3/03/2007

Stewe - a hegedűs !

- Az első emeletre futottam fel és ott a törmelékeken átbukdácsolva, rögtön a lépcső után egy nyitott ajtajú lakás felé vettem az irány, melynek az ablaka az utcára nézett. Gondoltam majd azon kikukucskálok néha, hogy mikor mennek el az oroszok. Beérve láttam, hogy már vannak a szobában többen is, az ablak mellett egy férfi guggolt, a szoba jobb falánál egy nő és egy nagyobbacska gyerek - lánynak néztem - ült a falnál és mellettem közvetlen az ajtón belül egy idősebb férfi félig állt. Nem nagyon foglalkoztak velem hiszen nem voltam ellenség, pedig én igen komoly férfinak gondoltam már magam a komoly 16 évemmel. Üveg már nem volt az ablakban, a detonációktól kitörhetett már napokkal ezelőtt. Időm arra, hogy megpihenjek és pár percre biztonságba tudjam magam nem volt sajnos. Mivel velem szemben volt az ablak én láttam meg legelőször. Ha a kosárlabdásokra gondolok akkor ők hívják így azt a dobást, amikor a labda úgy esik bele a kosárba, hogy nem is ér a kerethez. "Csont nélkül" !! Nos így repült be az ablakon a gránát, de nem is gránát, hanem gránátok, ugyanis kettő volt valami drótfélével összefogatva. A szoba közepére esett, figyelembe véve hogy halálos fegyver volt, csupán csak halk koppanással ért földet, mintha valami puhára esett volna. Pedig padló volt. Apám, mikor kitört a forradalom grabancon fogott és nagy szigorral elmondta, hogy milyen szabályok érvényesek mától, ha életben akarsz maradni. Gyerekfejjel értettem is, meg nem is. Az ellenben megmaradt mindenképp bennem, hogy ha gránát esik a közelembe, akkor egy villanás alatt mérlegeljem hogy vissza tudom-e dobni, vagy nem. Ha nem akkor futás - ugrás -vagy lapítás valamilyen árok vagy víz alá. A mostani esetben a futás kiesett. Falak vettek körül, csak egy ajtó volt, illetve csak keret, mert maga az ajtó már nem volt benne. Lelapulni csak a padlóra tudtam volna, de minek. A szobában semmilyen rejtekhely nem volt, hiszen üres volt teljesen. Hozzám a gránát legalább 3 méterre volt, fogantyújával felém ugyan, könnyen megmarkolható lett volna. Mögöttem az ajtó és rögtön az ajtó után a lépcsőforduló lefelé. Ilyen fiatalon még igencsak gyorsak az ember (gyerek) reflexei, nagy súlya sincs, mozgékony és gyors. A gránát földet érése után egy villanás alatt döntöttem, jobbra hátrafordulva, a nyitott ajtókereten átugorva a lefelé menő lépcsőkre ugrottam mint egy párduc. Szerintem minden erőmet beleadtam mert az indulási helyemről én akkorát ugrottam, hogy a lépcsőfordulóban landoltam, arccal felkenődve a falnak. Tudtam hogy az életbennmaradásomért ugrok. A gránát nem várta meg hogy földet érjek. Két pont közt levegőben lehettem éppen amikor felrobbant. Az ajtókeret és egy csomó faltörmelék rám hullott, de én földetéréskor kuporodtam már össze, hogy ne üssem meg magam nagyon. Különösebb bajom nem lett, ellepett a por és törmelék, de kikászálódtam hamar. A kíváncsiság nagy úr, gyerek fejjel még nagyobb mint felnőttként. Miután kicsit elült a por, átgázoltam a törmeléken és felmentem, hogy megnézzem mi maradt a szobában. Szörnyű látvány fogadott. A férfi, aki az ablaknál volt, szinte csak fél ember volt, mintha valami szétszakította volna. A nő és a gyerek igazán nem látszódtak mert a közfal bedőlt és betemette őket, talán a lábukból láttam valamit, de nem biztos. Az idősebb férfi, aki szinte mellettem térdelt mikor elugrottam ott feküdt ahol hagytam. Sok sebesülés igazán nem látszott rajta, azt is hihettem volna, hogy csak elesett és elájult, de kicsit közelebb lépve a feje mögé nézve megláttam hogy egy jó darab hiányzott a koponyájából hátulról. Előröl nem is látszott. Mindenki meghalt. Így maradtam életben.


- Levél. Így hívják a falut, ahol utolsó Magyarországi élményem volt. Hegyeshalom mellett van. A vonat odáig vitt Pestről, itt aztán megállt és csak órák múlva volt csatlakozás át a határon, Ausztriába. Sokan voltunk rajta, tömve volt és persze mindenki csomagokkal felpakolva, hiszen disszidálni akartunk. Menekült aki tudott egy jobb világ felé, illetve bele az ismeretlenbe. Mindenki leszállt és bementünk a váróterembe, ami hamar megtelt, de csak befértünk egymás hegyén-hátán. Fél óra pakolgatás után elcsendesedett a nép, sokan elaludtak, pár gyerek beszélt, kicsi gyerek sírdogált néha. Fásult, összetört és rémült tekintetű emberek, de a tekintetük mélyén remény csillogott. Másfél óra csendes pihenő után teherautó állt meg a vasútállomás épülete előtt és katonák ugráltak le róla. Berontottak és ordibálva tudtunkra hozták hogy "davaj-davaj" !!! Mindenki kifelé és elindultunk sorban a szinte még hajnali világosságban. Nem tudtuk hová. De hát a vonat nemsoká......... Na mindegy majd lesz valahogy. Kilépni vagy megszökni a sorból nem lehetett, puskával kísérték a csoportot. 2-3 km gyaloglás után aztán megérkeztünk egy épülethez. Mindenkit betereltek, kis lépcsőzés után egy nagyobb teremben aztán megállapodtunk. A kétszárnyú ajtót ránk csukták, és a hajnali pirkadat fényénél csak álltunk ott és szinte nesz sem volt. Idő teltével aztán halk beszédek kezdődtek : - mi lesz most ? - hova megyünk ? - meg kellene szökni ! ....stb.
Másfél óra nyugalom után, mikor már kivilágosodott, bejött 5 orosz katona, puskákkal a kezükben, és egy tiszt féleség. Mindenkitől elvett minden iratot de oly módon, hogy egy nagy zsákba kellett bedobálni válogatás nélkül. Szörnyű volt. Minden papíromat odaadtam, a szakmunkás bizonyítványomat, személyimet. Ettől a pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy ezekre az emberekre, beleértve magamat is, nem vár semmi jó. Minket simán kivégeznek ezek a k.. oroszok. Miután mindenkitől elvettek minden iratot kitárták a kétszárnyú ajtót és kimentek a katonák, csak kettő maradt az ajtónál, egyik balról - másik jobbról állt az ajtófélfáknál. Az ajtó nagy szárnyai befelé nyíltak, teljesen kitárva szinte a falnak támaszkodtak. Körbenézve az emberek szemében már nem láttam a remény fényét csillogni, de rémületet sem. Fásultság és érdektelenség, fáradtsággal és kimerültséggel fűszerezve. Az utasítás az volt, hogy egyenként kifelé és fel a teherautókra, amik az épület előtt álltak. Voltunk bent vagy 45 -50-en, jó nagy tömeg ember ez ahhoz, hogy egy magamfajta felnőtt (gyerek) elvegyüljön és észrevétlenül helyet változtasson. Nem volt tervem, mi is lett volna, mikor két katona állta utunkat, de ösztönösen a falhoz húzódtam, hogy minél később kelljen kimennem. Kis tumultus az ajtónál, mintha többen egyszerre akarnának kimenni. Felnéztem a plafonra, de közben a tekintetem a kitárt ajtóra tévedt, ami mivelhogy nem volt teljesen kitárva, 5-6 centit mozgott. Mi lenne, ha az ajtó mögé próbálnék bújni, annyi hely biztos akad és még ha szerencsém van észre sem vennék most a tumultusban. Osontam fejlehúzva a falhoz, közelítve az ajtóhoz is egyben. Két korombéli fiú mellett mentem el. Csendesen súgtam nekik: - Ha élni akartok akkor nagyon óvatosan és észrevétlenül gyerek velem. A fal és az ajtó találkozásához érve kicsit elemeltem az ajtólapot és igencsak kicsi helyen beosontam mögé. A két fiú követett. Bebújásunk után szinte azonnal ránk nyomták az ajtót az emberek, hogy direkt-e vagy csak tülekedtek, azt már nem tudom. Remegtem, a lélegzetem zihált a félelemtől, a szívem akkorákat vert, hogy úgy éreztem, hogy kiüti a mellkasomat rögvest. Telt az idő, csendesedett a tömeg, majd teljes csend lett. Vártam a pillanatot, amikor az ajtóban álló két katona a kiürült szobába lépve átvizsgálja az ajtó mögötti részt is és minket kölyköket észrevesz. Gondoltam is, hogyha ez megtörténik, akkor nekünk szinte biztos azonnal végünk lesz, itt a helyszínen agyonlőnek mindhármunkat. De nem történt semmi. Idővel annyira csend lett, hogy már zavaró volt. A társaim zilálását is tisztán hallottam már, persze össze is voltunk bújva egymásba teljesen. Messziről hallatszottak zajok, autó ajtók csapkodása, kiabálások, de távoliak nagyon. Aztán motorzúgás és csend. Nem tudom mennyi idő múlva határoztam el magam, hogy mostmár kimegyek innen. A két fiú előttem volt én a legsarokban kucorogtam. Meglöktem kicsit az előttem állót, hogy menni kellene, de nem mozdult. Az ajtót kicsit a vállammal befelé toltam, szerencsére nem nyikorgott és amikor annyira beljebb csukódott, hogy elfértem a fiú és az ajtó közt, nekibátorodva elindultam lábujjhegyen és kikukucskáltam. A szoba üres, hátranézve nem láttam mást csak a szembelévő falat, mert a szoba egy közfalra nézett, nem a folyosóra. Arra nem megyünk az biztos. Sok választásom nem volt, csak az ablak. Egyszerű zárja volt, marokkal megfogni, elfordítani és nyílik, majd a belsővel ugyanezt. 8-10 méterre volt az ajtótól az ablak. Hátranéztem a két fiúra és halkan mondtam: - Gyerünk!!! Macskaléptekkel el az ablakig, egy mozdulat a belső - kinyílt - majd egy mozdulat a külső - ez is kinyílt. Arcon vágott a reggeli hűvös levegő. Idő gondolkodni bármin is nem volt, hiszen az ajtótól idáig az ablakig csak pár lépés volt, de a hátamban éreztem végig egy esetleges katona tekintetét vagy puskalövését. Ez olyan félelem volt, ami olyan erőt adott akkor, hogy az ablak kitárása után semmit nem nézve azonnal ugrottam, bele a semmibe. A második emeleten voltunk, ezt repülés közben állapítottam meg. Mivelhogy semmi nem volt nálam mert elvették, így könnyedén tudtam térd behajlítva érkezni a földre. Nem gondoltam én akkor ott semmire. Hogy esetleg rosszul esek, vagy pont valakinek a nyakába ugrok, vagy épp az udvaron landolok a katonák közé. A hely ahová érkeztünk, mert a másik két fiú is azonnal ugrott utánam, a ház hátulja volt. Buckás, füves udvar. Hogy miképp sikerült nem tudom, az ember teljesítőképessége és összpontosító hajlama megsokszorozódhat vészhelyzetben azt hiszem, de épen értem talajt és a másik két fiú is. Azonnal rohanni kezdtem hátrafelé az épület mögé, be a fák és bokrok rejtekébe. Nem volt messze a biztonságot adó rejtekhely. MEGMENEKÜLTÜNK talán? Futás és futás, előbb gyorsan, majd mivel hogy sem ordibálás sem lövöldözés nem volt mögöttünk a tempó lassult, átment nagyléptű sétába. Csak úgy előre, minél messzebb a háztól, ki a faluból. Távolabb 3-4 embert láttam, kis csoportban, feléjük vettem az irányt, de mielőtt még elértem volna őket, azok elindultak együtt. Mi utánuk, mivel hogy semmi támpontunk nem volt. Kb. 30 méretnyi követési távolság lehetett köztünk. A falut elhagytuk és földúton mentünk tovább, ami becsatlakozott egy másik földútba egy kis dombocska mögött. Ott már több ember volt, de nem álltak hanem aránylag rendezett sorban, foghíjasan ugyan, de mentek szépen előre. Mi is becsatlakoztunk. Beértük az eddig előttünk haladókat, 3 férfi és egy nő volt. - Hová megyünk? - kérdeztem. - Át a határon! Hát menjünk!!! Pár órás gyaloglás után Ausztriában voltunk. Nem tudom ki vezette a sort, kinek kellene megköszönnöm, hogy átvezetett minket is a határon. Ott már vártak, lágerbe kerültünk, 2 évig ott is maradtunk. A fiúk valahogy eltűntek mellőlem. Két év után aztán sikerült hátam mögött hagyva Ausztriát és Európát hajóra szállni és Ausztráliába hajózni. De ez már egy másik történet!


Stewe egy 69 éves férfi. Őt az első munkanapomon ismertem meg, vele voltam beosztva egy lakásba, ahol a régi tapétát kellett leszednünk valami gőzölő masina segítségével. Már 7-kor a ház előtt várt valami Holden márkájú platós kocsijában ülve. Már telefonált a főnökünknek, hogy biztos oda találok-e. Tudtam hogy magyar ő is, és azt is, hogy nem felejtett el magyarul 54 év alatt, mióta itt él. "Jó gyerek a Stewe" - mondta előző nap nekem a Sanyi, majd meglátod! A kocsija felé mentem és ő egyből megismert, hogy magyar vagyok. Ilyenek vagyunk mi földiek. A népek itt simán egymásra ismernek. - Hello Stewe ! - mondtam neki. - Szia - mondta, de jó magas gyerek vagy, jó festő lesz belőled, nem kell létra sokszor neked :-) . Mosolygott közben és ettől én is feloldódtam teljesen. A főcímben szereplő „Stewe a hegedűs” megnevezést azért adtam neki, mert elmondása szerint amikor Ausztriában voltak átmeneti szálláson egy kolostorban laktak hosszú hónapokon keresztül. A fiatalabb apácák aztán idő múlásával látván hogy mokány fiatal fiúk laknak ott, rászoktak hogy éjjel beosonnak és felajánlva kegyeiket, sexuális éhségüket csillapítsák igazán kellemes módon. Ezt nevezte a Stewe hegedülésnek, és még mái napig is az aktus számára hegedülés J Kérdeztük a munkánk közben a Sanyival hogy : - Stewe, szoktál még hegedülni ? - Á ! Az öregasszonynak nincs már kedve otthon, csak morog mindig, meg hát nem is 70 kilós teremtés már. Jót mosolyogtunk ezen. Tekintetbe véve hogy idén 70 éves, egy igen jó alkatú, rugalmas, egészséges, kedves és segítőkész emberről van szó. Nagyon megkedveltem őt, sokat mesél és mindenben kérhetem a segítségét.

Az előző két történetet munka közben és ebédidőben sikerült hetek alatt elmeséltetnem vele, mert engem roppantul érdekel az ő élettörténete. Nem tudom miért, de teljes átéléssel és - szerintem - tátott szájjal szoktam hallgatni. Neki egy egyszerű emlék már, csak nekem egy csodálatos - félelmetes - történelmi élmény, amiről úgy gondoltam, hogy meg kell osszam veletek. Ezért is írtam le. Próbáltam élethűen visszaadni, de ahogy ő mesélte, úgy azért nem tudom.