A hüllő

Te csak nyugodtan elvagy a parton, egészen közel a vízhez, és nem is tudod azt, hogy 95%-ig biztos hogy halott vagy.

A Te világodban ha félrehúzódhatsz a hétköznapok zajos forgatagából, elmenekülhetsz az emberek közül, ki a természetbe, a csendbe. a nyugalomba, ide a városon kívül, letérve a főútról és 2-300 métert kocsikázva, ez a nyugalom szigete. A főút alatt is átfolyik ez a víz, de ott zajos kicsit megpihenni. Ide már alig hallatszik a kocsik zaja. A hídon áthaladva már többször is kalandozott a gondolatod, hogy egyszer letérj az aszfaltról és megnézd ezt a környéket. Lefordulva a műútról, a földút még 50 méternyit követi párhuzamosan a pormentes utat, de aztán elfordul a folyóval párhuzamosra alakul. Vöröses-sárgás poros csíkja bekacskaringózik a fák közé, ami egyben kíváncsivá is teszi, hogy vajon mit rejtenek a bokrok? Párszor szóba jött már a városban a piacon ez a folyószakasz, hogy itt nagyon jó halakat lehet akasztani, ha szerencséd van.


De Te most nem pecázni jöttél, csak kimenekültél ide. Beérve a bokrok takaró függönye mögé, szép kis partszakasz következik, de a sűrű parti növényzettől még a víz sem látszik. De arébb már csalogatóan integet a víz csillogása. Még 300 méternyi autózás a poros úton, és pompás kép tárul eléd. Se bokor, se fa, sőt még a vízpart is ki van képezve úgy, hogy le lehet menni egészen a vízig, kicsit megcsobogtatni a sós tengeri vizet. Ez ugyanis az óceán vize, most éppen visszafelé folyik, hiszen dagály van. Ilyenkor a tenger duzzasztja fölfelé. 6 órányi emelkedés után megáll és vissza indul, apálylik. Fék! Kocsi megáll, motor leáll, és ezzel egy időben elcsendesedik a környék zaja is. Épp olyan csend vesz körül, amire vágytál. Messze a civilizáció hangja. Tücskök, madarak, neszek, zajok vannak, de ez nem zavaró, hiszen a természetben vagy.



Mezítláb a legjobb mászkálni ilyen helyen, hiszen meleg minden. Az autód hőmérője külső hőfoknak 34 fokot mutatott, ez itt a normális. Meleg a fű, a föld, a kövek és a levegő is. Mennyire csábító is a folyó vize, ha otthon lennél a körösök vidékén, akkor azonnal be is úsznál, gondolkodás nélkül. De itt nem szabad, vagy nem lehet. Lehetni éppen lehet, de úgymond egészségre káros. Pár száz méter csupán az óceán nyílit vize, és abban a nagy pocsolyában ugyebár akad pár féle élőlény, akivel nem tanácsos egy folyómederben egyszerre tartózkodni. Így hát nem úszol, eszedbe sem jut ilyen. De a lábadat meg kell mártsd kicsit, érezned kell a vizet, nem mondható ugyan el, hogy a hűsítő hatását, mert hát az is meleg itt. Körültekintően lelépkedsz a vízig, ott kisebb kövek vannak már, szépen lekerekítette már az erózió őket. Kellemes rálépni is, egy jó talpmasszázs. Félig vannak csupán a levegőn, másik felük a langyos vízben ázik örökre.

De jó érzés is a víz, mindahányszor érinti a bőröd, valami kellemes érzés fog el, felüdülsz, vagy frissülsz tőle, magad sem tudod. Jó és kész. Először lábfejig, majd bokáig hagyod hogy ellepjen. Simogat a sodrása, ahogy csillogóan folydogál a kövek közt, apró szemű homokot sodorva az ujjaid közé. Lehajtott fejjel nézed a vizet, közben a nap melege szinte a csontjaidig hatol. Átölel a teljes csend és nyugalom, még a csobogást sem hallod, annyira finoman csörgedez a víz. Erre vágytál, a lelki békére és fizikai csendre. Beteljesedett. Annyira jól esik, hogy lassan lecsukod a szemhéjadat, úgy élvezed az egészet. Andalító állapotodban elfelejtesz mindent magad körül, agyad kattogása lelassul, majd leáll. Pihen mindened, semmire nem kell figyelned, hiszen nincs itt semmi és senki.
Így kikapcsolt állapotban az egyensúlyod is labilissá válik, pláne hogy csukva vannak a szemeid. Kicsi imbolygásod figyelmeztet, hogy tégy valamit, hogy biztonságosan állj. Egyik szemed félig kinyitod, csak éppen annyira, hogy leereszkedj féltérdre, illetve egyik térdedet letámasztod a homokba, amin ugyan pár centis víz is van, de ez nem zavar. Féltérden és guggolva még egyik kezed is leengeded a vízbe. Mostmár nem billegsz, jól kitámasztod magad.

Még kényelmesebb lett a testhelyzet, az eddigi relaxációs állapot tovább mélyül. Tudatod alatt persze figyelsz a környezetedre, de nincs semmi, ami veszélyes lehet, se zaj, se nesz és a víz se rezdül. Tudod azt, hogy sokáig nem maradhatsz így, de nem is akarsz. Csak még egy kicsit, még egy picit, már rögtön megyek feljebb a partra, ahol biztonságosabb. Nyugtatod magad belülről, és valóban a radarjaid semmi veszélyt nem jeleznek, hagynak pihenni. Jó így most !

Nos, ekkor hibáztál !

Ő, nevezzük így, itt él már évtizedek óta. Származását tekintve ősei már talán évmilliók óta laknak e vidéken. De most csak róla van szó, egyedül róla. A napjaiban túl sok érdekes dolog nem történik, éli a hüllők nem túl pörgős életét. Mivel ellensége igazából nincs, csak az ember lenne, de mivelhogy tilalom van arra, hogy megöljék, nincs mitől tartania. Csupán annyi a dolga hogy fenntartsa magát, néha egyen pár falatot. Ezt azért nem túl nehéz teljesítenie, hiszen kifejlett és erős példány, gyors és fürge, termetes mérete ellenére. Hossza közel van az 5 méterhez, súlya pedig sok mázsát nyomhat. Életterében a táplálék bőséges, soha nincs e miatt veszélyben az élete, hogy éhen hal, egyébként is hónapokig kibírja evés nélkül. Ha végez áldozatával, azt kizárólag csak élelemszerzésből teszi, vagy pedig az év kritikus időszakában, amikor is a párzási ciklus van. Ilyenkor nyugodt élete pár hónapra megváltozik, az ösztönök kezdik vezérelni. A párkeresés, majd a territórium felügyelése és végül a kis krokodilok védelme veszi át az ideje nagy részét.

Mindez nyáron kezdődik, amikor is a kroki lányok is készen állnak a tojásrakásra. A hímek ebben az időszakban képesek hatalmas területet felügyeletük alá vonni, és folyamatosan ellenőrízni. Ez a családi fészek, ahová idegennek egyáltalán nem tanácsos betévedni. Áthaladni vagy kicsit nézelődni persze lehet, de hoszabb ideig semmiképp sem jó ha egy helyben kitesszük magunkat a felügyelő szigorú figyelmének. Mert ő figyel, védelmez és végrehajt. Ebben az időszakban vannak lezárva a partok az tengernél, a folyó torkolatok és sekélyebb vizek. Jönnek is a hírek a médiákból, hogy itt és itt krokodilok jelentek meg. A rangerok (vadőrök) ilyenkor megpróbálják visszaterelni őket a bámészkodó szemek elől, a vadonba. Miért is, nem tudom, hiszen ők otthon vannak, az ösztönök hajtják őket, csak teszik a dolgukat.

Esetünkben Te is kevésbé szerencsés helyet választottál a pár percesre tervezett meditációdnak. A veled szemben lévő sűrű mangrove bokros rész mélyén ugyanis, az eddig is feszült figyelemmel vizslató hüllő, azonnal kiszúrt. Már akkor belekerültél a radarjában, mikor megálltál az autóval még följebb az úton. Miután aztán vetted a bátrorságot és lesétáltál a vízhez, ezzel aztán végképp felbőszítetted őkelmét. Azonnal kész volt a védelmi és végrehajtási terv a fejében, melyben egy kifejlett csirke agyánál nem nagyobb méretű komputer dolgozik. Ő számodra eddig is teljesen láthatatlan és hallhatatlan volt, hiszen a sűrűben tanyázik, egyébként sem volt kint a vízből, csupán a két szeme.

Egy dolgot tudni kell a krokiról, hogy közelre pocsékul lát, szinte semennyire. Csak kör alakokat és foltokat, de messziről a látása olyan, mint az amerikai AWACS vezérgép lézeres célzórendszere, mely képes több ezer méteres magasságból centi pontosan kijelölni a célt a rakéták számára. Nos, ilyen a krokodil célzórendszere is. A túlpartól, a bokrok közül, ahonnan szinte nem is vagy látható, ő pontosan képes arra, hogy 100%-osan meghatározza a helyedet. Miután ezt megtette, hangtalanul lemerül a víz alá, majd igencsak gyorsan képes odajutni, egészen addig a vízben, ameddig ezt végre lehet hajtani, majd közvetlen az áldozata előtt rakétaként robban ki a vízből és azonnal megragadja áldozatát, amit magával ragad a vízbe. Az áldozatnak szinte semmi esélye nincs, hiszen a meglepetéstől szinte ledermed, de ha még volna is ideje meglepődni, arra semmiképpen nem, hogy védekezzen a hatalmas állkapcsoknak. Azt hinni, hogy lehetséges elugrani, vagy hátrálni, teljes képtelenség.

Csupán pár százalék esélye lehet az áldozatnak a túlélésre. Ha az alatt az igencsak rövid idő alatt megváltoztatja a tartózkodási helyét, amíg a hüllő odaér. A támadás ugyanis kizárólag csak a becélzott helyre vonatkozik, illetve ha nem sikerül az első harapásra elkapnia az áldozatot, még tesz két próbálkozást, jobbra és balra harap egyet, hátha még eléri az elmozdult áldozatot. Ha sikertelen, akkor feladja, mert közelre nem lát jól, illetve valamennyire igen, de arra képtelen, hogy üldözőbe fogjon, még akkor is ha a közelben vagy. Visszahátrál a vízbe és ujra figyelni kezd, majd újra tervez, ha még a közelben veszélyt érez.

Te, gyanútlan ember, tudod azt hogy a vadon veszélyes lehet a trópusokon, fokozottan a vízpartok. Mindent tudsz ezekről a dolgokról, hiszen a felhívás a veszélyre minden médiából szinte folyik. Évszaknak megfelelően konkrétan felhívják a figyelmet a kígyókra, pókokra, medúzákra, cápákra, krokodilokra és egyéb veszélyekre. Lehetetlen itt úgy élni, hogy nem tudni ezekről a dolgokról. még balga turistának is szigorú előadást tartanak ebből a témából. Nem is akarod megszegni a szabályokat és húzogatni az ördög farkát, mint Stewe Irwin, a nagy krokodilvadász, akit annak ellenére hogy szinte az összes létező veszélyt magasról letojt, egy tengeri "pillangó" (medúza) ölt meg, egyetlen döféssel. Te csupán azért menekültél ki ide, hogy töltődj kicsit a környezetből, hallgasd a csendet, kikapcsold az agyadat. Ezt is tetted, ott féltérdre ereszkedve, kezed és egyik térded a sekély vízben támasztva.

A hüllő hangtalanul alámerült, célzó berendezése pontosan megjelölte a helyet, ahol az ellenség van, aki behatolt a fenségterületre és veszélyt jelenthet a leendő kicsik életére. Pöttömnyi agyát elárasztotta a "veszély" érzése, és beindult a védekezési gépezet. Nem sok időre volt szüksége arra, hogy átússza a folyót, még az apályló víz áramlata sem zavarta túlzottan. Pontosan látta a célt mikor lemerült, centire pont ott fog feljönni és csak egy határozott harapás kell és az ellenséget máris elragadhatja, magával húzhatja le a mélybe, és végezhet vele. Vastag bőrén lévő rücskös pikkelyei hasították a vizet, apró buborékokat hozva létre a mélyben, melyek azonnal a felszín felé indultak, de szertefoszlottak teljesen. Így nem tudtak semmiféle jelzést adni a lelendő áldozatnak.

A nap nagyon erősen tűzött, szinte égetett. Délelőtt 9-től délután 3-ig UV riadó van, nem tanácsos fedetlen bőrrel a napon tartózkodni, még napkrémmel sem. Sokáig egyébként nem is lehet bírni. Te már közel 5 perce lejöttél a vízhez, ebből legalább 3 percet már teljesen mozdulatlanul töltötted, élvezve a víz cirógatását és a nap melegét. De a nap égető ereje nagyon sütötte már a tarkódat. A nap elleni védekezésre is fel vagy készülve, ott a szalmakalapod a hátsó ülésen, csak egyszerűen mindig elfelejted feldobni a fejedre. Később mindig megbánod, mert vagy vissza kell menj a kocsihoz, vagy hamarabb kell befejezd a napon tartózkodást. Ha nem teszel a fejedre semmit, érzékeny koponyád hamar napszúrást kap. Ez az öröklött tulajdonságod már sokszor megtréfált az életed során, míg mások vígan lófráltak fedetlen fővel a napon, te nem tölthettél el 5 percnél többet fedetlenül. Ha mégis, akkor komoly fejfájás terített le. De ezt megtanultad már évekkel ezelőtt.

Mégsem vetted fel a kalapot. A napszúrás első halovány jelei, tompa lüktetés a homlokodon. Ekkor tudod, hogy nem sok időd van már, menned kell. Most is ez a tompa jel zökkentett ki a mámoros pihenésedből. Francba! Hogy lehettem ennyire balfék, hogy nem tettem a fejemre? Mindenképp érte kell menjek, legfeljebb visszajövök még egy picit. Vízben lévő kezedre téve át súlypontodat, térdedre nehezedve kezdtél el felállni. Mennyire jó kis állapot volt ez, kellemetlen felállni. Kiegyenesedve a folyó felé fordítottad fejed, tekinteteddel végigsimogattad a hatalmas víztükröt és a túloldali bokrokat. Micsoda pompás harmónia, és mennyire nyugodt víztükör. Sehol egy rezzenés nincs, nem is érted, hogy hol lehetnek ebben a halak? Lehet hogy nincs is benne csak pár kis bream. Pedig ki van taposva a part, biztos járnak ide többen is pecázni. Fejed átfordítod a másik oldalra, a kocsi felé. Csak pár lépés és megvan a kalap, csak ne kéne felfelé is lépkedni. Megteszed első lépésedet, hátsó lábad mivelhogy a homokos vízben van, jól besüpped. Gyerekkorodban egyszer a kis körös parti pocsolyában jártál így, csak ott beragadt a cipőd is, ki se lehetett szedni, Otthon aztán apád jól elverte a segged, a hiányzó cipő miatt. De most mezítláb vagy, könnyedén kihúzod a lábad. Második lépésed már kicsit határozottabb, visszanyered teljes egyensúlyodat, a vérkeringés is kezd helyreállni. Szokott megmacskásodni az alsó lábszárad, ha sokáig nem kering a vér benne, de most ez elmaradt. Harmadik lépésed már fölfelé is tart kicsit, kifelé a meder vízmosta részéből. Egy nagyobb kőre kell lépned, melynek fele a földben van, de nagyobb része áll ki a földből. Nem is függőlegesen áll, hanem a meder felé dől 45 fokos szögben. Félő, hogy ha rálépsz , a súlyodtól kifordulhat a földből, és rá is eshet a lábadra, jól felsértheti a bokádon a bőrt. De mégis rálépsz, áthelyezed súlypontodat, teljes erődből lökve magadon egyet fölfelé. A közel 100 kilós súlyodtól valóban megmozdul a kő, de mivel jobban benne van a földben, mint gondoltad, nem fordul ki. Már rajta állsz. Három teljes lépésre vagy előző helyedtől, háttal a medernek. Csupán 4 méter a kocsid, ahol is benne a kalapod.

Ekkor szakad fel a nyugodt víztükör mögötted, hatalmas hanggal, szinte süvöltve. Az eddig teljes csendbe hasító a hang, mintha valami óriási nagy dolgot emelne ki egy daru a vízből, vagy egy robajló vízeséshez hasonló, nem is tudod. MI A FENE EZ ????? Hirtelen hátrakapod a fejed, és lenézel magad mögé. De egyúttal a nappal is teljesen szembe fordultál, mely jócskán laposabban sütött mint délelőtt. Élesen a szemedbe vág az erős fény, még ront a helyzeten az is hogy mindez tükröződik a folyó vizében is, megduplázva vakító hatását. Mintha sok nagy teljesítményű reflektor fénye egyszerre világítana a szemedbe. Pár másodpercig semmit nem látsz, de hallasz !!!!

Valami nagyon mélyről jövő morgó hangot sejtesz hallani, aztán 2-3 nagyobb csapódást a vízben. Közben a kavargó és morajló víz hangja szinte folyamatos. Hiába próbálod visszanyerni látásodat, minden próbálkozásod ellenére csak egy nagyobb fényfoltot látsz ott, ahová mindenáron nézni akarnál. Ugyanezt éled át akkor is, mikor fényképezőgép vakujába nézel véletlenül, a szemed retinahártyáján percekig ott marad a nyoma a fénynek, és jó ideig csak azt látod. Aztán elmúlnak a hangok, elcsendesedik a környék, visszaáll a csend. Kis idő múltával kezd a látásod is javulni, ha csak résnyire nyitod a szemhéjadat, már egészen jól látsz. Mindenáron meg kell tudnod, mi volt ez a nagy zaj!? A víztükörre nézve már teljesen nyugodtnak tűnik, a nagy kavarodásnak csupán a már eltávolodó hullámkör a jele, de közvetlen előtted már sima a víztükör. Hát cikázik agyadban a gondolat, mi is volt ez. Ha valami beleesett volna a vízbe a partról, akkor azt látnád most is, de hát nincs is a közeledben semmi és senki. Nem dobhatott bele bárki a vízbe egy nagyobb követ! Akkor pedig a legvalószínűbb magyarázat az lehet, hogy egy nagyobb ragadozóhal épp itt előtted rabolt el egy kis halat. De az is lehet hogy valami más ragadozó fogott el itt valamit a vízben?!
Jók ezek a feltevések, de valahogy nem stimmel, mert a hang sokkal nagyobb eseményre utalt, bár ennek már nyoma sincs. Hiába is gondolkodsz, értelmes magyarázat nem jut eszedbe. Töprengsz még kicsit, aztán feladod. Folytatod utad a kocsihoz, fejedre teszed a kalapodat, és már hűvösebb fővel újra végignézel a folyón, de mindezt már fentről a partról, a kocsi mellől.

Milyen nyugodt hely ez! Azt hiszem, hogy ide máskor is lejövök egy kicsit kikapcsolódni. Csak ez a furcsa zaj.....hmmm! Mindegy. A pihenésnek vége, kocsidba ülve visszafelé veszed az irányt a városba.

Azt meg sem tudod soha, hogy három lépesre voltál csupán a haláltól, és az életedet a szalmakalapod mentette meg.

(fantasy)

Hajóvezetői jogosítvány avagy

Boat Licence

Én megadom a tiszteletet ennek az országnak, azzal hogy fejet hajtok az előírt törvények előtt és a szükséges vizsgákat leteszem, elmegyek tanfolyamra ,végighallgatom, a gyakorlati oktatást is végigcsinálom és le is vizsgázom ha szükségét érzem annak, hogy jogosítványt kapjak. Akkor is levizsgázok, ha elsőre, vagy másodikra nem sikerül. Három a magyar igazság, mondja a közmondás és ez általában így is van. Nem próbálok otthonról hozott papírokkal takarózni, mindenáron bizonygatni azt, hogy az itt is igenis érvényes, hitelesíteni, vagy különféle hivatalokba cirkuszolni, hogy én igenis már jogosult vagyok erre - meg erre a dologra.
Az én véleményem ez, nem is érdekel, hogy ki mit gondol. Akinek eltökélt szándéka, hogy itt éljen, dolgozzon és boldoguljon, később állampolgár legyen, annak igenis kutya kötelessége bizonyos dolgoknak megfelelni.



Engem érdekelnek is bizonyos dolgok, hiszen nagyon sok téren eltérnek az otthoni szabályoktól, előírásoktól. Mások a táblák, jelzések, szabályok, előírások, figyelmeztetések, és ezeket nem árt ha megtanuljuk. Legfőképp igaz ez, ha olyan dolgot vizsgálunk, amivel testi épségünket, vagy másét veszélyeztethetjük. Lehet ez bármiféle munkavégzés, szolgáltatás és a témám lényege, a vezetés. Átrágtam már magam a személyautó és teherautó jogosítvány témán, akit érdekel az itt és itt elolvashatja. Most egészen másról szeretnék írni pár sor. Böngészgetve mások blogjait, nem találtam még rá, hogy valaki kimerítő információkkal látott volna el az írásai közt, most megteszem én, hiszen friss a dolog.

Óceánparti városban lakunk, illetve szinte végig a keleti parti városok
valamilyen szinten kapcsolatba vannak a vízzel, ha nem közvetlen a parton, akkor folyók közelében. Ezért aztán van lehetőség vízre szállni bőven, nem kell sokat autózni egy kis vízért. Itt egyébként is szinte annyira hétköznapi eszköz egy hajó, mint az autó. Egyáltalán nem számít fényűzésnek, vagy ahogy otthon mondjuk "luxus". Itt nem az! Ezért aztán a hajó jogsi is teljesen hétköznapi dolog, és létszükséglet. Szinte minden családot érint valamennyire, ugyanis 16 éves kortól már bárki vezethet hajót, és vezet is. Autózva a folyók felett, a hidakon átmenve, rengetegszer láttam már, hogy gyerekek a haveri körrel mennek mint a szél a vízen, kisebb-nagyobb hajókkal. Jól is van ez így :)

165 $ az ára a tanfolyamnak, és még 35 $ az okmányirodába a regisztrációs költség. Nem túlzok ha azt mondom, tanfolyamot találni mókásan könnyű, a csapból is ez folyik szinte. Mi azt néztük ki magunknak, ahol árulják is a hajókat, és ki volt írva jól láthatóan az utca frontra. "Kurzus minden nap" , ez volt a szlogen, ami azt takarta, hogy ha már két ember jelentkezése összejött, akkor meg is tartják az oktatást. Nos, mi éppen ketten voltunk Bálint barátommal, akinek annak ellenére, hogy 23 éve itt él, újra le kellett vizsgáznia. A jogosítás hajóvezetésre ugyan örök érvényű, de ittas vezetés miatt (autóvezetésről van szó) elveszik a hajó vezetési jogot is, és újra kell vizsgázni. Ő is éppen így járt már pár éve, és lusta volt újra elmenni. Kapóra jöttem Neki én, nekem pedig Ő, ugyanis az én angolom meg sem közelíti azt a szintet, hogy egyedül elvégezzek egy ilyet. Szegről végről értek dolgokat, de ez ráadásul szakzsargon is. Így aztán kölcsönösen segítve egymást, végig seggeltük a délelőttöt az elméleten.

Jelentkezésünk napján adtak egy kis elméleti füzetecskét, amiben ugyan több volt a hirdetés, mint a számunkra fontos lényeg, de előtte este átolvasva (köszönet kedvesemnek a segítségért) azért lett halovány fogalmam a dolgokról. Azt a pár fontos lapot be is szkenneltem számotokra, hátha érdekel valakit, és legalább angolozik is kicsit.
- Gyertek 9-re délelőtt, szólt az infó. Persze aztán reggel jött a telefon, jó aussy módjára, hogy ne siessetek, ráértek 11-re is jönni :) Hiába itt minden így megy, senki nem rohan sehová, mindenki kurvára ráér mindenre, hiszen ez a trópus kérem szépen. Stewe barátom még annó Gold Coaston elmondta az Ausztrál aranyszabályt: Nem szabad sehová rohanni és kapkodni, mert még elbaszunk valamit !! Nos ez országos szinten igaz.

Idősebb úriember, Dean a neve. A kedves mosoly és meleg kézfogás nem is marad el, a hajós telep műhelye mögötti részen, egy teljesen nyitott, de félereszes részen van kialakítva a tanfolyam számára egy rész. Különféle illusztrációs eszközök mindenfelé, de hát meg is kell valóságában mutatni dolgokat nekünk, legalább is nekem. Az elméleti anyagot 3 laza hangulatú órán keresztül átbeszéltük, de valójában tényleg csak beszélgetés volt, közben előkerültek a szemléltető eszközök is. Így aztán pontosan megtudhattam, hogy milyenek a bóják, mentőmellények, jelzőfények, segélykérő fáklyák, zászlók, rádiók, térképek, műszerek. A szabályokat is megbeszéltük, haladva az anyagba, többször felhívta a figyelmünket az oktatónk, hogy ez és ez fog szerepelni a tesztkérdésben is. Így is volt, miután végeztünk a fejtágítással, 40 kérdésből álló tesztlap következett, melynek kitöltése során szintén életbe lépett az ausztrál szigor, összedugott fejjel megbeszéltük a válaszokat, és amit hirtelen nem tudtunk, nos azt megkérdeztük idősebb oktató barátunktól, aki készséggel megadta a helyes választ.

Megfigyeltem már több hasonló tanfolyamon, hogy nem az a fontos, hogy végtelen szigorral folyjon a vizsga, hanem a lényeg, hogy egyszer az életben végighallgasd az elméletet, és hátha megragad valami a nagy kapacitású, de nevetségesen kevés teljesítőképességét használó agyadban. Nos, miután sikerült a tesztlapot 100%-osan kitölteni, következett a gyakorlati vizsga. Ennek a végrehajtásához nem kellett messze menni, hiszen a telep a folyóparton van, itt megnézheted.
A műholdképen is éppen vizsga folyhatott, a kis hajóval ugyanis a feladat a következő volt. Vezesd úgy a csónakot, hogy nagy nyolcasokat írj le, majd csinálj 2-3 kört jobbra is és balra is, majd a segédünk által bedobott kis bóját szabályosan mellé kormányozva a hajódat, mentsd ki, illusztrálva ezzel az "ember a vízben" helyzetet. 20 percig kell vezetned, miközben a vizsgabiztos öreg cimboránk egy bokor alatt üldögélve a parton, árgus szemekkel figyelte a tevékenykedésünket a vízen. Ez annyiból állt, hogy egy cimborájával összetalálkozva, jót beszélgettek, nagy ritkán ránk is vetett pár pillantást. Igazából jókat röhögtünk a vízen a kis alumínium csónakban, mert hullámmal szemben fordulva, odacsavarva a gázt neki, periodikusan beterített minket a langyos tengervízzel a felcsapódó hullám. 35 fok volt a levegő és legalább 32 fok a víz. Ez volt a vizsga leg kellemesebb része, a leg kellemetlenebb pedig az, hogy amikor az elméleti "teremben" üldögéltünk, melynek a teteje hatalmas alumínium hullámpala, de legalább 300 nm, melyre több oldalról szépen kifejlett mangófák hajlottak rá. Mivelhogy éppen mangóérési szezon van, az érett mangó, mely elhagyta az ágat, legalább fél kiló, hatalmas bombaként csapódott a tetőre, mindez alulról kisebb detonációnak tűnt. Az első esetnél halálfélelmem volt, de Dean csak jót mosolygott mindezen, ő már megszokta. Az elmélet végére már mi is, hiszen fél óránként jött a mangó bomba.

Visszatérve a témához, miután mindennel megvoltunk, kaptunk egy
aláírt papírt, és mellékelve baráti kézfogást és szívmelengető mosolyt is. Ezektől a gesztusoktól az egész dolog hangulata teljesen más volt, mint egy komoly vizsgának. Ezt követően még délután volt időnk bemenni az okmányirodába is, ahol 35 $ ellenében rögzítették a sz. gépes hálózatba, hogy sikeres vizsgát tettünk. Semmi féle jogosítványt nem adtak, majd ha a driver licence cserére kerül időszakos lejártakor, akkor majd az új jogsiba beleírják a hajó vezetői jogosítást is. Addig nem kell ezzel foglalkozni, ha a vízen esetleg kéri a police, csak bemondod a nevedet és ő rádión keresztül le tudja ellenőrizni hogy valóban rendben van- e minden veled.



Hát így ért véget a történet. A mai naptól kijár a "CAPTAIN" megszólítás a vízen:) Feltárult egy új lehetőség a pihenésre, szórakozásra és kikapcsolódásra. Irány az óceán és az összes folyótorkolat és fennsíkon lévő tározó és tó. Pecázás és hajókázás az ésszerűség határain belül, ezek a tervek vannak a közeljövőben. Következő feladat mostanság a hajó teljes átnézése, ismerkedés vele, apróbb hibák javítása, mert az bizony már itt áll az udvaron, arra várva, hogy mehessünk a nyílt vízre és ott boldogan hasíthassa a hullámokat, pezsgővé téve maga körül a vizet. Fantasztikus élmény ez egy alföldi gyereknek, aki akkor látott óceánt, illetve tengert, mikor az Adriára lejutott nagy ritkán és csupán pár napra.

Nincs olyan cél az életedben
amit nem tudnál elérni,
csak nem akarod eléggé !

A sorsod a Te kezedben van......bye!

C Á P A H A R A P Á S

Normál esetben erre a szóra felkapjuk a fejünket, de ez most egy teljesen speciális eset, amikor is nem a cápa harap belém, hanem én harapok őkelme hátába. Igaz ugyan hogy még csak kölyök, sőt szinte csecsemő, de hát akkor is! Minek akadt a horgomra?

Félre a tréfával, a kis vérző pofájút visszadobtam, hiszen hasztalan lenne csak azért megölni, mert cápa. Sokszor fogunk kis cápákat, szinte minden alkalommal a mólónál, ugyanis a szemben lévő sziget túloldalán, ahol hirtelen nagyon mély a víz (88 méter), nos ott fészkelnek a cápák, ott jönnek napvilágra a bébik, és persze elárasztják a közeli vizeket a kis újszülöttek. Pár évvel ezelőtt egy helyi búvár oktató és a barátja a fészek fölé hajóztak, és az oktató fiú (22 éves), hogy bátorságát és vakmerőségét bizonyítsa, hogy tudtára adja a világnak azt, hogy mennyire nem kell félni a cápáktól, kitalálta hogy beöltözve teljes búvár felszerelésben, lemerül a ragadozók világába, megmutatja nekik, hogy nem fél tőlük. Egészen másfél méterig jutott lefelé, ahol is azonnal leharapták a vállát a kezével együtt, majd másodperceken belül darabokra tépték az ott lakók. Mindezt persze a társa élőben láthatta a felszínről, úgymond "premier plane". Az ember olyan sokkot kapott a látványtól, hogy hetekig kezelni kellett, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. De most ne is erről akartam írni.

Előző bejegyzésemben kedves vendégeinkről írtam, megtudhattátok azt is, hogy horogvégre akasztottunk egy nagyobbacska cápát is, ami aztán el is ment, mielőtt szárazföldre került volna. Hát pár napra rá, újra és újra ott töltöttük a szabadidőnket. Mi már csak ilyenek vagyunk itt a trópuson, ha van lehetőségünk kellemesen élni az életünket, hát meg is tesszük. Még véletlen sem pazaroljuk szabadidőnket az "ausztralia.net fórum olvasásával, ahol is az utóbbi időben a magyarok oly módon estek egymásnak, hogy inkább nem is mélyedek ebbe bele. Csak elkalandozott a gondolatom, hogy mennyi kellemes dolog is van körülöttük is, amivel megajándékozhatnák magukat, de ők nem.

Na! Szóval peca és peca, töménytelen mennyiségben. Hajnali start a dagály miatt. Bejövő víz - sok hal. Így is volt, amíg aztán egyszer csak recsegni kezdett a nagy botok egyike. 10-15 mp szabad futás után fék be, és hopsz, máris hajlik a bot, de betyárul. Annyira, hogy a pecást még a súlypontjából is kibillenti. Azannya! Ez se kicsi! Könnyebb dolgunk volt mint pár nappal előtte, ugyanis a móló legvégén vertünk tanyát, így mienk volt a teljes előttünk lévő terület. Cápánk szinte pillanatok alatt meg is mutatta magát, szépen felúszott és máris láthattuk a három uszonyát a víz felszínén. Shovel shark. Jó messze volt még. Rövidre fogva a hosszas fárasztás cikluság, egészen két órába tellett, amíg elfáradt és a lépcsőig tudtuk húzni. Itt egészen közel megmutatta teljes testét és gyönyörű barnás bőrét, melyet

nagyon szép fehér pöttyök tarkítottak. A felállás ugyanaz mint pár napja, egyik ember a bot, másiknak kézben a vágóhorog, és várja, hogy elérje a prédát és belevágja a nagy kampót.






Elég kellemetlenül érintett mindkettőnket az amikor a vas kampó behatolt a radarjába. Eszméletlen sebességgel elkezdett pörögni. Ezzel egyedül nem is boldogultam, segíteni kellett, de voltunk ott többen is. Ketten már ki tudtuk venni őméltóságát. Nem számítottam arra, hogy ennyire nehéz lesz. Mivel teljesen veszélytelen cápa, bátran odahúztam én egész a lépcső széléig, de elfeledtem, hogy a farka még a vízben van, az pedig az ó hazája. Na de sikerült végre felhúzni a placcra egy nagy cápát. 55 kiló volt, ezt gyors mérlegeléssel állapítottuk meg. Fényképezés kezdődött, mindenki kedve szerint. Pár turista fiú mégy csoportképre is kölcsönkérte a zsákmányunkat. Miután lement az újdonság varázsa és mindenki lenyugodott, ő már csak ott feküdt a betonon, teljesen védtelenül. Rájött, hogy itt neki nincs semmi esélye már, feladta. Így jó alaposan szemügyre tudtam venni, úgymond tokától - bokáig. Nagyon szép hal. Guggoltam mellette és a többiekre néztem, legfőképp Bálintra, hiszen ketten küzdöttünk vele. Ketten mi szavak nélkül is megértjük egymást. Csak annyit mondott : - Persze! - pedig nem is kérdeztem, hogy visszaengedjük -e ?



Búcsúzóul még oldalára fordítottuk és megsimogattam a hasát, belenézhettem szemébe is, amely már kicsit fátyolos volt. - Mész haza barátom! - mondtam neki. majd felkaptuk és csobbbbb....!






Pár másodpercbe beletelt amíg megmozdult, addig csak lassan süllyed lefelé mozdulatlanul. Amikor már alig láttuk, akkor kezdett el úszni, és pillanatok alatt eltűnt a mélyben. Jó érzés volt látni.
Hát róla csak ennyit akartam írni. Másnap csak én mentem egyedül ki pecázni, persze rajtam kívül még voltak jó páran. A móló végén is el volt már a hely foglalva, mire kiértem. Ez a hajnali eset azért érdekes, mert az ott pecázók fél 6 körül megakasztottak egy nagy halat, amit egészen négy órán keresztül fárasztottak, mire ki tudták húzni. Fél 10 volt mire kivették, de addig már felfegyverkeztek, ugyanis a koma szintén megmutatta magát félidő körül.


Pörölyfejű, vagy más néven kalapácsfejű cápa volt. Méretkezés után derült ki, hogy 123 kiló volt. Ezt kivenni már egészen máshogy kellett, mint a mi jámbor cápánkat. Ehhez nem lehetett közel se menni, mert még a vas lépcsőt is harapta, úgy hogy közben potyogtak ki a fogai. Ha ember lett volna a közelébe, annak annyi. Egész hosszú szárú vágóhorgokat hoztak a fiúk, így távolról tudták tartani maguktól a szörnyet, mert ez tényleg hatalmas volt. Ők nem engedték vissza, hanem betoltak a mólóra egy kisebb utánfutót, és azzal vitték haza. Hatalmas élmény volt a dolog számomra, még akkor is, ha sajnáltam a cápát, de újra el kell mondanom, hogy ez nagyon komoly küzdelem volt, mert baromi mérges volt a hal. Sajnos kamera nem volt nálam, így a képzeletetekre kell hagyatkozni.

Miután pár hete beköszöntött az igazi nyári meleg, a hal fogás is teljesen felpörgött. Rengeteg élmény vár ránk, ha kimegyünk. A közeljövőben terbe van egy kisebb hajó beszerzése is, amivel majd bejárhatjuk a folyók vizeit és kimerészkedhetünk a nyílt vízre is, ha nem is nagyon távol a parttól.



Bár én biztos nem fogok a cápafészek fölött beugrani és búcsút inteni örökre a rám váró élményektől. Még csak az kéne, akkor ki fog itt untatni titeket a sok-sok történettel, melyeknek se füle - se farka. Remélem nem voltam most sem unalmas :)
Szép napot.

Krisztina és Feribácsi :)

Ha mérlegelem a számomra értékes és kedvező emberi tulajdonságokat, akkor nyíltan és őszintén leírhatom azt, hogy én az egyszerű embereket kedvelem. Nekem az ilyen típusú emberek társasága a szórakoztató, ahol nincsenek nagy szavak és hihetetlen élmények, ahol a realitás és őszinteség az elsődleges tényező az élménybeszámolók során. Életutunk során sokféle emberrel találkozunk, vannak helyzetek, hogy nem mi választjuk meg a társaságot magunk körül. Alkalmazkodunk a lehetőségek szerint mindenkihez, még akkor is ha nem tetszik. De ha kedvünkre való a társaság, nos akkor kellemesen telnek a percek, órák, napok.

Ez utolsó formációban volt részünk, két számunkra igazán kedves ember társasága révén. Egy kellemes estét tölthettünk együtt, majd másnap egy egész délelőttön keresztül üldögéltünk a mólón és pecázgattunk Feri bácsival és Krisztinával.

Kriszti, aki sorstársunk ebben az országban, nagyon jól érezte magát az esti vacsorán is és másnap üldögélve a meleg betonon, ahol többször szomorkásan tudtunkra hozta, hogy holnap már sajnos menni kell dolgozni, vissza Sydney-be. Hónapok óta várta már ezt a kis kikapcsolódást a trópuson, imádkozott a fentiekhez, hogy kellemes idővel ajándékozza meg a teremtő őket odafentről.
Így is történt, pompás időt kaptak ajándékul.

Feri bácsi, aki egyébként Kriszti apukája, egy egyszerű villanyszerelő. Életét ledolgozta szakmájában, megtapasztalta a rendszer színét - javát. Történetei alapján megtudhattuk, hogy volt része mindenféle dologban, sok mindent átélt. Bőségesen rendelkezésére álltak régi emlékekből álló történetei, mellyel elszórakoztatott bennünket az együtt töltött idő alatt. Egy dolgot azonban többször is elmondott, hogy Ő aztán ezt a trópusi túlságosan nyugodt életformát már nem bírná felvenni, neki ez nagyon furcsa. Bizonygattuk neki, hogy idővel megy ez itt mindenkinek, aki erre a vidékre költözik. Mindenkinek furcsa először, olyan mintha itt mindenki semmirevaló módon élné a napjait, pedig nem így van.

A bográcsban készül paprikás krumplinak ellenben nagyon örült, bizonyára nem volt idegen számukra ez az egyszerű magyaros étel. Evés előtt friss kókuszdióval leptem meg őket, amit Kriszti szerintem már kóstolt előtte is, de a Feri bá még nem. Kicsit ódzkodva iszogatta a friss kókusztejet a szívószálon keresztül. A már érett kókuszdió friss és ropogós centi vastag termése azonban mindenkinek nagyon ízlett. A vacsora nagyon kellemes hangulatban telt, jókat nevettünk és átértékeltük többször is életciklusunk e szakaszát, megosztottuk egymással terveinket.

Másnap reggel pecázni indult a kis csapat, felvérteztük magunkat minden lehetőségre. Különféle fegyvernemet pakoltunk a kocsikba, én még a nagy vágóhorgomat is betettem tartozékként, pedig azt nem szoktam vinni, csak tényleg nagy ritkán, hiszen tengeri szörnyeteg, amit zsinórral nem tudnánk kihúzni, nem igazán akadt még a horogra. De én vittem ezt is, lesz ami lesz. Kipakolva aztán a mólón, Feribátyánk kicsit elcsodálkozott a botok vastagságán, erősségén és az orsók nagyságán és más technikai felépítésén. Nem hagyta szó nélkül a horgok méretét sem, hiszen magyar honban nem jellemző méretű acél horgok kerültek szem elé. Bizonygattuk Neki, hogy igencsak előfordulhat itt az is, hogy kellenek ezek a méretek minden tekintetben. Hitte is, meg nem is :)

A történethez az is hozzá tartozik, hogy a kettőjük programjában, két nappal előtte már szerepelt egy horgászati akció. Némi kis dollárért kivitték, illetve bevitték őket az torkolatba (inlet) egy halászhajóval, amely fel volt ugyan szerelve minden szükséges dologgal, ahhoz, hogy halat fogni vágyó ember jól érezhesse magát, botjait megrecsegtesse egy nagyobbacska ha is, hiszen az esély a halfogásra jelentősen nő, ha el tudsz távolodni a parttól, és a hajóval oda mész, ahol a halak járnak. Erre találták fel a segédeszközt, a halradart. Rendelkezett a hajós mindennel, el is követett csomó dolgot, hogy siker koronázza próbálkozásaikat. Szorgalmasan dobálta kishalfogás reményében a dobóhálóját is, de sikertelenül. A kellemes időben és szép környezetben minden klappolt, kivéve a halfogás, csak a "botot fogtuk" mondta Feribá.

A mólóra menet reménykedtem, hogy sikerül egy kis élménnyel gazdagítani az emlékek tárát, hiszen mi is szoktunk fogdosni kisebb halakat. A botokat bedobálva aztán meg is indult a lavina, mindhárman egymás után szedegettük ki a kis csíkos halakat, ami ugyan csalinak nagyobb halra nem jó, mert rettentő tüskés, de megpucolva, felszeletelve kitűnő csali a húsa. Kis technikai segítség is elkelt újdonsült magyar vendégünknek, ugyanis némileg másabb módon kell a kapásokat itt kezelni, mint a velencei tavon, vagy az otthoni folyókon. De Feri bácsi hamar betanulta a tengeri módszert, és hipp-hopp sikerült fognia egy csalinak nagyon jó halat, amelyet gyorsan fel is akasztottuk az egyik "nagy fegyverre" Két ilyen erős botunk volt, melynek a zsinórja és orsója nagyobb halra van kalibrálva. Bevetettük az élő halcsalival és folytattuk a csíkosok fogdosását. Mindenki nagyon élvezte, végre sikerült halakat kikapkodni a vízből, megvalósult az álom, hogy halat foghasson Feribácsi Ausztráliába.

Feledésbe is merültek a nagy botok, amíg aztán az egyik orsója hangos recsegéssel jelezte, hogy valakinek a vízben megtetszett a csali. Bálint szakszerűen meg is akasztotta a koma szájába a horgot, jelezte ezt a bot görbülése. És a hal nekiindult...........
Túlhúzva az orsó fékjét (pedig nagyon erős) lehúzott 50-60 méter zsinórt rögvest. Ekkor már tudtuk, hogy ez nem kis hal. Erőfitogtatások következtek, ember és hal közt. Mikor ki volt az erősebb, azt jelezte az orsón lévő zsinór mennyisége. Barátom 10 perc után feladta, keze - lába remegni kezdett, így hát átvettem a botot tőle. Lássuk a medvét (halat)!


Mit is mondhatnék, hiszen ilyet nem éreztem még. A hal úgy húzott ciklusonként, hogy közöm nem volt az akciójához. Mint egy nagyon erős buldózer. Fittyet hányt emberre, orsó fékjére, bot erősségére, elszántságomra, és gondolom a szájában lévő horog okozta fájdalomra is. Az elkövetkező közel fél óra igen kemény torna volt számomra. Néha nem is értettem, hogy miképp lehet az, hogy nem törik el a bot? Szinte a vége odaért a kezemhez, a markolathoz, ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak "U" betű alakja volt, hanem már azon is túlment.




Lelkem legmélyén szerettem volna odaadni egy kicsit a botot Feribácsinak, hogy érezze meg az igazi nagy óceáni hal húzását, de csak azért nem tettem, mert fennállt a veszélye, hogy beúszik a hal a móló oszlopai közé, egészen alánk, és mivelhogy tele vannak a pillérek rátapadt kagylókkal, félő lett volna, hogy elvágják a zsinórt. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ezt ne tudja megtenni.




Legtöbb ideig közvetlen a móló előtti mély vízben tett próbára, ahol is 8-12 méter mély a víz. Alig bírtam eljutni addig a pontig, hogy megmutassa magát. Egy fáradt fordulása során megláttuk végre. Barnás bőrszíne és formája alapján Bálint azonnal megállapította, hogy ez egy ásófejű cápa. Méretét tekintve 40-50 kiló közötti lehet a súlya. Ekkorra már kellőképpen elfáradtunk mindketten. Ahhoz hogy ki tudjuk szedni a vízből, egészen a lépcsős lejáróig kellett vezetnem a cápát, ahol is le tudtunk menni egészen a víz színéig. Ez nem nagyon tetszett neki, hogy még oldalra is ráncigálom, miután hulla fáradt, néha összeszedte erejét és lemerült a mélybe. Sikerült összehangolni a dolgokat, mindketten a vízszinten voltunk, vágóhorog is előkerült, hal is egészen a felszínen volt már, szinte karnyújtásnyira, elérhető távolságban, hogy a végső akasztást a hosszú nyelű, brutális horog végű kampóval megkapja. Ekkor utolsó erejét összeszedve megfordult, háttal nekünk és megrázta a fejét, mintha azt mondta volna hogy "NEM"! Ekkor lazult meg a zsinór és éreztem, hogy vége a csatának.

Én ásófejű cápa, megmutattam nektek embereknek, hogy milyen erős vagyok. Láthattátok hatalmas méretemet, bőröm színét, még szemeimbe is belenézhettetek. Itt az én világomban küzdöttünk meg egymással, fitogtatva erőnket. Voltak percek mikor azt hihetted, hogy legyőzöl, sőt én is gondoltam, hogy ügyesebb vagy mint én, és véget vetsz életemnek. Én az én oldalamon, te a tiéden. Csupán egy erős zsinór kötött minket össze fél órára. A Te adrenalinod többször felugorhatott, mint az enyém is súrolta a haláltusám szintjét. Bátran küzdöttél ember, ügyes voltál, kitettél magadért, hiszen egészen a lábaid elé húztál, ahol én már erőtlennek tűntem a szemeidben. De azt gondolom, hogy nem akartál megölni, mert semmi szükséged nem volt rá, hogy bánts, csak az ölés élvezetéért. Ezért is ráztam meg a fejem és ezzel együtt szakítottam el a kettőnket összekötő zsineget. Ezzel véget is vetettem kettőnk kapcsolatának. Így döntöttem!

Jól döntött a cápa. Megvolt az élvezetes része a dolognak. Kettőnk tusáját végigszurkolták a mólón lévő összeverődött emberek, jelentős számban voltak japán turisták is, legalább 50-60-an, hiszen a turistabuszok egyik látványossági helye a móló, ahová minden csoportot kihoznak, ahol is ők fényképek ezreit készítik el a tájról és a horgászokról. Bátrabbak személyes fotót is kikönyörögnek egy-egy pecázó helyi lakossal. Az ott lévő turistáknak szerencséje volt, végigszurkolták a csatánkat, és miután befejeződött, hangos tapssal és ujjongással hozták tudtunkra, hogy mennyire tetszett nekik. Így jut majd el hírünk és fényképünk egy másik világba, az ő hazájukba, ahol büszkén megmutathatják majd a barátaiknak, hogy mikor Cairns-ben jártak a mólón, mekkora élményük volt.

Mi öten magyarok is jól szórakoztunk. Ez után a kaland után még maradtunk kicsit, majd szedelőzködni kezdtünk. Pecázásunk befejezésével együtt búcsúztunk vendégeinktől is, hiszen másnap repültek már vissza Sydney-be, a délután már pakolással telt számukra. Megölelgettük egymást, jó érzés volt tudni azt, hogy jól érezték itt magukat. Elválásunkkor tudtam, hogy szétrepülnek a világ különféle tájaira. Feribácsi hamarosan vissza Magyarországra, Kriszti marad lent délen, több ezer km-re a trópustól. Vágyik arra hogy itt élhessen, az Ő megnevezése a helyről : "a trópusi paradicsom" - ban. Ezúton kívánjuk Neki, hogy sikerüljön megvalósítania a vágyait és álmait. Feribácsinak minden jót kívánunk, jó egészséget. Vigye hírünket a föld túloldalára, tudassa az otthoni ismerőseivel, hogy mennyire jó élményei voltak ebben a városban is, és remélhetőleg az egész országban.

Végezetül üzenem a cápának, így napokkal később is eszembe jut a kettőnk párharca. Most már határozottan örülök, hogy az utolsó pillanatban sikerült elszabadulnia és visszamerülhetett a mélységbe, az övéi közé. Akkor olthatatlan vágyat éreztem, hogy kihúzzam, és mint győztes vadász, kiterítsem a betonra, büszkén fényképeztetve magam hatalmas, élettelen teste fölött. Már tudom, hogy nagy hiba lett volna ........................!

A város, ahol nincsenek személyautók .......

...minek is lennének, hiszen semmi hasznuk! Elég furcsa kijelentés, de teljesen igaz.

WEIPA : A kontinens északi csücskében elhelyezkedő kis bányaváros csupán 3000 lakossal büszkélkedhet, bár ennek a számnak is a jelentős részét az ideiglenesen ott dolgozó bányászok teszik ki. Akik aránylag rövid időn belül sok pénzt akarnak keresni, pár évre rászánják magukat és ide költöznek, akár még családostól is, és dolgozni mennek a bauxit bányába. Nem kis áldozat egy ember életében lehúzni itt jó pár hónapot, higgyétek el, mégis sokan megteszik. Az ide költözőknek szembesülniük kell a terület adottságaival, a meglévő városi higiéniai szintet azonnal legalább felére le kell engedni, a szolgáltatások színvonalával szembeni igényt szintén minimumra kell csökkenteni, hiszen egy picike bevásárló centrum van csupán, ahol van egy Wooli, kávézó, horgászbolt, pék és egy orvosi rendelő.Szálloda nincs a városkában, az ide látogató turisták a campingben kell éjjeli menedéket keresniük, de a sátorban nem fognak fázni, ezt garantálom.

A kis települést teljesen belepi a vörös színű bauxit por, még az aszfalt út is vörös itt. A földrész ezen csücske már elég közel van az egyenlítőhöz is, igy a nappali hőmérséklet a 45 fok fölé is mehet (saját bőrömön tapasztaltam). Az óceán vize annyira meleg, hogy sekélyebb partszakaszokon süti a kezed-lábad. Ehhez a vízhőfokhoz igazodik az élővilág is, sehol és soha nem fürödhető, hacsak nem akarsz a tápláléklánc része lenni, és felajánlani a testedet a vízben élőknek. Egy picike reptér van itt, közvetlen járat csupán Cairns-be van, egy kisebb légcsavaros gép jár naponta. Nem repül magasan, 3000 méteren utazik, így aztán a 45 perces út alatt pompás kilátást kap az utas, aki rászán a jegyre pár száz $-t. Fölöttébb csalogató a hely a horgászat szerelmesei számára, hiszen fantasztikus zsákmánnyal kecsegtet az óceán élővilága ezen a meleg helyen. Mi is erről az oldaláról próbáltuk megismerni pár nap alatt Weipát.

Terepjáró kell ! Cairns és Weipa 800 km távolságra van egymástól, ami igazából nem nagy távolság lenn, ha 600 km nem lenne földút, gravel road, vagy ahogy mi mondjuk "dörtroad". Ez a tény jelentősen ront a helyzeten, ugyanis nem állíthatom, hogy mindenhol jól járható állapotban találtuk, sőt! Az út oda 19 órásra sikerült, hazafelé már csak 15, de higyjétek el, nem azért, mert sokat pihentünk, vagy nem mentük. 22 éve hivatásos jogsim van, már itt AU-ban is HC licencem van, de a leckét feladta ez az út. Az autó Toyota Hilux Surf, erős kis 4WD. Utánfutót is vittünk a sátraknak és minden egyéb cuccnak. Indulás előtt az autó hibátlan műszaki állapotban volt, én soha nem hanyagolom el a járműveimet.

Az első 210 km nem is volt gond, hiszen addig szilárd burkolatú az út. Lakeland a vízválasztó, vagy útválasztó, ugyanis innen már csak dörtroad van végig. Számomra valami megmagyarázhatatlan ok miatt egy gép, amely csinálja és karbantartja a földutakat, keresztbe bebordázza az utat, kolbásznyi vastagságú csíkokat készít, egymástól pár centi távolságra. Ettől az út olyanná válik, hogy nem vezethetsz rajta lassan, mert szétrázza a lelkedet is, de a kocsidon MINDEN olyan dolog, ami rezonancia ellen nics bevédve, az lerázódik. Természetesen a futóműved is 200%-osan van igénybevéve, de hiába a jól felkészített kocsi, ez az út kinyír mindent!
200km után kihullottak az első lengéscsillapító műanyag szilentjei, amitől fém a fémen csattogás keletkezett. A legközelebbi szervíz egy faluban volt, Coen a neve. Attól még 80 km-re voltunk. Ezt a távot 10-15 km-es sebességgel tudtuk megtenni, ami több órába telt. 45-50 fok volt a sivatagaban, az út szinig vörös porral. Ha valami jármű jött, az összes ablakot felhúzni és percekig várni amíg elül a por. Légkondi nem kell, mert leforrázzuk magunkat a hideg levegővel. Ez a 80 km életem egyik legroszabb élményei közé sorolható.

Coen-ben aztán sikerült két új alkatrészt beszerezni. Nevetséges 10$ volt. Így már el tudtunk menni a végcélig, de az út vége felé már hátulról volt hallható fémes kocogás és csattogás. Ez mint másnap kiderült a hátsó összekötő rúd két gumi szilentje volt, ami széthullott szintén. Ennek a javítása már szervizben volt, 300 $ kóstált. Elhagytam egy ködlámpámat, letört a futó pótkeréktartója, lerázódott a világítás a futóról, az autó egyik aksi rögzítő bilincse eltört, a fülkében minden szétrázódott.
A szervízben azt mondták, hogy semmi ne csodálkozzunk, ugyanis aki erre az útra szánja magát bármilyen terepjáróval, az mind itt köt ki, kivétel nélkül. Teljesen mindegy a márka és erősített futómű. Ez van és kész. Volt is a szilentekből nekik kartonszámra raktáron, minden tipushoz. Bár Toyotán és Nissanon kivül igazából nem is láttam más márkákat az utakon.

Nem állítok valótlant a címsoromban, hogy itt nem látsz az utakon személykocsikat, valóban nincs. Nos! A kempingben tanyát vertünk valami mangó fa alatt. Több tábla is figyelmeztetett, hogy fejbe kólinthat a lepotyogó félérett mangó. Így is volt, de sebaj :) Ilyen még úgysem esett meg velem. Kellemes hangulatú kemping volt, jó nagy medencével, tiszta mosdóval, minden sátorhelyen vízzel és árammal. Publikus sütő és főzőhelyekkel, kis bolttal. Mindez pár lépésre az egyetlen bevásárló központtól.


Ebben a melegben rengeteg légy és muslica (szendfly) van, akik imádják a bőrödön lévő vékony nedvességet. A szád, szemed, füled így állandó tanyázóhely számukra. Vagy tudomásul veszed ezt a tényt, vagy védekezel szúnyoghálós sapkával. Bármi élelem a szabad levegőre kerül, arra azonnal ezer légy repül. De ez halmazatilag érvényes a halpucoláskor, és ellenállhatatlan csemege a legyeknek a kutyaszar is. Mivelhogy voltak kutyusok is ott, így előfordult az is. Miután rendeztük sorainkat, reggel pecázni indultunk egy híd lábához, amit pontosan megnézhetsz, ha a kék kiemelt névre kattintasz. Ennyire vízközeli ténykedésekhez tudni kell a túlélés szabályait, itt ugyanis minden közvetlen vízparti rész fokozottan krokodil veszélyes lehet. Csak a peca bedobásáig tartózkodhatsz közvetlen ott, utána följebb kell húzódj, távolabb a parttól. Botodat dugd a tartóba, és csak akkor menj oda, ha kapásod van, és amíg kicibálod a halat, addig imádkozz, hogy nem tetszik -e meg a zsákmányod egy éppen arra kószáló 3-4 méteres krokinak, vagy esetleg Te magad nem tetszel-e meg neki, mint nagy falat. Szerencsénkre ilyen eseményünk nem volt, pedig nem voltunk igazából mindig teljesen körültekintőek, annak ellenére, hogy barátom már többször járt itt pecázni is.

Sok halat fogtunk és nagyokat is. Queen Fish és Giant Trevally volt a zsákmány nagy része. Fantasztikus élmény volt, a botok szinte állandóan dolgoztak, mind a négyünknek munkát adva ezzel. Mindig is szerettem volna így pecázni, de eddig még soha nem sikerült. Hamarosan megtelt a hűtődoboz is kibelezett és lefejezett halakkal. Pucolni és bármi halhulladékos dolgot a vízközelbe csinálni fokozottan TILOS, ugyanis akkor szinte tuti odacsalod a hüllőket. Csali kishalat dobóhálóval tudtunk fogni a híd lábánál, egészen a víz szélénél. Pecázgattak ott mások is, aboriginálok is, de nekik túl nagy szerencséjük nem volt.Az egész délelőttünk így telt, egyik hal a másik után. Miután aztán tetőzött a víz, megálltak a halak is. Erről annyit, hogy itt igazodni kell a Tide (apály-dagály) időszakához, ugyanis a halak csak a bejövő víz időszakában esznek, amikor emelkedik a víz, amit az óceán okoz. Amikor már tetőzik és elindul visszafelé, akkor a kapások is megállnak, pihennek a halak is.Ezt is, mint sok más egyebet, meg kellett tanulnom ebben az országban.

Este halpucolás és halászlé készítés. Mivel túl sok látnivaló, vagy szórakozási lehetőség nincs a városban, maradt a mindenki számára elérhető batle shop(italbolt), ahol feltankoltunk pár sörrel, majd csendesen elüldögéltünk a sátorok körül és beszélgettünk a világ nagy és fontos dolgairól. Másnap új helyre mentünkpecázni, bele az élő és eleven természetbe, az igazi krokodilos földre. Elég sok kis betorkoló folyócska ömlik az óceánba, illetve nem is ömlik, hanem az óceán játszadozik a vízszinttel itt, hiszen dagálykor visszaduzzad a víz, apálykor pedig kimegy. De ennek igazából a kaland szempontjából túl sok jelentősége nincs is. Lényeg az, hogy oda mentünk, ahová épeszű emberek nem nagyon szoktak, illetve csak a nagyon vakmerőek, vagy bolondok. Barátom már itt is pecázott pár éve, jó sok halat is fogtak. A kis folyót szinte mindkét oldalról mangrove bokrokba burkolózik, melyek teljesen rá is hajlanak a víztükörre. ettől a part szinte teljesen átjárhatatlan. A bokrok nevéből adódóan rengeteg mangrove jack ha is él itt, és még sok baramundi is tanyázik a bokrok között. Mindkét halfaj kedvenc csemegéje a krokodiloknak is, így hát jelentős számban találhatóak ők is a vízben és a partokon, mocsaras részeken. Egyébként igazi ősellenségek a baramundi hal és a krokodil, ugyanis a kroki itt teszi le a tojásait a parti homokba ilyenkor nyár elején, majd a kicsi krokodilok innen lépnek elsőként a folyóba. Ekkor van az igazi vérfürdő, ugyanis a baramundi kedvenc csemegéje a kicsi krokodil, minden megtesz azért, hogy csemegézzen a kölykökből. Nem is igazán érik el a felnőtt kort a kicsik csupán pár százaléka, a többi áldozatul esik a halaknak. De! Cserébe a felnőtt krokik kedvenc étele a baramunkdi, hal, ha van rá lehetősége, akkor szinte csak az ő soraikat tizedeli a hüllő. Ez hát a körforgás, igazi adok-kapok csata. Egész ottlétünk alatt a szemben lévő sűrű bokros rész felől igazi haláltusák hangja volt hallható, amely néha nagy csapkodásból és ficánkolásból állt, máskor pedig rettentő mélyről jövő morgás és hirtelen robaj szerű vízibomba szerű csapások sorozatából állt. Kicsit félelmetes is volt. Szemtől szembe krokival nem találkoztunk, de az nem is baj. Néha pedig húzogattuk az ördög farkát, amikor is egészen a víz széléhez merészkedve, dobóhálóval próbáltunk csali kishalat fogni, hogy azt felhasználjuk nagyobb hal fogására. Annak ellenére hogy igazi nagy zsákmányunk itt nem is volt, rettentően érdekes volt a környék. Igazából az sem zavart, hogy 45 fok volt árnyékban, hiszen ennyire rejtelmes vidéken még soha nem jártam.

Kocsikázásunk során alkalmam volt eljutni a kikötőbe is, ahol a hatalmas teherhajóra rakodták fel szállítószalaggal a bauxitot. Újra azt kell mondjam, hogy ekkora hajót még soha nem láttam. A méretei leírhatatlanok. Egy hétig egyfolytában, éjjel-nappal folyik rá a vörös föld, napi 1millió $ értékben. Jó kis summa, kicsit számolgatva egészen elképesztő bevételt kaphatunk az állam számára, ha évtizedekre visszavezetjük a bánya termelését. Érdekes ellen arány azonban az, hogy a városka fejlettsége minden szempontból jelentősen elmarad egy átlagostól is, pedig mennyi pénzt termel. A bányászol lakhelye is szörnyű, vékony furnér lemezekből összetákolt kis lakótelepeket láttam, este lévén a már pihenőidejüket töltő emberek csendesen üldögéltek a kuckóik előtt, iszogattak, sütöttek és beszélgettek egymással. Valójában nőket nem is láttam köztük, ez inkább olyan nomádos igénytelen időszak lehet az itt élőknek. A városka kevéske aszfaltútját egy helyen keresztezi a bányát és kikötőt összekötő földutas sztráda. Megérkezésünk estéjén, miután leírhatatlan örömmel töltött el, hogy szilárd burkolatra értünk, szembesültem először a dologgal. Elsőre sima, egyszerű vasúti fénysorompós kereszteződésre gondoltam. Villogó két piros lámpa, sorompó. Megálltam és vártam a vonatot, a többiek aludtak. Hát nem a vonat jött, de a frász majd kitört. Méreteit tekintve ismételten háttérbe szorult minden általam ismert hatalmas közúti szállítójármű. Kb. négy villanymozdonyt tegyél egymásután, és magasságra pedig hármat egymásra. Egy ilyen szörnyeteg robogott elő a sötétből akkor éjjel, kb 80-al, megremegtetve alattunk a vörös anyaföldet, úgy, hogy a többiek azonnal fel is ébredtek. Olyan volt az egész, mint egy sci-fi filmben lévő, másvilági óriás. Sajnos teljesen jó képet nem tudtam készíteni róluk, csak egy van, ahol már távolodik a lelkem és sajna homályos is. De hogy sikerüljön kicsit érzékeltetni a méreteit nézd meg itt, ahol még a műholdról is tökéletesen látszik a kereszteződés, és az ott elhaladó óriási gép is.

Az eltöltött három nap igazán kellemes volt. Hazainduláskor már kicsit rutinosabban készítettem fel a szerelvényt az útra, leengedtem a kerekek nyomásából és nem hagytam farnehéznek az autót. Ezek az apró kis változások aztán azt eredményezték, hogy sokkal jobban haladtunk haza, mint mikor jöttünk. Közel 4 óra külömbség volt ugyanazon az útvonalon. Kiszinezte a hazautunk hangulatát az is, hogy amikor a kietlen vidék közepén járhattunk, ahol se előttünk, se hátunk mögött 200km-es körben lakott település nem volt, rendőri ellenörzést kaptunk. Igaz ugyan, hogy itt nem éppen úgy történik a folyamat, mint egy aszfalt utas részen, hiszen mindenki több száz méteres porfelhőt húz maga után. Egy kis kanyar után hosszú egyenes következett, amelybe befordulva láttam, hogy nagyon messze jön egy autó szembe, hiszen a por jelezte. Még a kocsi nem is látszik, de a por már igen. Még ő sem láthatott minket, mert messze voltunk. Fél perc elteltével arra lettem figyelmes, hogy piros-kék villogás van az út közepén, majd kitisztult a kép, hogy az autó már megállt, és ki is szálltak a rendőrök. Túl sok töprengés nem kellett, hogy kitaláljam, hogy kizárólag csakis minket szeretnének megállítani, így hát legelább 500 méterrel hamarabb teljesen lelassítottam, és csak lépésben csordogáltam oda hozzájuk. Ez nagyon tetszett nekik. Már messziről láttam a kezében tartott és beélesített szondát, amirőt a sterilen tartó védőfóliát a fickó csak akkor húzta le, amikor megálltam. Természetesen negatív volt a szonda, én nem iszok ha vezetek (máskor se ). Udvariasan megkérdezte, hogy rendelkezem-e jogosítvánnyal is, mire azt én azonnal elő is kaptam. Elég váratlanul érintette, hogy van, valószínű, hogy a sivatagban kószáló abóknál ilyesmit nem nagyon talál. Mivelhogy csak az első oldalt nézte meg, és azon még a Gold Coast-i cím van, megállapította, hogy jó messze van még a végcél, csak óvatosan vezessek és álljak meg pihenni is néha, és igyak rendszeresen. Megnyugtattam, hogy csak Cairns a végcél. Annyit még tapintatosan a tudtomra hozott, hogy happy lenne ha a hátul ülők is bekapcsolnák a biztonsági öveket. De nem bunkózott, vagy büntetett, csak elmondta és kész.

Éjfél után értünk ki a műútra, ahonnan még 200 km vezetés volt hátra. Amikor azt gondoltam, hogy innen majd könyebb lesz, hát tévedtem. Forgalom az nem volt, legalább is mi nem találkoztunk csak elvétve 2-3 kocsival, na de annál inkább volt útmenti akadály. Soha- sehol még ennyi út szélén bóklászó kengurut és szarvasmarhát nem láttam. Egy idő után nekem úgy tünk, hogy ezek itt dierkt engem vártak, hogy kiugorhassanak elém. A marhák pedig szisztematikusan egy egy kanyar után, szinte féktávon belül csoportokat alkottak a teljes sáv szélességében, és belebámultak a pofánba bambán, hogy minek jöttem én erre, mikor most ők itt olyan jól elvannak . Szinte lassabban haladtam mint a földúton. Kicsit bepipulva aztán kitaláltuk, hogy milyen finom is a kenguru húsa, olyan mint az őzé. Én el nem ütöttem egyet sem, kacsáztam köztük, de nem váratott sokáig magára az eset. Az utánfutónak oldalról neki rohant egy bátor vitéz, jócskán koppant is. FÉK ! Hát ha már így esett, dobjuk fel a futóra, van hely ott bőven. Kiszállás és zseblámpával a kézben séta vissza. A padkát világítva rögtön rá is jöttünk, hogy tűt keresünk a szénakazalba, ugyanis 10 méterenként voltak a kiterített kis áldozatok. A mienket képtelenség volt megtalálni köztük, annyian voltak, de az út mindkét oldalán sajnos. Nam túlzok ha azt mondom, hogy rengeteg. El is ment a kedvem a kengurutól, csak sajnáltam őket. Átérve majd a hágón, megszünt a veszély, nyugodtan hazáig autóztunk.

Az elkövetkező napok az autó teljes takarításával (kivül-belül) és műszaki átvizsgálásával és javításával telt. Ugyanez a történet az utánfutóval is.

Konzekvencia: Weipára csak azt küldöm, akire haragszok és ki akarok tolni vele, illetve akinek sok-sok $ plusz költséget akarok a nyakába róni a javítással. Akinek pornyelő kúrát kívánok és azt, hogy 45 fokban a 95%-os párában a pólusai megteljenek vörös timföldel, és ettől leírhatatlan viszketegséget kapjon. Aki birja az igénytelenséget és nomád életet, szereti ha hangyák másszák meg éjjel álmában és reggel az álmosságot a fejéből egy lepottyanó mangó, vagy egy madárszar okozza. Aki szereti az életveszélyt bárhová lép, éjjel és nappal egyaránt, aki szeret bokáig gázolni a nagyon meleg parti sekély vízbe, számolva azzal, hogy bármelyik pillanatban elcsípheti egy több mázsás hüllő, esélyt sem hagyva a túlélésre. Oda küldöm még azt is, aki szeret a tűző napon lélekrázó úton úgy autózni, hogy órákon át senkivel sem találkozik, a lehúzott ablakon keresztül a kiégett erdő szaga keveredik a teljes szárazság és gyilkos szomjúság szagával. Útját elhullott, szomjan veszett marhák és kenguruk szegélyezik.

Mindezek ellenére kitűnő kaland volt, és fölöttébb tanulságos. De a java még csak most jön! Itthon már csak kíváncsiságból felmentem a netre és megnéztem hogy mennyibe kerül egy repülőjegy Cairns-Weipa vonalra. Most azonnal 110$ lenne, de ha előre book-olsz egy jó hónappal, akkor 89 $. Kivert a víz, és gyors fejszámolást végeztem. Az eredmény megmosolyogtató volt. Nem megyek a részletekbe, mert mindent leírtam. Ha repülőre ülünk, poggyászként egy kis sátrat és pár peca botot viszünk magunkal, Weipán bérelünk egy kocsit és ugyanúgy a campingben alszunk, olcsóbban jövünk ki, mint az általunk választott módszerrel.

Annyi dolgom lett volna csupán a 45 perces út alatt, hogy míg a jeges teámat szürcsöltem volna a kellemes légkondis gépen, az ablakon kibámészkodva mutattam volna az ablakon keresztül a többieknek, hogy - Nézzétek már ott lent a sivatagban azt a kocsit, ahogy kacsázik a poros úton. De jó lehet neki, mennyivel többet láthat mint mi, innen föntről, ahonnan minden olyan szép és békés :-)

Szép napot mindenkinek.