Te erős leszel a végén?

Ha szántál rá 3 percet, és végignézted a kis filmet, bizonyára érdekes érzéseket ébresztett fel benned Nick Vujicic hozzáállása az élethez. A film hatása alatt gondolj bele a mondanivalójára is. Tényleg nagyon erős lelkileg és az a nem mindennapi benne,hogy Ő "sérültként" erőt tud adni az "ép" társainknak is.Nick így született, egészséges szemmel szemlélve szörnyű helyzetben éli napjait, de mint látható, Ő nem így fogja fel.

Bejegyzésem címét elvonatkoztatva, némileg aktuális lehet a feltett kérdés az olvasói táboromra is. Többségetek, akik olvassátok a blogot, valamely szinten kapcsolatban vagytok Ausztráliával. Van aki csupán gondolati szinten játszik és fantáziál, álmodozik. Van aki már a szervezkedés ciklusában van, olyanok is vagytok tudom sokan, akik már konkrét lépéseket tettek az ügyben, hogy ide juthassanak. Aki már kint van és dolgai folyamatban vannak, jó párat ismerek közületek is. Állandó lakos és állampolgár is betéved néhanapján az olvasók közé. Végül pedig, de nem utolsó sorban néhányan csupán mint érdekességeket kereső, a neten szörfözgető olvasóm is van jószerivel.


Nektek, akik kiutat kerestek a számotokra már nem megfelelő életmódból, megszívlelendő példakép lehet a film. Nem túl humánus dolog ugyan összehasonlítani bárkinek a sorsával is a Nick-ét, de ha igazából tárgyilagos lennék, a folyamat amelyen egy család, vagy csupán ember átmegy kivándorlása során, elég hasonló is lehet. Otthonról eljőve ugyanis valójában otthagyunk mindent, ami eddig fontos volt a számunkra. Ami körülvett minket, egészen születésünktől kezdve, végigkísérve gyermekkorunkat, kamasz időszakunkat, első szerelmünket, remegő első csókunkat, kézfogásunkat. Majd szeleburdi tinédzser korunk is csak emlék marad, hiszen visszajárni a régi helyekre, ahol az akkori csodálatos dolgok történtek, már nem fogunk. Gyermekkori lakóhelyünk és környezete csupán néha felvillanó álom kép lesz majd. Az utcát, teret vízpartot, ahol fiatalon sétáltunk, fagyiztunk, bicikliztünk, motoroztunk majd autóztunk csak ritkán fogjuk látni, de az is lehet hogy soha már. Bekerülnek egy kis emlék zugba a tudatunkba a nagyszülők szeretete is, a családi ebédek, névnapok, szülinapok, évvégi ünnepek hangulatai. Szüleink, testvéreink és barátaink nem fognak szerepelni az életünkben úgy mint eddig. A közvetlen kontaktus lekorlátozódik majd egy számítógépre és web kamerára vagy csupán telefonra. Fényképek tömkelegével próbáljuk majd megmutatni az otthoniaknak az életünket, jobb esetben videózunk, hogy élőben láthassák új otthonunkat.


Eljövetelünkkor elszakítunk minden szálat, a legkisebb cérnát is. Magunkra maradunk. Olyanok leszünk mint Nick, kéz és láb nélküliek, elesettek, szerencsétlenek, segítségre szorultak. Elhasalunk már a reptéren, úton befelé egy kocsiban ülve, fáradtan, kimerülten csupán vér eres kialvatlan szemekkel nézünk ki a fejünkből, ki a kocsi ablakán, várva a csodát, közben pedig még azt sem értjük, hogy melyik oldalról hová is kell kanyarodni, és hogyan. Első napjainkban nyakunkba zúdul annyi minden elintéznivaló, hogy ki sem látszunk belőle. Azt a sok dolgot a beilleszkedéshez, amit mások, kik ide születtek, és évtizedeik voltak rá, hogy megtegyék, neked pár nap alatt kell elintézned, jó esetben nyöszörögve ha angol tudásod alap, de ha még a nyelvet sem tudod, ó jajj! Este beesve az ágyba egy motelban, vagy idegen házban, aludni sem tudsz majd a fáradtságtól.

Ez a ciklus itt, hasonló, mint Nick elhasalása. De a tudatában neki ott van az akarat, a mindenen áthatoló erő. Szinte a fizika törvényeit meghazudtolva képes a fiú felállni, kéz és láb nélkül. Ettől a látványtól érző emberben olyan furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok ébrednek fel, kavarognak. Súrolja a hihetetlenség határát a dolog, de mégis képes megcsinálni, és felemelkedni. Mint mi is, és Te is. Teljesen mindegy, hogy hol élsz, mik a céljaid és éppen mitől vagy mélyponton az életedben. A lényeg, hogy képesek vagyunk erőnkön felül teljesíteni, ha úgy hozza a sors. Valójában nincs is nagyon más választásunk, hiszen az életünk itt a földön csak egy villanásnyi. Időnket elpazarolni olyan dolgokra nem tehetjük, melyeknek nincs sok értelme. Mégis tesszük, többször is ez alatt a rövidke idő alatt. Gyermekként nem gondolunk erre, akkor még minden olyan hosszú és tartalmas. Mintha akkor lassabban telt volna az idő, úgy tűnik már felnőtt fejjel. Fiatalon pörgünk, mint a ringlispíl, lesöprünk mindent magunk körül. Semmivel nem foglalkozunk, legfőképp az idő múlásával nem. Azt gondolhatnánk vajon akkor, hogy ez mindig így marad ? Középkorunkban már átgondolunk dolgokat, feltűnik, hogy mennyire is múlik az idő, egyik hét a másik után, és jajj, már megint vége egy évnek, de hiszen már negyven múltam.... jézus :( Pedig semmi gond, hiszen csak forog az életünk kereke. Ötven után már elbóbiskolunk ebéd után a fotelban a tv előtt, mindent lassabban csinálunk, ráérősen. Idő múlásával lelassul a motorunk, elfáradnak az izmok, fájnak az ízületek, romlik a látás, a hallás, néha szédelgünk majd, itt - ott szúr is. Magas a vér cukor és a koleszterin, a vér nyomás sem mindig megfelelő. A pumpa odabent kezd fáradni. Felnőnek a gyerekeink, lesznek unokáink, akikkel újra éljük a gyermekkort. Csodás ajándéka ez a sorsnak. Nemrég még mi voltunk unokák, voltak nagyszüleink, minket szeretgettek, de nem értettük, hogy néha miért volt a túlfűtött szeretet tőlük. Most már rájövünk. Öregségünkre megértjük azt is, hogy túl sok időnk nincs már, le kell mondanunk a távlati tervekről, szembesülnünk kell tragédiákkal is, a környezetünkből és akár a családunkból. Vagy mi megyünk el előbb, vagy a párunk. Tenni ellene nem lehet, ha egyedül maradunk, akkor is erősnek kell lennünk, hiszen végig kell csinálnunk. Aztán megérezzük, hogy eljött az idő. Ha kegyes a sorsunk és nem dönt ágynak betegség, fájdalmat okozva ezzel a családunknak, akkor szépen megyünk el. Bánatot és szomorúságot hagyunk magunk után, de mi már ebben nem veszünk részt. Ezzel mindenki fog találkozni élete végén. Gyorsan eljő az idő.


Ha végig gondolod ezt a folyamatot, máris rájössz, hogy nincs időd a mélypontodon várni a csodát. Magadnak kell változtatni a sorsodon, és bármennyire is reménytelen és lehetetlen helyzetben vagy, meg tudod csinálni, hogy kimászol a csávából. Erődön felül teljesítesz és felállsz. Úgy mint Nick. Ha Ő meg tudta ezt csinálni a világ szeme láttára, akkor Te is, hiszen Te is csak egy ember vagy a földön a sok közül, bár lehet, hogy Neked megvan kezed - lábad, neked csak az erőd fogyott el.

Én meghatódva néztem végig a pár perces kisfilmet, összeszorult torokkal, maró szívfájdalommal. Sajnáltam Őt, pedig nem kell. Neki nincs szüksége rá, saját életét éli. Maga módján segít az embereknek, hogy megértsék azt, hogy mire vagyunk képesek. Csodákra ! Igazából mi magunk vagyunk a csodák. Sok dolog van, a környezetemben és az emlékeimben, amiből erőt tudok meríteni, ha fogytán van. Most már eggyel több lett, ugyanis nálam célba ért Nick üzenete.

Remélem Nálad is :)