom, néha, reggelente 1x egy nap. – És most nem akarok-e meginni egy kávét?- kérdezte. Mert ha igen, akkor menjek be a lakásába, Ő szívesen főz nekem. – Hát tudod, nem is tudom, mit szólnál hozzá ha szólnék a társamnak, aki itt fest egy emelettel lejjebb, ő is jöhetne, végül is megállhatunk 5 percre !? – Ááá, én nem úgy gondoltam, inkább csak Te gyere, egyedül! – Hmm, darling, tudod nekem most nagyon gyorsan kell dolgoznom, be kell fejezni még az összes ajtót ma, úgyhogy nem érek rá, de azért köszi. Picit húzott a száján, majd csalódottan elrobogott. Miután még 2 hónapon keresztül ott festettünk, többek között az Ő lakását is kívülről, bemásztunk az erkélyére is, és összes szoba ablakán beláttunk, kiderült, hogy Ő az ősi női szakmával keresi meg a betevőt, magyarán mondva kurva. Ebben 100%-osan egyet értettünk Mark társammal, aki itt született ugyan, de a szülők Horvátok. Sok szót ismer még horvátul, többek között a kurvát is, de azt az európai országokban szinte mindenhol megértik. Vicces :-)

Most a Bel Air szállodát már befejeztük, új munkánk a Bond University egyetem, ami Queensland legdrágább iskolája. Azt hamar megállapítottuk, hogy szinte minden diák milliomos családból származhat, de ez mit sem változtat a magamutogatási kényszerűségen. Már fel sem tűnt, hogy az első napon, az eligazításon a létesítmény biztonsági főnöke felhívta a figyelmünket, hogy ne reagáljunk a diákok kihívásaira, mert valószínű hogy lesz ilyen bőven. Hát van is. Ha ezek buliznak, márpedig szinte mindig, akkor tuti hogy mindig szívnak is valami jóságot, amitől aztán a gátlásaikat sutba dobják. Felajzott állapotban kefélnek a szobában, de a melleit üveghez nyomó kislány sem újdonság már. Természetesen nekünk mindig úgy kell tennünk, mintha mit sem látnánk. Valójában néha betegre röhögjük magunkat, majd kiesve a stage-ből. Én évek óta nem nevettem ennyit, mint az utóbbi pár hónapban, komolyan mondom szinte sírok a röhögéstől. Erre rátesz ugyan egy lapáttal Márk vidám kedélye is, meg a sok vicces helyzet, megfűszerezve azzal, hogy én alig tudok angolul és sokszor akkora baromságokat mondok, hogy attól meg Ő esik ki a száján. Így telnek a napjaink és ezért is írtam a bejegyzés elején, hogy egyetemre járok, ami teljes mértékben igaz is, de nem tanulni, hanem dolgozni. Az összes épületet le kell fessük kívülről, ami legalább egy éves munka lesz. Hál isten nem csak a diákok szállása a feladat, lesznek osztálytermek és irodák is, ott hátha lesznek akik normálisan viselkednek belülről.

Más nagy esemény is lesz a közeljövőben. Augusztus elején hazautazunk, egy hónapig kikapcsoljuk az agyunk Ausztrál féltekéjét, visszakapcsoljuk az otthonit. Kíváncsian nézünk 4 hetes kirándulásunk elé. Annyi mindent hallani és oly sok minden változott 4 év alatt, gondolom lesz mire rácsodálkozni. Persze legfőképp a családdal szeretnénk lenni, szeretteinket oly rég ölelhettük magunkhoz, végre kicsit pótolhatunk a hiányukból. Hónapokkal ezelőtt megvettük már a jegyeinket, még TaiPei-ben is eltöltünk két napot. Kíváncsian várjuk a kis ázsiai szigetnek a hangulatát.




Mielőtt még útnak indulunk, a változatosság kedvéért költözni is fogunk, egy kicsit kisebb és olcsóbb albérletbe. Na ez esetben nem több ezer km-t kell cuccolni, csupán pár kilométerrel odébb. Eszembe is jutott a minap Bertók Zoli statisztikája, amit még 2006- ban olvastam, miben leírta, hogy a kivándorlók amíg megtalálják a végleges helyüket, legalább 4x költöznek. Nos ez ránk pontosan illik, ez lesz a negyedik. Már fel se vesszük a pakolás nehézségeit. Első ötletként költöztető cégre gondoltunk, de miután árajánlatot kértünk pár cégtő, ettől elálltunk. Szemtelen összeget beszéltek :-( Marad a szokásos verzió, pár jó barát és utánfutó. Ezért vannak a jó barátok , mondja a dal !


Túlságosan sok említésre méltó esemény nem történik, az egyszerű hétköznapok elfednek mindent. A Gold Coast-i télben még nagyon kirándulni sem megyünk hétvégenként, hiszen hüsi van, napközben is ha nem állsz a napon, csak a hűvösben, bizony fel kell húzni a cipzárt és feltenni a kapucnit és az ozi papucs is lekerült a lábról, felváltotta a sportcipő. A lakásban esténként a klíma fűtésre van kapcsolva, kellemes meleget keringtet a házban. Rettentő hamar sötétedik este, 5 után már pillanatok alatt teljes sötétség kúszik ba az utcákba és reggel is csak fél 7 felé oszlik a félhomály. A kocsiban munkába menet pirosba húzom a fűtés skáláját, jól esik a fülkében szétterülő langyos levegő. Márk barátom azért nem tagadja meg önmagát, rövidnadrágban és pólóban jön reggelente, mondván Ő ozi, és nem fázik, ne is piszkáljam Őt én ezért, hiszen Melbourne –ban élt pár évet, tudja mi a hideg! Ó ember és én nem tudom szerinted? Életem nagyobb részét a csikorgó délkeleti országrészben éltem le, ahol bizony sok esetben a -20 alá is ment a higanyszál, na az hideg. Mindezek ellenére hetente két napot beteg a társam, esténkét citromos teát szürcsöl és forróvízbe csücsül, miközben több tucat zsebkendőt használ el. De hát ozi a lelkem, itt nőtt fel, ennyi az esze is, persze ettől még szeretem Őt, nélküle nem vigadnánk annyit.

Következő bejegyzésem bizonyára csak visszautazásunk után várható, de nem is tudom leírni, hogy most miután hazamentünk és visszajöttünk, mert most melyik a „HAZA”? Ez ahol most vagyok, vagy az ahová megyünk, vagy ahonnan visszajövünk ide??? Ez örök dilemma marad……………..

Üdv mindenkinek : E

egysoros - A hülyeség,egy olyan betegség amit minden nap többször is elkap az ember :-)

…másik - A száj egy olyan nyílás a fejen,mely megmutatja,milyen sötét van belül :-)