9/13/2008

Az Értelmetlen Halál Angyala......avagy

soha se legyünk gyorsabbak, mint az őrangyalunk!



Hogyan halunk meg balesetben?


Pista bácsinak, a száztíz kilós, nagydarab, joviális alkoholistának volt egy különös szokása: szeretett beszélgetni a halottakkal. Pontosabban fogalmazva szeretett beszélni a holttestekhez. A kórházban éjjel és kora hajnalban volt a halál fő műsorideje.

Ha szólt a csengő, feltápászkodtunk a szolgálati vaságyról, fehér cérnakesztyűt húztunk és a biciklikerekű kiskocsit tolva kóválygó fejjel elindultunk teljesíteni a munkaköri kötelességünket. A vidéki kórház proszektúrája földszintes, öreg épületben volt. A bejárattól jobbra sorakoztak a hűtött tárolók, a baloldali ketrecekből pedig több száz fehér patkány figyelte az egy szál hatvanas izzó sápadt fényében vörösen varázsló szemekkel, ahogy az aktuális halottat némi csörgés-zörgés-szuszogás kíséretében elhelyezzük a tepsiben, és rázárjuk a vasajtót.


Amikor véget ért a munka, kezdődött a szabadidő hasznos eltöltése: Pityu bá’ sorban kihúzogatta a tepsiket, és mindegyik meztelen halotthoz szólt pár kedves mondatot. Aki látott már olyan holttestet, akihez életében nem fűzte ismeretség vagy érzelmi viszony, tudja, hogy olyan, mint egy ház, amiből végérvényesen és visszavonhatatlanul kiköltöztek. Tudta az én öreg kollégám is, hogy hiába minden szó, akihez beszél, már rég nincs itt, de csak mondta a magét műszakról műszakra.


Egyszer egy fiatal lány holttestét húzta elő, aki közlekedési balesetben hunyt el. Túl gyorsan motoroztak a barátjával, meg is haltak mind a ketten, a lány a kórházba szállítás közben a mentőautóban. A jobb lába annyi helyen eltört, hogy csomót lehetett volna kötni rá, a teste tele volt zúzódásokkal, de a szőke hajjal keretezett, bájos arc sértetlen maradt, gondolom, megvédte a bukósisak.


Az öreg csak állt fejcsóválva a halott lány felett, és szelíden dorgálta: - Ejnye-ejnye, kislány, hát miért nem választottál magadnak normális barátot? Miért ez a száguldozó pöcs kellett neked, aki magával rántott a halálba? Tudod, mennyi jóból maradsz most ki? Gyerekeid lehettek volna, unokáid, bejárhattad volna a világot, most meg mész a föld alá. Apád-anyád sír utánad, rájuk se gondoltatok, pedig nem normális dolog, hogy a szülőnek kell eltemetnie a gyermekét!


A tepsihúzogató-halottbúcsúztató szertartások után a vaságy szélén üldögélve még koccintani kellett a halottak egészségére az öreg sámánnal egy-két-sok korty NAGYON olcsó rumot a titkos készletből, aztán aludtunk a következő csengetésig. Annak a lánynak az arca ma is kísért, azt hiszem, ő lett számomra az Értelmetlen Halál Angyala.

Később műtőssegédként is dolgoztam, baleseti sebészeten is, hogy ott miket láttam, nem részletezem. Ha részletezném, ilyesféle fejezetek következnének, csupa olyan emberrel a főszerepben, akik nem gondolták volna, hogy ez velük is megtörténhet: földdel teli nyílt törések, leszakadt végtagok, szétroncsolódott arcok, nyílt koponyatörések alatt remegő agyvelő. És minden fejezetben ömlene a vér, sötétpirosan, átáztatva a műtőben a lepedőket, átitatva a törléseket, átütve a vastag kötéseken.

Ehelyett azonban most inkább forduljunk a tudományhoz, hogy megtudjuk, hogyan halunk meg balesetben. Egy amerikai orvos, Sherwin B. Nuland írt egy könyvet, Hogyan halunk meg? címmel, ami 2002-ben magyarul is megjelent. Ebben külön fejezetben taglalja a baleseti halálozás típusait. A könyvből kiderül, amit valahogy eddig is sejtettünk: meghalni nem egy fáklyásmenet, minimum kellemetlen, ám tipikusan inkább durván fájdalmas és/vagy rémületes folyamat, attól függően, milyen úton érkezik el az ember a haláláig.

A sérülés miatti halálozás a doktor szerint háromféle lehet: azonnali, korai és késői típusú. Az azonnali halál a sérülést követő néhány percen belül bekövetkezik, az agy, a szív, a gerincvelő vagy a nagy véredények súlyos roncsolódásának következményeként. Tehát: durván lefejeljük a kormányt, az ütközés miatt bekövetkező irgalmatlan lassulás letépi és összezúzza a belső szerveinket, a motorkerékpárról lerepülve kitörjük a nyakunkat, palacsintává lapít egy kamion, autóstul több darabra vág egy vonat. Béke porainkra, jöhetnek a takarítók. A statisztika szerint a baleseti halálozások fele ebbe a kategóriába tartozik.

A korai típusú halál (30 %) a sérüléstől számított néhány órán belül következik be. Az okok nagyjából ugyanazok, mint a hirtelen halálnál, csak a sérülés jellege, erőssége miatt kicsivel több időbe kerül, amíg a szervezet feladja a küzdelmet. A sérültnek annál nagyobb az esélye a túlélésre és a legalább részleges felépülésre, minél gyorsabban minél jobb kezekbe kerül. Az első óra ebből a szempontból kulcsfontosságú, ezért is hívják arany órának. Alapfeltételek az azonnali szállítás, a képzett és tapasztalt egészségügyi személyzet és a jól felszerelt műtő.

Persze, még így sem sikerül megmenteni mindenkit, gyakran előfordul, hogy az idővel való versenyfutást a halál nyeri. Ekkor van az, hogy sok kíváncsi áll fölöttünk, de senki nem mer hozzánk nyúlni, páran azt figyelik sunyi szemmel, mit lehetne elemelni a ripityára tört kocsiból szanaszét szóródott személyes tárgyaink közül. Ha szerencsénk van, időben megjön a mentő, akik azzal kezdik, hogy a szebb jövő érdekében sok fájdalmat okoznak, úgymint törött végtagok mozgatása, infúziós tűk beszúrása, intubálás, mellkas gyömöszölése bordatörésig, ha kell. A kórházi műtőben véres jelenetek következnek, bár ezeket többnyire mesterséges altatásban töltjük, amiből azután vagy felébredünk, vagy nem.

A késői halálozás (20 %) áldozatai hosszabb szenvedés után, napokkal, vagy gyakran hetekkel a baleset után halnak meg. Nem is gondolnánk, hogy az ilyen exitusok mintegy nyolcvan százalékát nem maga az elszenvedett sérülés, hanem az annak következtében fellépő fertőzések, valamint tüdő- máj-, vese- és szívelégtelenségek okozzák. Az ilyen emberek megússzák a korai halálozást, de többnyire súlyos műtéteken esnek át, hogy a belső vérzéseiket megszüntessék, a belső és külső sérüléseiket kezelhessék.



Sokan meggyógyulnak közülük, sokan azonban az orvosok minden erőfeszítése ellenére meghalnak: néhány nap elteltével belázasodnak, megugrik a fehérvérsejt-számuk, és vérmérgezést kapnak, amely a legerősebb antibiotikumoknak is ellenáll. Ha tályog vagy sebfertőzés idézi elő a szepszist, a genny eltávolítása után jó esély van a gyógyulásra, ám sokszor nincs behatárolható góc, és az ilyen betegek tünetei fokozatosan súlyosbodnak. A sérülés után úgy egy héttel bevizenyősödik a tüdő, légzési nehézségek adódnak, csökken a vér oxigéntartalma. A tüdőt a vese és a máj követi, mert a kiválasztó szervek egyre reménytelenebbül küzdenek a szepszis miatt felszaporodó méreganyagokkal.

A sors iróniája, hogy a testben elszaporodó mikrobák egy része korábban egyensúlyban élt a gazdatesttel, a húgyutakban, a bélrendszerben és a légutakban. A szervezetben kemény csata folyik, amely azonban egyre inkább vesztésre áll, a létfontosságú szervek sorra felmondják a szolgálatot. Ha három vagy több megadja magát, a tipikusan két-három héten át tartó szenvedés vége általában halál. Nuland doktor szerint a szeptikus sokk miatt leépülő betegek kínszenvedését még gyakorlott, rutinos orvosoknak is nehéz végignézni.

Hogy a vérmérgezés forrását megtalálják, vizsgálatról vizsgálatra hurcolják a fokozatosan romló állapotú beteget, miközben erős antibiotikumokkal és más gyógyszerekkel bombázzák. A májelégtelenség sárgaságot okoz, a veseelégtelenség miatt sokszor dialízis következik, ám hatástalanságukat látva már maguk a betegek is kételkedni kezdenek a kezelésekben. A folyamat súlyosbodásával a legjobb specialisták is előkerülnek, akik különféle gyógymódokkal kísérleteznek, többnyire csak újabb szenvedéseket okozva. Ha szerencséje van, akkor a haldoklónak a végső fázisról már nincs tudomása, eszméletét veszti, vagy kómába esik.

Ha tudnánk, hogy a halál csak ajtó, mely egy boldogabb szellemvilágba vezet, ahol találkozunk előttünk elhunyt szeretteinkkel, vallástól függően Jézussal, Mohameddel, Buddhával, és Isten szeretetének örök fényében és melegében fürödhetünk, könnyebb szívvel ugratnánk egymásnak a közutakon, bár meghalni még akkor is kellemetlen lenne. A haldokláskutatók sok olyan emberrel készítettek interjút, akiket klinikai halál után hoztak vissza az életbe. Egy részük semmire sem emlékezett, más részük viszont meglepően hasonló élményekről számolt be: kiléptek a testükből, majd egy alagúton áthaladva erős fénybe értek, amelyből mérhetetlen szeretet sugárzott.

Ekkor előlépett egy lény, aki gyakran egy közeli, már halott rokon alakját öltötte fel, és elmagyarázta nekik, hogy még nem léphetnek be a fénybe, vissza kell térniük az anyagi valóságba. Ezután megtették az utat visszafelé, belepréselődtek a testükbe, és magukhoz tértek. Egyesek szerint ebből arra lehet következtetni, hogy van túlvilág, és az ráadásul frankó egy hely, mások szerint ezt a filmet az oxigénhiány miatt fokozatosan leálló agy vetíti, gyakorlatilag ez a kikapcsolási üzemmód szép screenshottal, hogy legalább a halál kellemes legyen, ha már az élet olyan össze-vissza izé volt.

A vita mindaddig tartani fog, amíg nem sikerül nagyfelbontású, folyamatos működésű webkamerákat elhelyezni a túlvilágon. Konkrét bizonyítékok híján jelenleg csak azt mondhatjuk, amit Pityu bá’ és doktor Nuland: az öregedés eseménysorozata feleslegessé teszi, hogy magunkat, vagy másokat megöljünk, meghal mindenki magától is előbb-utóbb. A baleseti halál azért megrázó, mert nem természetes, idő előtt következik be, és megfoszt a teljes élettől, az utódok nemzésétől és felnevelésétől, és így megbontja a megújulás és a tökéletesedés ciklusát. A sérülés miatt halálozásnak nincs hasznos célja, és az áldozat és családja számára egyaránt tragikus.



És talán nem is a halál a legrosszabb, ami egy baleset miatt történhet velünk: gondoljunk bele, hogy saját meggondolatlanságunk vagy mások felelőtlensége miatt rokkantként kell leélni a hátralevő életünket – vagy hogy figyelmetlenségből, felelőtlenségből másokat teszünk nyomorékká egy életre. Gyorsan kiderül, hogy ugyan nem tudni, van-e mennyország, pokol viszont biztosan, és ráadásul spirituális ajtókon sem kell átkelni, hogy odajussunk, idejön az magától.



A közlekedés veszélyes üzem, sokmillió nehéz és gyors tárgy mozog földön, vízen és levegőben bolygószerte, amelyeket törékeny, sérülékeny lények irányítanak több-kevesebb sikerrel. Azt remélni, hogy egyetlen baleset sem történik, hiú ábránd, de arra igenis lehet törekedni, hogy mi magunk ne váljunk balesetek okozóivá, vagy vétlen áldozataivá. Ha nem türelmetlen kismalac módjára vezetünk, máris sokat tettünk ezért. Ha defenzíven közlekedünk, még többet. Soha se legyünk gyorsabbak, mint az őrangyalunk.


Bejegyzésem részben más lapokról összeszedett adatokból és jó adag fantáziából állt össze. Bye