9/07/2008


Látogatónk volt - avagy a lélek testet öltött .....

Mi emberek ugye nem élünk örökké. Ezt mindenki tudja. Azt is értjük, hogy tenni ellene semmit nem tudunk, csak elfogadni, ami adott esetben bizony elég nehéz dolog. Életünk során nem találkozunk sokszor közvetlen az elhalálozás tényével, hiszen érzékenyen igazán akkor érint a dolog minket, ha egészen közeli ismerőst, vagy családtagot szólít magához a teremtő.
Mint most nálunk is .........


A Tata már nem volt fiatal, jócskán eljárt felette az idő. 89-ik évében volt már. Az én szemléletem szerint, ha valaki már közel a 90-hez, vagy e fölötti kort megél, és ekkor távozik, nos ez esetben természetesnek veszem. Édesapám keresztanyja 101 éves volt, amikor menni kellett.

Tata szépen ment el, úgy igazán méltóságteljesen. Utolsó éveiben sem okozott a családnak megoldhatatlan problémát a saját gondjaival, pedig komoly betegsége volt már jó ideje. 15 éve, hogy megállapították, hogy korunk daganatos betegsége őt is elérte. Doktoraink akkor egy jó évet jósoltak neki, figyelembe véve állapotát. De Ő még 15 éven át köztünk volt, együtt élt betegségével, mondhatni azt, hogy leküzdötte. Nagyon erős és rátarti ember volt, talán ezért bírt még a végzet betegségével szemben is időt nyerni. Nem panaszkodott a fájdalomra, némán tűrte azt, pedig sokszor bizonyára kemény dolgok játszódhattak le benne. Párszor kórházba is kellett mennie, de nem volt ott sokáig, hamar megerősödött és máris haza akart menni. Utált ott lenni!



De nagyon szeretett otthon lenni, a saját kis rezidenciájában. Öregségére sem hagyta el magát, megvoltak a mindennapi teendői, szokásai, amiből nem engedett soha. Minden nap szépen felvette kopottas kötényét, és belebújt levágott szárú gumicsizmájába, úgy botorkált el az udvaron, tett-vett mindenfelé a portán. Szorgalmasan szedegette szilvaéréskor a termést, ellátta az aprójószágokat is. Pár éve még sertéseket is tartott, de felhagyott már vele, nem bírta. Ideje múlásával egyenes arányban fogyott az ereje már, mikor elvégezte napi dolgait, csak üldögélt a folyosón a kis padon. Csendes pihegésében jó társa volt a család kutyusa, aki sokszor a lábához húzódott, egészen felmerészkedve a felső udvarra. Ekkor Mama utasította rendre az ebet, botjával fenyegetve parancsolta helyére. Tata már sokat elbóbiskolt ültében kint is, délutánonként pedig a kiskonyhában lévő sezlonon aludt pár órát, ahol szintén akadt hűséges barát, szüri macska személyében, aki születése óta a Tatát volt hajlandó egyedüli gazdájának elfogadni. Álmaiban aztán bizonyára fiatalabb korába kalandozott vissza, ami aztán a korát tekintve igencsak régen volt. Sok vidéket megjárt ember volt, a háború alatt fogságba is került, ahonnan gyalogosan jött haza, amely bizony évekbe telt. Megvolt a saját élet tragédiája is, amiről bárki kérdezte, nem beszélt. Nagyon szerettem volna megtudni tőle a fájó dolgait, legalább leírhattam volna, hogy unokái és később még fiatalabb leszármazottai megtudhassák az Ő élettörténetét. De máshogy döntött Ő ebben a dologban, magával vitte titkát a túlvilágra.

A sors úgy fűzte életünk szálát, hogy távozásakor nagyon messze vagyunk, nem tudtunk ott lenni utolsó napjaiban sem. Végső búcsújakor sem róhattuk le tiszteletünket, a család többi tagjával együtt. Lélekben azért ott voltunk.

Pár napja aztán feltűnő dologra lettünk figyelmesek itt a föld túloldalán! A ház körül elég nagy kert van, sok növénnyel, fákkal, bokrokkal. Nagyon sok madár lakónk van a kis dzsungelünkben, egész nap elszórakoztatnak minket éneklésükkel és állandó mókázásukkal. Már ismerjük őket, hiszen minden napos vendégek. Tata távozását követő napokban figyeltünk fel egy érdekes dologra, egy új jövevényre, aki eddig nem volt itt. Előbb csak a hangja tűnt fel a bokrok közül, jól hallható rövid huhogással hozta tudtunkra, hogy ő is itt van, de még nem bátorkodott elő a rejtekéből. Mivel új hang volt, egyből feltűnt. Napokig csak duruzsolásával volt jelen. Az otthoni végső búcsúztató utáni napon aztán megmutatta magát, egy kis szürke vadgalamb képében. Egyedül volt, pedig ők mindig párban járnak errefelé. Van egy kis madárfürdető az udvaron, egy kis szobor, amely egy nagyobbacska tálcát tart a feje fölött, éppen akkorát, amelynek mélysége a madaraknak megfelel, bele tudnak gázolni és csak a hasuk lesz vizes. Nagyon népszerű kertünk lakói körében, van hogy naponta többször is újra kell töltenem vízzel, mert kipancsolják önfeledten.

Ebédeltünk az udvaron a fedett teraszon, ahonnan 10 méter lehet a fürdető. Egyszer csak leszállt a kerítésre, egészen közel hozzánk. Feltűnő volt, hogy egyáltalán nem félt, nyugodtan és kedvesen nézelődött körbe, jól megnézett minket is. Ha madárka száll az udvarra, akkor nem hadonászunk vagy hirtelen mozdulatokat sem teszünk, hogy ne zavarjuk el. Ekkor is kicsit visszavettünk, még a kanalazásból is. Ő pár méterre volt csupán. A nap rásütött, szép szürkés tollán a nyakánál pöttyös palást szerűség díszelgett, kicsit másabb színnel mint a testét borító toll. Szárnyait is sötétebb szürkés árnyalatú pettyes ruházata fedte. Narancssárgás szemeivel roppan barátságosan szemlélt minket. Aztán turbékolt párszor, mintha mondana valamit nekünk. Ekkor jöttem rá, hogy ő az aki napok óta elrejtőzve ugyan, de jelen van a kertben. Nem sokat időzött ott, átrepült a fürdetőhöz, ahol épp két madár frissítette fel magát. Ő szó nélkül beült a medence kellős közepébe, és nem mozdult. A többiek csak néztek, nem ismerték őt. Onnan is beszélt hozzánk párszor. Ekkorra már annyira elcsodálkoztunk, hogy még az evés is abbamaradt, csak a galambot néztük. Párszor belekezdett mondókájába, mintha elmesélne dolgokat, és közben csak ült a vízben. Szokatlan volt számára ez a nagy meleg és pára, mintha nem ehhez a környékhez szokott volna. Tarthatott a dolog negyed órányit, közben még kiült a medence szélére is. Miután végzett mondókájával, elrepült. Azóta nem láttuk, bár néha a bozótosból hallatja hangját.

Tata nagyon szerette a galambokat, fiatalabb korában tartott is a padláson pár családot. Szorgalmasan gondozta őket, napjában többször is felmászott hozzájuk, takarította őket és szeretgette. Ezért is gondoltuk azt, hogy örömét lelte abban hogy a mi kis galambunk külsejét öltötte magára a lelke, és így látogatott meg minket. Túlzottan túlviláginak sem tűnt a dolog, hiszen annyi szeretet és kedvesség áradt a kis szürke tollasból, és még el is mesélte amit akart. Így aztán nekünk is volt alkalmunk arra, hogy találkozhassunk Vele, és elmondhassuk neki, hogy mennyire szerettük őt. Lelke nyugodjon békében és nyugalomban.