Jo reggelt

Jó reggelt – Good Morning!

Ez a reggel is hasonlóképpen indult, mint a többi. A haldokló éjjeli sötétséget megállíthatatlanul tolta le maga előtt a hajnali pirkadat fénye. Még éppen csak a leg bátrabb pirkadati csíkok vágtak utat magukank a teljes sötétségbe. Ilyenkor már nincs is teljes csend, a távolból már hallani, hogy nem alszik mindenki. Az ő hallása egyébként is kitűnő volt, sok utcával odébb is pontosan tudta, hogy mi történik. De a mai hajnal mégis különleges volt. Tudta, hogy a mai napon meg fog történni, az amit már oly rég óta várt, érezte a levegőben. Egyébként is feszítette már belülről a jól ismert vágy, mert hát minden nőneműnek eljön az idő, és akkor cselekedni kell. Ezt érezte ma reggel. Csodálatos illatokat hozott a szél, valahol nyitva hagyhattak valamit, amiben csuda finomságok lehetnek, mert állandóan éhes gyomrát azonnal mardosni kezdte az éhség. Van olyan reggel, amikor fantasztikus zsákmányokat lehet találni, ez általában azokon a napokon van, amikor egy nagy berregő valami járkál az utcákon, de sajnos össze is szedi az íncsiklandozó csemegéket tartalmazó zöld dobozok tartalmát. Pedig akad olyan is, aminek nem csukják le a tetejét, na abban van a csoda. Hányszor sikerült már jóllakni ilyenekből, nem is tudja.

De a mai reggelen háttérbe szorult ez a vágy, miután meghallotta a távolból a hangját. Ezer közül megismerné, áthatol minden akadályon és egyenesen a szívét melengeti. Mennyire csodálatos, hangos, éles és dallamos. Oda kell jutnia mihamarabb, mert érezte, hogy neki szól e csodás dallam. A környékbeliek közül senkinek nincs ilyen csodálatos szerelmi hívó szava, csak neki. Többször megfigyelte már, látták is egymást, sőt a fiú is felfigyelt rá, de még nem volt itt az idő. De ma! Nem volt nehéz odatalálnia, már messziről észre is vette őt, bár tudta hogy hol keresse. Általában egy környéket szoktak bejárni mindig, jól ismert helyeket. Ahogy közelebb ért, kinézett magának egy kiemelkedő ülőhelyet, ahonnan tisztán látszott a fiú. Közben gyenge szellő kerekedett, ami gyöngéden megborzolta ruházatukat. Elképesztő látvány volt számára, ahogy a fiú fekete kabátját megfújó szellőtől az kicsit szétnyílt és láthatóvá vált fenséges alsó fehér ruházata. Káprázatosan fehér volt, mindenkiénél sokkal fehérebb. Szinte elvakította őt eme csodás reggelen. Most már biztos volt benne, hogy a mai napon szerelme beteljesedik. Pár méterre voltak csupán egymástól és a fiú, akinek eddig is nagyon tetszett ez a takaros lány, most már biztos volt a dolgában. Ez kihívás volt a számára ma reggel. Csillogó fekete szemükből áradó tekintetük összefonódott és forróság öntötte el a szívüket. Ettől a magasztos érzéstől a fiúban olyan mélyről jövő vágy tört fel, hogy az eddig is délcegesen harsogó hangjára rádobott még egy lapáttal. Mintha eddig csak tréningezett volna, de majd most belead apait-anyait.

Kiengedte hát torkán teljes tudását, bele énekelve a hajnali napfénybe minden erejét. Érezte, hogy ez most másabb, mint eddig volt, mert ez neki szól, hiszen itt áll pár méterre tőle csupán, és figyeli őt. Néha még megpróbál szólni is, de a lány gyenge hangja elvész az ő érett, fenomenális hangorkánja mellett. Úgy érezte, hogy pompás éneke áthatol mindenen, nincs akadálya ezen a földön annak, hogy eljusson szerelme szívéig. Nem számított az idő, hogy meddig és mily erősen kell énekelnie, hiszen neki akár egész nap is megtenné. Pláne felserkent attól, hogy a lány közelebb jött, szinte oda mellé, és onnan nézte azzal a csodásan bizsergető tekintetével. Szinte levegőt se vett, a lány közelsége felforrósította a levegőt, már tudta hogy egymáséi lesznek. Beszűkült a tér körülöttük, nem láttak és hallottak semmit a külvilágból. Nem érdekelte őket semmi, teljes biztonságban voltak, hiszen eddig sem bántotta őket soha senki. A fiú eddigi helyét hátrahagyva egy épület mögé invitálta a lányt, és ott a kora reggeli nyári napfényben megtörtént a dolog, beteljesedett szerelmük. Nagyon boldogok voltak, amikor valaki egészen közelről elhúzott valami ruhaféleséget, ami fentről lógott lefelé és belebámult a képükbe. Elsőre kicsit összerezzentek, talán itt kellene hagyni ezt a helyet, de hát köztük van még az üveg is és hát na, nézzenek oda, az a valaki egyszer csak barátságosan mosolyogni kezdett ………….. amitől a lány nyakán a ruházata teljesen felborzolódott, de ez csupán ösztönös volt, az is lehet, hogy még az előző felejthetetlen élmény nyomai árulkodnak rajta. Mindketten érezték, hogy ideje távozni, egyébként is el kell kezdeni tervezni az új lakhelyet, mert hamarosan érkeznek az utódok ………………. huss !

Ez a reggel is hasonlóképpen indult, mint a többi. A haldokló éjjeli sötétséget megállíthatatlanul tolta le maga előtt a hajnali pirkadat fénye. A teljes tudatlanság állapotából lassan átcsúszik a tudat a félálomba. Az is előfordul a hajnali időtlenségben, hogy az órára pillantok, de csak fél szemmel, azt is csupán résnyire nyitom. Jézus, még 5 óra sincs. A vékony sávon, amit a vékonyra nyitott szemöldököm enged, ránézek az ablakra. Még szinte teljesen sötét van, egészen halványan talán észlelhető, hogy ma is egy tündöklő, napfényes nap lesz, de még nem most. Még aludjunk egy kicsit. Mámoros állapotomba zuhanok vissza, elnyúlva az ágyon. Nagyon nem gebeszkedem, mert kedvesem pihenését nem szívesen zavarnám meg. Milyen fantasztikus ez a csend. Hatalmas város, másfél millió ember, és mégis a kora hajnal a teljes csend birodalma. Mint egy hatalmas kristálygömb burok, amely védelmet ad a zaj ellen, ami majd napkelte után szétzúzódik, csörömpölésével felébresztve a városlakókat. Bódultan hessegetem el magamtól a gondolatokat, még aludni szeretnék, és ebben segítségemre siet a nyitott ablakon besurranó, láthatatlan ujjaival simogató hajnali szellő, mely friss virágillatot hoz a házat körül vevő sövényen virágzó ágakról. Zzzzzzz……………….

A hang, amely tudomásomra hozza, hogy kettéhasadt a csend, távolról hallhatóvá válik. Nem zavaró, bár jobb ha nem lenne, mert a kristálygömb így hamar széthasad. De nem hagy alá, sőt talán még erősödik is. Nem idegen itt reggelente a madarak éneke, sokan élnek a városban, az emberek között, hiszen élelem akad bőven. Sőt! Hetente egyszer, amikor a nagy zöld kukákat kihúzzuk az utcára, mert jön a kocsi üríteni, akkor a leleményesebb madarak képesek a nem teljesen lezárt kukafedőt is valahogy kinyitni, és széthordani a szépen, alaposan műanyag zacskókba kötött ételmaradékokat. A két főkolompos a magpie és a VARJÚ ! Elég sok lakik a környéken, jó nagy fekete tolluk van, csillogóan ragyognak a napfényben, és mókásak, amikor a nagy szélben felborzolt tollruhájuk szétnyílik, és meglátható, hogy az alsó tollazatuk teljesen fehér. Én azt hittem hogy teljesen feketék, de mégsem. A hangjuk, nos az fenomenális. Egy magyar varjú hangját szorozd e a többszörösével, mind hangerőben, élességben és megkapod az ozi varjú hangját. Ráadásul az év minden napján jelen van, nem téli madár, mint otthon. Teljesen urbanizálódott, a házak között él, nem fél az embertől, mert senki nem bántja, az itteniek egyébként is megszokták, hiszen ide születtek. Nem is károgás amit őkelme csinál, hanem olykor ugatásnak nevezném, néha visítás, de lehet gurgulázás is és amikor unatkozik a koma, akkor mókásan dünnyög, rettentően szenvedve, mint egy házsártos vénember.

Ráébredtem, hogy az alvásomnak lőttek, hiszen a hang egyre erősödött, de addig kibírható, amíg nem a háztetődön, vagy pálmafádon telepszik meg a fekete kabátos. Szurkoltam, hogy lehetőleg maradjon távolt a háztól, esetleg ellenkező irányba hasítsa a levegőt kormos szárnyaival. De nem így történt. A ma reggeli találkahely úgy tűnik, hogy éppen a mi kertünkben lesz, ahol is a pálmafa az ablaktól csupán 3 méter lehet. Így is lett, hallhatóak voltak a szárnycsapások is, és ekkor már tudtam, hogy itt a vég. Többször előfordult már velem, hogy véghezvihetetlen tervet szőttem a varjúk ellen itt, hogy miképp lehetne elhallgattatni őket, de hát érinthetetlenek számomra, mert védelem alatt állnak, mint minden már egyéb madár is. Még elzavarni sem nagyon lehet őket, mert nem félnek. Tapsolhatsz, vagy hadonászhatsz hevesen, legfeljebb a szomszéd néz majd rád kikerekedett szemmel és csodálkozó pillantással, hogy megbolondultál-e, vagy mi van veled?! A varjú esetleg odébb reppen egy fával, vagy arrébb szalad a földön, mert vígan sétálgatnak mindenhol. Majd megszokom, gondoltam, de nem.

A ma reggeli varjú mintha másabb lett volna, mint máskor. Az egyébként is agyalapi mirigyedig hasító ordítása valamitől még erősebbnek tűnt. A hangpalettáján lévő összes hangot mintha összemixelte volna, mindezt teljes hangerő kétszeresével, és úgy hogy közben nem is vett levegőt. Fél perc is örökkévalóságnak tűnt ebből, és még ráadásul nem is egyedül van, hanem még a társa is itt lehet, bár az ő hangja kismiska mellette. Ketten összefogva követnek el megbocsáthatatlan bűnt ellenem ma reggel. Ez mégsem maradhat így ! Az ablakhoz lépve tapsoltam egyet, talán mellé még valami Sssss… -t is formáltam a számmal, de hát reakciónak halvány nyomát sem láttam. Nem is foglalkoztak ezek velem, úgymond le se szartak! Csak folyamatosan üvöltött az egyik, majd valami történt, mert szárnycsapásokat hallottam. Talán leszálltak a hátsó teraszunkhoz a betonra, vagy mi? A félereszes terasz a hangot még jobban felerősítette, szinte súrolta az elviselhetetlent, így hajnali tűrőképességemet mérlegelve. Csapkodás kezdődött, mintha verekedtek volna, vagy talán egy macska kaphatta el az egyiket? Sajnos a hálószoba ablakból nem láttam semmit, ezért gyorsan kiugrottam az ágyból, a nappaliba osontam, felkapva az íróasztalomon lévő fényképezőmet, és mint egy szenzációra éhes riporter, akinek Pulitzer díjra fáj a foga, gondoltam hogy most véres események szemtanúja lehetek, egy macska és egy varjú haláltusájával. Elhúztam a függönyt a hátsó teraszajtó üvege elöl, és mit látok. Hát egy megszeppent varjúpárt, akik mint akiket rajtakaptak egy szerelmi légyotton, bámulnak bele a képembe. A kisebbiknek, gondolom ő lehet a lány, még a nyakán a toll is felborzolódva a nagy love-tól. Erre én is annyira meglepődtem, hogy majd elfeledtem kattintani egyet a géppel. Egyszerűen elfogott valami bamba érzés, elűzve dühömet. Annyira mókásak voltak ott ketten, hogy mosolyra húztam a számat. Nem hinném hogy ők megértettek ebből valamit is, mert bambán belebámultak a vigyori képembe, majd nem kapkodva, lépve kettőt, elrugaszkodtak a betonról és tovaszálltak, maguk mögött hagyva engem ezzel az élménnyel, ami most már kiderült számodra is, hogy nekik csodás reggel számba ment, nekem pedig kellemetlen ébredésnek indult, de időközben átalakult e mókás történetté, melynek Ti is részerei lettetek most már. Itt a vége, fuss el véle.


Ui : Ha igazán közelről szeretnél látni nagyszájú varjoncot, kattints ide. Ezt a videót nem én csináltam!

Székelyderzs

Fiatalabb „üzletelgetös” koromban rengetegszer jártam Romániában, egyébként is határ menti városban laktam, nem kellett sokat mennem, hogy külföldre menjek. A 90-es években sok lehetőség akadt, hogy zsebpénzt csináljak, csupán ki kellett használnom a két ország közötti jelentős elmaradást, üzemanyagban, élelmiszerben, járműalkatrészben ..stb! Három éven keresztül szinte két hetente nyakamba vettem az országot, két akkori barátommal, Attilával és Józsikával, akik Nagyváradon laktak ugyan, de kint rekedt magyarok voltak. A kis áthordott áruval útra keltünk és 3-4 napon keresztül utaztunk az országon keresztül, szinte minden alkalommal a csodálatos és felejthetetlen székelyföldön át, vagy éppen oda. Megszámlálhatatlan kis falucskában álltunk meg, rengeteg emberrel beszéltünk, mérhetetlen szeretetet kaptunk és persze adtunk Nekik. Mert ezek a székely emberek teljesen egyediek a földön. Elmondhatom, hogy jól ismerem őket, hiszen éveken keresztül jártam közéjük. Az alábbi belinkelt cikkben említett kis falu, Székelyderzs, ahol szintén többször is jártam, kellemes emlékeket ébresztett bennem, amikor végigolvastam e szívmelengető irományt, amit most sok szeretettel megosztok Veletek. Íme :

"Elbeszélt engem Magyarországon"
[ 2009. május 27., 00:17 ]

Két éve időről időre felbukkan a legkülönbözőbb levelezési listákon, honlapokon a mellékelt történet. Bárhányszor megérkezett, mindig újra meg újra elolvastam. Mi indíthatott meg egy Székelyderzsen átutazó motorost olyan mélységig, hogy leirt emlékei átelmélkedtetik az általa megélteket?

Ki a „fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni”? Él még? Hány éves, hogy hívják? Mihelyst nyomára bukkantam, egy verőfényes májusi napon unokájával, Dénes Mártával és a helyi unitárius lelkész feleségével, Újvárosi Katalin székelymuzsnai lelkésznővel felkerekedtünk, és meg sem álltunk addig, amíg…

Nem messze a vártemplomtól egy mellékutcában, amint megpillantottam a kék kicsi házat, éreztem: jó helyen járunk. Három kaszafordulatnyi helyen elhevert a levágott fű – az unoka csendesen megjegyezte: nannyó kaszált ma, mert elnőtt a zöld.

A pitvaron túl, a gerendás, tapasztott falú lakószobában Lídia néni uzsonnához készü- lődött. Szeme-szája elállt a csodálkozástól: „Mit írtak?” Márta magyarázta: hogy kalácsot adott, és szavalt. „Elbeszélt engem Magyarországon…” – merengett.

„Miért akarta tudni, hogy hívnak?”

Hogy kerültünk mi oda? „Nannyó” csak álmélkodott: valóban azért mentünk, hogy meghallgassuk?

„Elmondom a hosszú verset. S tényleg mondjam?” Hamar döntött, kiegyenesedett, és szólt: „Aki verset mond, áll…”
Hangosan, tagoltan, érces, erős, mély hangon és a legnagyobb átéléssel elszavalta Petőfi A szerelem átka című, 30 szakaszos versét. (Szerk. megj.: Petőfi Sándor írta Borjádon 1845. szeptember 26. – október 7. között.)
Megállt kezemben a toll, amíg hallgattuk: a „szószegő asszonyról”, a „két átkos hegyről” szóló strófákat és a bátorítást: „Ne marjon a bánat fullánkos kígyója…”

A versmondás végeztével leült az asztal mellé, fejét kezére támasztotta. Még mindig hitetlenkedett: a mostani „kellemes látogatók” pusztán a verseiért jöttünk…
Felsejlett benne az emlék. Tényleg szavalt idegeneknek a vártemplomnál egyszer. Az is, nem mondta meg a nevét nekik.

90 éves lesz november 25-én

„Minden reggel 6 órakor felkelek, úgy, ahogy tudok…” Fél, hogy elesik, ezért botra támaszkodik. Visszaemlékezett, honnan is a versek szeretete? Amikor
iskolába járt, a tanító bácsi szombaton egy verset tanított a magyar könyvből. A „román világba’ ” Derzs nem tartozott magyar területhez, csak szombatonként volt magyar oktatás.

Öt osztályt járt. Pedig csak négyet akart… „Szegény leány vótam, készültem szógálni, nem akartam menni a gimnáziumba. Nem tudtam követelni, hogy az édesanyámék adjanak pénzt. Hatan voltunk testvérek. A többi is mind el volt menve.”

Lekerültek a berámázott képek a falról: egy keretben a családi fotótár. Apjuk korán meghalt. „Szüleim és Dénes”. Sorolja testvérei születési évét: ’10, ’12, ’14, ’17, ’19, és a „kicsi testvérem” ’24-ben. Mára Margittal ketten maradtak. Soha nem veszekedtek. Az évkülönbség elmosódott: olyanok manapság, mintha ikrek lennének.

Könnyen, jól tanult. Amit valahol meghallott, már tudta. „Jó voltam kicsi koromban is. Helyt ülök, édesanyám megdicsért”. Mártára tekintett, és nyugtázta: „az unokák mind jól tanultak… Veled ágáltak a tanító nénik!”
Aztán derűsen sorjázta saját emlékeit: fel kellett olvasnia a Maros és az Olt történetét. „Mondd el az értelmét! – kérte a tanító. Könnyedén megfelelt. „A testvérem nagyobb volt, az ő könyvét nem tudom, hányszor elolvastam…” Volt egy fiú az osztályukban. Szavalnia kellett a Szomorú történetet. Kezdte is, de csak a címig jutott, amit néhányszor elismételt: szomorú történet… Szomorú tör… Mire a tanító: folytasd, a gyermekek már úgy várják a „szomorú történetet”. Jót kacagtunk az emlékidézésen, mintha ott állnák az osztályteremben. A mi nénik pedig: máig egyszuszra felmond 30 szakaszt is! „Jő a fülembe, megmarad az agyamba’. Hallottam, s mondtam”. Kicsit restelkedik, hogy „ágál”, de így volt.

„Nem méssz szolgálni! – döntött a tanító – Az ötödik osztályt ki kéne járjad. És elintézte, hogy az óvodába’ takarítsak.” „Jaj, fiam, oda korán fel kell kelni – aggódott az édesanyja. De máig büszke: pénzt is kapott a takarításért, és tanulhatott a gimnáziumban.

Mikor egyedül van, akkor is mondja a verseket

Tud vallásost is. Imádságot könyvből olvassa. Elszaggatta, annyit forgatta. „A konfirmáción mindörökké szavaltak: a szülőknek, a lelkésznek; „megköszönve fáradtságát, töredelmét…” – és mondta, mondikálta azokat a rímeket, amit gyermekei, unokái, dédunokái tanítói is hallgattak azóta. „Ez a nehéz iskolaév a végéhez ért”. Minden unokájának megtanította a Mesebeli kiskirályhoz kezdetűt. „Bársony itt a gyepes udvar. Szalmatetős kicsi kunyhóm palotádért nem adom.”

Mielőtt elköszöntünk feltett még egy találós kérdést: „Úton menyen, úton halad…”

Nincs kivel beszélgessen. Nagyot hall. Nem jár a szomszédokhoz, „ha szólnak, nem hallom”. Délután ötkor már be van zárkózva.
„Az éjjel nem is tudok aludni…” Mintha csak unokájának mondaná: „Vén szotyorhoz két előkelő asszonyt hoztál! Na, te…”
Márta nekünk szólt: „Most egy hétig erről mesél majd” és maradt még a nagymamájával.
 

Megdicsérjük a saját kezűleg művelt virágos- és veteményeskertet. Hangosabban, mert nem hall jól. 70 szál viruló tulipánja van, megszámolta. És megtudtuk: akkor kell ültetni a tulipánhagymát, mikor a búzát vetik. Amikor átülteti, ad a lelkésznőnek is majd. Viruljanak, ha ő már nem lesz is. Csak hatvan szál maradt a kertben, egy-egy csokorral nekünk adott belőle. Mondván: „a jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!”

Megöleltem, de egy hirtelen mozdulattal megcsókolta a kezemet. Ugyanolyan mozdulattal, nekem is jól esett hasonlóképpen cselekednem. Elpálcikált, minket alig vitt a lábunk. Hiszem, ilyen a katarzis. „Úton menyen, úton halad…” Kalácsot, virágot ajándékoz, és lélekbe írja verselő tudományát – kilencvenévesen. A jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!



 
Molnár Melinda, Székelyhon
Fotók: Újvárosi Katalin

Kocs Elemérné, született Orbán Lídia. Három gyermeke közül egy meghalt. 3 unokája, 3 dédunokája van. 32 éve özvegy, 77-ben halt meg a férje. A községházán takarított, és ő volt a falu dobosa is.

* * *

Egy hajlott hátú néni
(az interneten terjedő levél)

Túrázásaink során a székelyderzsi erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk.

Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta Petőfi Sándor A Magyar Nemzet című versét.

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott. Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni. Én pedig leültem a székelyderzsi erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe.

És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak
nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják
fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.

Ez tényleg aranyos ......

WiDi – vezetéknélküli képátvitel laptopról TV-re

Nincs már messze a teljesen vezeték nélküli otthon, igaz az audiofilek még mindig a rézkábelre esküsznek. A vezeték nélküli adatátvitel fejlődésével a kábel nélküli videóátvitel területén történtek a legnagyobb előrelépések. Az Intel legújabb a CES2010-en bemutatott fejlesztése a Wireless Display Technology, röviden Wi-Di hamarosan minden laptopban olyan szériatartozék lehet, mint most a Wi-Fi vagy egy USB port.


A Wi-Di két egységből áll. Az adó a laptopba kerül integrálásra, míg a kis router méretű dobozt, azaz a Netgear Push2TV adapterét a TV HDMI bemenetére kell csatlakoztatni. Ezután a fotelben ülve vagy a másik szobából bármilyen tartalmat, játékot, filmet vezeték nélkül megjeleníthetünk a nappali falára akasztott TV-n, akkor is ha az alapból egyébként nem támogatja a vezetéknélküli átvitelt. Egy HDMI bementre azonban így is szükségünk lesz.


A CES-es bemutatott újdonságok általában elég lassan, hosszú hónapok vagy akár évek múlva kerülnek csak tömeggyártásba. Nem így a Wi-Di, mely a kiállítást követő második héten egyszerre három gyártó három Core i5 procis laptopjában elérhető. Legolcsóbb a Toshiba Satellite E205-ös ($899 - 169 000,- Ft) , utána a DELL Inspiron 15z ($999 - 189 000,- Ft), illetve a Sony VAIO S sorozat ($1049 - 199 900,- Ft). Mindegyik gép combos procival 4GB memóriával 500 GB winyóval.

Dodo internet

2010 legjobb beszólása

–Minek neked „gyors” internet kapcsolat, mit türelmetlenkedsz, hiszen ott van a dial-up(betárcsázós net), használjad azt, nem elég az? Hiába hívogatsz minden nap, hogy mikor lesz visszakötve a net-ed. Ez a mondat 2010 február elején hangzott el, a XXI-ik század században, itt Ausztráliában, amikor is már Magyarország leg kisebb isten háta mögötti falujában is, pár ezer ft fejében, legalább 8 Mbytes/sec kapcsolatot kaphatsz. A dial-up kapcsolatról tudni kell, hogy maximum 3,2 kbytes/sec sebességre képes, ami magyarra fordítva annyit jelent, hogy egy weblap megnyitása kb. 1-3 perc időtartamot vesz igénybe. Lefoglalja a teljes telefonvonaladat. De utazzunk kicsit ………

1988-89 lehetett talán, már pontosan nem is emlékszem vissza, annyira régen volt. 22 éve. Nos ekkor találkoztam először életemben számítógéppel. Egy ismerősöm valami iskolába járt, ahol tanultak valami szövegszerkesztést, azt hiszem „chiwe writter” volt a neve. Ehhez pc-t használtak, amin akkor még csak DOS alapú operációs rendszer volt. De persze szgép csak az iskolában bent volt. Egy másik barátom egy általános iskolában volt úgynevezett rendszergazda, akkor ez még nagyon új szakterület volt, és a gépek javítását is csinálgatta. Bementem hozzá egy napon és ott ő mutatott meg egy gépet. Nézegetem a modern technikát, Ő pedig látta hogy nagyon tetszik nekem a dolog. – Nem akarsz egyet hazavinni pár hétre, van itt dögivel gép, simán tudok nélkülözni belőle? – támasztotta nekem a kérdést Karcsi komám. Dehogynem akartam, nagy boldogan cipeltem a kocsimba a konfigurációt. Karesz hozzám dobott még egy könyvet is, hogy majd olvasgassam át. A fedlapon „DOS” felirat volt olvasható, amiről még azt sem tudtam, hogy mi fán terem. Otthon aztán összeraktam és hosszú hetek alatt megismerkedtünk, a géppel is és a könyv teljes tartalmával, lépésről-lépésre. Baromira érdekes volt, faltam a lapokat és mindet ki is próbáltam a gépen, pedig elég száraz anyag volt, szinte csak parancs szavak és kisebb alkalmazásokból állt a dolog. Akkor még olyan hogy játék, vagy net, nem volt a pc-n. Így tanultam meg az alapokat akkor, hiszen a mai rendszerek is jelentős részben a dos-ra épülnek. A következő pár évben aztán kezdtek a dolgok felgyorsulni. Karcsinál láttam először élő Internet kapcsolatot, de szintén csak még dos rendszer alatt. Talán a chat.hu oldal volt az, ahol on-line lehetett egymással levelezni, és fantasztikus élmény volt, hogy lehetett egymásnak képet is küldeni. Elképesztő ez a technika.

A 90 évek elején találkoztam először a WINDOWS 3.1 –el. Emlékszem, hogy Romániában voltam, egy fickó házába mentünk valamiért, ahol működött a gépe. Ott láttam először grafikus felületet, amire nagyon rácsodálkoztam, hiszen a dos ablak után elképesztően szépnek tűnt. Kell nekem is ilyen! Karesz által aztán lett is. Nos hát ebben az időszakban állt rendelkezésre az akkori korszak technikai vívmányainak a csúcsán a dial-up internet kapcsolat, ami állandóan megszakadt, adatátvitelre alig volt alkalmas, de akkor az volt a csúcs. Hatalmas élmény volt használni. Ide kanyarodtam időben vissza, hogy legyen fogalmatok a közel két évtizednyi időeltolódásról.

2010 január 11. – Szeretnénk a meglévő Internet kapcsolatunkat és telefon vonalunkat felfüggeszteni, mert másik városba költözünk, amint megvan az új címünk, kérjük hogy kapcsold vissza – hangzott el telefonon a kérés, köztem és a DODO nevezetű cég ügyfélszolgálatosával. A krapek megadta a nevét is, hogy majd Őt keressük. Így is történt, új cím megvan, felhívjuk hogy kellenének vissza a dolgok. Persze ez aznap volt, ahogy megtudtuk az új címünket, Jan 20-án. Ember azt mondja 5 munkanapra van szüksége a technikai csoportnak, hogy visszakösse a vonalunkat. Hát de………., na mindegy! Persze akkor még nem vettem észre, hogy nem csak a hétvége esik bele, hanem az Australia day is. Így az 5-ből 8 lett, amitől már kicsit felment a pumpám. Mire kell ennyi nap, hiszen csak……….á, mindegy! A netet megkérni, hogy adják vissza, majd csak ez után tudtuk, mert kellett az új számunk hozzá. Telefon újra, dúlok-fúlok a 8 nap miatt. Ember mondja, lesz majd net, 10 (TÍZ) munkanapra van szüksége a technikai csoportnak…..bla-bla-bla! –HOGY MI VAN? – kérdezem, most ugye viccelsz? Nem viccelt, ez van és kész. Tíz munkanap a legjobb esetben is 3 hét körül lesz. – Majd küldünk sms-t a mobilodra, ha van neted- köpte ki gálánsan a skac. 4 munkanap és két hétvégi nap után mégiscsak rákérdezünk már, hogy mi van velük, jól vannak, eszik mindenki rendesen?! – Ne türelmetlenkedjünk, még nincs semmi, majd lesz- szólt le a dodo isten az égből, persze indiai akcentussal.

Nappal aztán munka közben, két ecsetvonás közt számolni kezdtem. Mire kellhet nekik 10 munkanap? Nem egy új szerződést kell csinálni, adatokat és jelszavakat rögzíteni, buta kérdésekre válaszolni, hanem csak pár gombnyomással az új számunkhoz rendelni a netet. Legrosszabb tudatlan, műszakilag teljesen analfabéta, szerencsétlen alkalmazottnak is maximum 2-4 perc munka, de számoljunk rá 5-öt. Nos, egy technikus 8 órát dolgozik, az 480 perc. Osztva 5-el az 96. Ha végig dolgozza a napját 96 ügyfelet tudna visszakapcsolni. De legyünk nagyvonalúak, mert eszik, kávézik, vakarózik, netezget, tehát elszarja az időt. 80 ügyfelet írnék ki feladatnak neki. 10 munkanap után akkor mi ugye a 800-adik várakozó ügyfelek vagyunk. Ha két technikus dolgozik, akkor 1600-adik ügyfelek leszünk, ha 4-en vannak, akkor 3800-an vannak előttünk, ha esetleg 10-en dolgoznának, akkor számításaim szerint 8000 ügyél áll előttünk sorban, és mi ezért kell ennyit várjunk. Ez persze elképesztően nagy mennyiség, de csupán érdekesség az egész, a lényeg most jön.

9-ik munkanapon üzenetet hagynak a vezetékesen, hogy hívjuk vissza őket. Ennyi elvesztegetett ídő után túl sok kedvesség már nincs bennem! – Mit akartok? – kérdezem. – Ámmmm….kezdi egy csaj, ma a technikus kollégák be akarták kötni a netet neked, de rá pendingeltek a vonalra, és nem találják a számotokat- kapom eme éles elméből származó információt. – Te! És megmondanád nekem azt, hogy Te milyen számon hívtál fel engem, nem a meglévő vezetékes számunkon, vagy ti nem egy cég vagytok? Ugye most újra szórakoztok velem? Hát ez nem élő vonal szerinted, te fel tudsz hívni rajta, ők meg nem találják? – kérdeztem. – Hát ez van, mivel hogy nincs meg a szám, majd ha meglesz, akkortól számított 10 (TÍZ) munkanapra van szüksége a tech……., na elmész ám a jó k…… -ba, robbantam fel!!!! -Add ide a managert azonnal- szólt a parancs részemről. – Nincs bent, csak a technikai csoportot tudom adni neked, de ők éppen ugyan ezt fogják elmondani neked- kaptam csilingelő hangon a választ. – Na idefigyelj kisanyám, ha nem adtok netet egészen rövid határidőn belül, én tuti hogy az egész felháborító történetet kitálalom egy szenzációra éhes tv riporternek és újságírónak, és akkor majd a címlapon ott vicsoroghat a cég vezére, aki még arra is képtelen, hogy műszakban tartson egy managert, akinek panaszt lehet tenni. – Ámm…ám…ám – nyöszörgött a lelkem a vonal végén – mindjárt megkérdezek valakit, kérlek várj egy kicsit! Ezzel kis időt nyert, én meg kiengedtem a gőzt. – Hétfőn felhívunk újra, és akkorra kiderül, hogy működni fog-e a net, addig próbálnak javítani a vonalon valamit a kollégák, kérlek addig legyél türelemmel. Ezután következett a lényeg, a címsorban szereplő, minden feszültségemet véglegesen feloldó, megnyugtató, reménykeltő és bátorító mondata :

–Minek neked „gyors” internet kapcsolat, mit türelmetlenkedsz, hiszen ott van a dial-up(betárcsázós net), használjad azt, nem elég az? Hiába hívogatsz minden nap, hogy mikor lesz visszakötve a net-ed.

Miután felfogtam, hogy mit mondott, már semmit nem tudtam érvelni, vagy mondani. Megszólalni is alig. – Oké, viszhall…. !

Erika elmesélte a kolléganőinek az esetet. –Ó édesem, mondta a Maya, mi minden évben költözünk évek óta és úgy hidd el, hogy minden egyes alkalommal megcsinálják újra és újra ugyanezt a történetet mindenkivel. Határozottan emlékszem, hogy nekünk is hiába pendingeltek a vonalra, nem találták, pedig olyan is volt, hogy csupán két házzal költöztünk odébb. Úgyhogy ha veletek ez történt, akkor az azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben van, a dolgok a szokásos kerékvágásban haladnak, egyszer majd lesz net a házban! Legfeljebb addig használjatok dial-up internetet.

A történetnek itt a vége ! Mégse.

Ui: Köszönet a dodonak, hogy rendelkezésemre bocsájtott 33 nap internetmentes időszakot az életemben, ugyanis ez idő alatt olyan dolgot tettem, amit egyébként más sok éve nem csináltam. Elolvastam Kis Ernő barátom „Szabad szelek szárnyán” című könyvét, ami hatalmas élmény volt, mint a könyv maga, de az olvasás élménye szintúgy. Ez nem történik meg ha van net, mert én is, mint itt sokan mások, függő vagyok. Milyen kár, hogy elfelejtünk könyvet olvasni., mert sokkal egyszerűbb egy weblapot kinyitni és falni az információk mérhetetlen tömegét.

36(0) fokos tira

36(0) fokos túra!

Visszaköltöztünk Cairns-ből 20 hónap ott-lakás után Gold Coastra. Egy hét alatt kétszer tettük meg az utat autóval, 1800 km x 2 = 3600 km. Először a terepjáróval, utánfutóval, majd visszarepültünk, átültünk a személykocsiba és újra. Persze minden agyig pakolva az autókban. Élménydús kaland volt, de lássuk sorban.

A "költözés" szónak nem tulajdonítanak ebben az országban túl nagy jelentőséget, hiszen szinte mindenki kedve szerint jön-megy. Jól is van ez így, hiszen ha menni kell, hát menjünk. Az utolsó héten mindketten otthon voltunk és próbáltunk logikusan és ésszerűen dobozokba pakolni mindent, hogy majd kipakoláskor gyorsabban menjenek a dolgok. Egy három szobás családi házat már rendesen belaktunk, így aztán akadt tennivaló bőven, szinte megállás nélkül pörögtünk. A tárgyak fogytával aztán egyenes arányban nőttek a dobozok hegyei és a káosz. Vége felé már konyha nélkül kénytelenek voltunk gyors-kaján élni. Átvészelésben segítettek a barátaink, akik finom vacsorával vártak több estén át. Köszönet érte mindenkinek, hiszen sok minden másban is számíthattunk rájuk. A majdnem teljesen üres lakásban aztán elkezdődött egy profi takarítás is, hiszen leadni a bérleményedet csakis teljesen tisztán lehet, az ingatlanos, aki átveszi tőled, alaposan átnézi, a leg apróbb részletekig. Ezen a téren is kitettünk magunkért, nem volt probléma leadáskor, de a viszonyunk a Real Estate-el egyébként is jó volt. Erika megfogalmazása szerint, jobb állapotban adtuk vissza a házat, mint ahogy kaptuk, így aztán utánunk kiadni már nem lesz túl nehéz.

Elhoznunk minden összeharácsolt dolgainkat teljes képtelenség lett volna, így aztán szelektáltunk. Legfontosabbak jöttek, a többi eladásra került. Utolsó szombat reggel garage sales-t tartottunk. Hosszú évek alatt már annyiszor jártunk vásárolgatni így, most mi tartottunk. Annak rendje és módja szerint hét elején betettük az újságba a hirdetést. Pénteken aztán szinte mindent ki is pakoltunk már a garázsba. Hegyekben álltak a megszokott dolgaink. Hűtők,tv, mosógép, ülőgarnitúra, asztalok, székek, polcok, szerszámok, horgászcuccok, ruhák, konyhai dolgok és sorolhatnám még szinte a végtelenségig. Legmerészebb álmomban se hittem volna, hogy ennyi dolog kerül a placcra. Reggel 9-től írtuk a nyitást, de persze fél 7-kor már megtámadtak a leg szemfülesebbek, sőt! A legtöbben 7-től 9-ig voltak. Hihetetlen, de olyan ciklus is volt, mikor 25-30 ember matatott a bejárón. Legelőször a filléres dolgok találtak új gazdára, amikre végképp azt hittük, hogy majd ki kell dobni. Órákon keresztül átjáróház voltunk, elkelt Lajos és Zoo barátom segítsége is, hiszen sokszor bútorokat pakoltunk kocsikra. 11 után aztán lenyugodott a nép, szinte minden nagyobb, értékes dolgot elvittek. Maradt azért jócskán „lom”, ami felkerült az utánfutóra és kivittük a kijelölt lerakóhelyre. Innen majd elviszik egy boltba, és nagyon olcsón eladják, ezzel is segítik a szegényeket. Ez a hálózat remekül működik ebben az országban. De megelőzve az elszállítást, az élelmesek átbogarásszák már az utcán a cuccokat, és viszik. Sok megmaradt dolgot átadtunk a szomszédunknak, ahol 4 gyereket nevelnek. Mindig jó viszonyban voltunk, Ők aztán tényleg mindennek nagyon örültek, meg is jegyezte a fiú, hogy olyan nap ez a mai nekik, mintha karácsony lenne. Jó érzés segíteni másokon, szívmelengető.

Vasárnap aztán végleges lakás kiürítés történt, minden be a kocsikba és az utánfutóra. Semmi nem maradt a házban, csak az ágybetét. Ezen az estén Zoo hívott meg minket vacsorára. Igazi specialitás volt a menü, amit a Tőle megszokott, messzemenően aprólékos és precíz alapossággal készített el. Imádom ezt az embert, mindig minden téren a maximumon van. A főzés pedig végképp üveghangon pörög Nála. Semmiféle igénytelenséget nem tűr a konyhában és maga körül. Fantasztikus élmény látni, hogy belead apait-anyait az ételekbe, ettől is lesz minden annyira különleges és finom. „Erős hús” lesz a vacsora, de készüljetek valami nagyon fűszeresere és csípősre. Így szólt a fáma, meghíváskor. Bevallom, számomra minden egyes közösen töltött ebéd, vagy vacsora Velük roppant kellemes élmény volt. Köszönet mindenért, az csak természetes, hogy Gold Coaston nyitott ajtók várnak Rátok a házunkban.

Hétfő reggelre aztán a házikó átadása után indulás. Erika mindig kicsit elérzékenyül, ha nagyobb változás áll be az életünkben. Szívéhez nőtt dolgokat kicsit meg is könnyezik, ez most is így volt. Szerettük ezt a házat, ő is szeretett minket. Kívánjuk hogy az új lakó szintén legyen itt boldog.

Első utunkra a terepjáróval és futóval indultunk, a személyautót Lajoséknál hagytuk, amiért majd egy hét múlva visszarepülünk. Dél körüli indulásunk után én úgy terveztem, hogy végig vezetem az éjszakát, hiszen akkor jobban lehet haladni, nincs nagy meleg és forgalom sem. Mi soha nem használunk klímát egyik kocsinkban sem, de lehetőség szerint a házban sem. Számításomat keresztül húzta egy defekt az utánfutón. A kerék szabályosan szétrobbant, mindez hajnal 1-kor. Továbbmenni nem mertem, mert a következő város 360 km-re volt, ha addig véletlenül a pótkerék is szétmegy, akkor nekünk meszeltek. Megvártuk a reggelt, és vettünk két új gumit. Mindez Mackay-ban történt, ahol még utunk felénél sem voltunk. Bevallom nektek, hogy az elkövetkező közel 20 órányi út kő kemény volt, mind gépnek, mind embernek. Az autó 2,4 turbó diesel ugyan, ami ebben az országban egy igencsak kicsinek számít, ráadásul automata váltós. Húznia kellett egy bazi nagy futót, amin ponyva volt, mely teljes felületével felfogta a menetszelet. Mindemellett az aszfalton legalább 36 fok volt, a levegő szinte tűz forrón ömlött be a fülkébe. Az út sok helyen dimbes-dombos és jó ausztrál szokás szerint úgy van kialakítva, hogy előzni nem lehet, csak a 10-20 km-enként kialakított előző sávokban, mivel hogy nem több sávosak az utak erre. Így aztán sokszor volt, hogy mögöttem hosszú kocsisor kígyózott dombnak felfelé menet, ahol bizony jelentősen vissza lassultunk, mivelhogy szenvedett az autó. Ilyenkor én is, de nem volt mese, menni kellett. Hűséges jármű révén persze kibírta az utat, de nagy erőpróba volt számára.

Késő éjjel értünk Gold Coastra, ahol már vártak minket régi barátaink, Noémi és Attila. Két szobás lakásuk rendjét kicsit felborítottuk pár napra. Ajándékba egy megtermett kókuszdiót hoztunk nekik , aminek ennyire örültek, mint a mellékelt képen látható. Csak a legszükségesebb dolgok kerültek fel a szobánkba, gyors fürdés és alvás következett. Reggel aztán már több idő jutott beszélgetésre, közel két éve nem találkoztunk, bár a kapcsolatot természetesen tartottuk. Mennyire jól eső érzés az, hogy az ember számíthat a barátaira, segítőkészek és szeretettel veszik körül. Annó 2007-ben, mikor mi már jó fél éve kint voltunk, Ők akkor jöttek, utánunk. Akkor lehetőségeinkhez képest segítettünk Nekik a megérkezés pillanatától, a reptéri landolástól a kis szobájukig, ahol először hajthatták le fejüket ebben az országban, kipihenve az utazás izgalmait és fáradalmait. Ez akkor nagyon jó érzés volt nekünk, hiszen soha nem feledjük el, mennyire nagy trauma eljönni otthonról ebbe az új világba. Most viszonozták a dolgot, de persze segíteni egymáson bármikor, önzetlenül megtennénk.

Másnap reggel aztán kezdődött a „daráló”. Lakáskeresés, kutatás a neten, újságokban, ingatlan irodák kirakataiban, telefonálgatás, időpont kérés, megnézés. Több napos kemény időszak ez, mire sikerül megtalálni a megfelelőt, árban és minőségben. Szerencsénkre ismerjük a várost, így nem vakon tapogatóztunk. Volt előre meghatározott környék és ár. Több házat megnéztünk, volt ahonnan azonnal ki is fordultunk, volt ami tetszett volna, de valami nem klappot mégsem, volt ahová nem tudtunk bejutni, mert még laktak bent, olyan is volt ami tetszett volna, de csak jó egy hónap múlva lenne kiadó. Az ingatlanosok dúskálnak a javakban, ugyanis sokkal nagyobb a kereslet az albérletek után, mint a kínálat. Így aztán a tulajdonos szinte a plafon árat kéri a házért, és válogat a jelentkezők közül. Általában szerencsénk van ezen a téren, és most is az volt. Második napon talán voltunk egy háznál, ami elsőre nekem nagyon tetszett, jó volt a környék, bemenni, még nem tudtunk ugyan,de remek elrendezésűnek és hangulatúnak tűnt. Az első benyomás nekem nagyon fontos. Kinyitni majd csak napok múlva lehetett, mert nem volt meg a kulcs. Beadnunk igényt ezen a héten nem is sikerült sehová, majd jövőhéten.

Szombat reggel aztán repülőre ültünk és visszautaztunk Cairns-be a másik autóért. Jetstarral repültünk, és annak ellenére, hogy előre elrémítettek páran, hogy kicsi a hely, igénytelen a gép és az ellátás, sőt előfordul hogy késve indul, vagy törlik a járatot, nekünk semmi gondunk nem volt. Tiszta, gyors és alapos volt minden, még el is fértem a székben, pedig rendesen kinőttem a sárból. Lajos barátunk már várt minket a reptéren. Jóleső érzés volt újra teleszívni a tüdőmet a trópusi levegővel és autókázni a város ismerős útjain, még akkor is , ha csupán pár napja mentünk el. Az autónk Náluk volt leparkolva, kitúrtuk az Ő kocsijukat a megszokott helyéről 5 napig. Gréta elképesztően finom ebédet rittyentett a tiszteletünkre, nekünk csupán a szánkat kellett kitátanunk. Nagyon jól esett ez a gesztus Tőlük, ismételten egy szívmelengető élménnyel gazdagodtunk. Ilyen kellemes emléknek bőven van hely az ember szívében, ebből annyira sok elfér. Mennyire magasztos érzés segíteni olyankor másokon, amikor tudjuk, hogy szorult helyzetben vannak, és mily csodás az, mikor viszonozzák. Így kellene működni önzetlenül a világban mindenhol, de sajna nem így van. Ebéd után egy kávé, és indulás újra. Személyautóval azért sokkal jobban haladtunk, minden gond nélkül 24 óra alatt meg is érkeztünk Noémiékhez.

Másnapra volt időpontunk két ház megnézésre is. Az elsőbe már napokkal előtte is be akartunk menni, de nem engedte az ott lakó, mindig eltolta másnapra az időpontot. Ma sem sikerült, így hát azzal fel is hagytunk. Napok múlva derült ki, hogy a bentlakó 3 gyerekes család szó nélkül lelépett, maga mögött hagyva a használt drogos fecskendőt, szaros pelenkát és mérhetetlen mennyiségű piszkot és szemetet. Két hét takarítás után lesz majd csak kiadó. Egyébként nem idegen ez a „lelépési” módszer. Az utolsó 4 hétben nem fizetik az albérleti díjat, és szó nélkül kiköltöznek. Ez esetben bukják a befizetett (bondot) kauciót, illetve nem kapják vissza, mint azok akik rendesen távoznak, de hát ők úgymond elhasználják, hiszen egy hónapig nem fizettek. Nem takarítanak ki semmit, még a saját szarjaikat is otthagyják. Na de ez csak érdekesség volt, mi nem is ezt a házat akartuk elsősorban. Azt is megnézhettük a mai napon, amibe már előzőleg beleszerettem kívülről, most csak még jobban megtetszett belülről is. Virtuálisan azonnal be is rendeztem. Még aznap be is adtuk a szükséges papírokat, és másnap hívtak is, hogy megkaptuk a lakást. Nagyon nagy lökés volt az, hogy referenciaként felhívták a cairns-i volt ingatlanirodát, ahol elmondták nekik, hogy ha jó lakókat akarnak, akik mindent rendben tartanak és szépen élnek, akkor azonnal adják nekünk ide a házat. Így is történt, kulcs átadáskor elmesélték a referencia dolgot nekünk is, jót mosolyogtunk ezen.

Nos! Új ház, új élet. Miután a szanaszét leparkolt kocsikat és utánfutót összeszedtük, módszeres kipakolás – bepakolás kezdődött, amely 3 nap után kezdett teljesen elcsitulni. Mivel alapvető bútorok hiányoztak, szombaton irány a garázsbazár. A cél az volt, hogy olyan helyre menjünk, ahonnan költöznek, mert ott mindent eladnak, épp úgy mint mi. A környékünkön találtunk is ilyet könnyedén, ahol fillérekért kaptunk étkezőasztalt, irodai asztalt, kanapét, tv-t és egyéb apróságot. Természetesen az eredeti ár töredékéért, ami roppant módod pénztárca kímélő. Még az ebay-n vettünk mosógépet, ülőgarnitúrát. Egy idősebb magyar nénitől pedig egy kitűnő állapotú kétajtós, hatalmas hűtőt. Az Attilával „vért izzadtunk” amíg elhoztuk és becipeltük a házba, ezúton is köszönet minden segítségért. Lassan minden összeállt, a többi lakás csinosítgatáshoz szükséges dolgot ráérünk hetek múlva is összebogarászni. A szolgáltatások terén ismételten bebizonyosodott, hogy itt mindenki gyors, precíz és maximálisan ügyfél orientált. A Cairns-ben használt austar műholdas szolgáltatást szerettük volna áthozni ide, amíg nem rendezkedünk be, felfüggesztenénk, majd itt tovább használnánk. Gondoltuk ez díjmentes, hiszen ebben semmi extra dolog nincs. Á, dehogy. Fizessünk 25 dollárt a visszakapcsolásért! És ha megszüntetjük, és ott újra megrendelünk egy uj bekötést? Hát az díjmentes. De hát ennek mi értelme? Felmondtuk !

Munka! Nagy tervek, kis lépésekkel. Kedvesemnek előre megbeszélt helyen sikerült kialakítani egy saját széket egy fodrász szalonban, ahol már el is kezdett dolgozni. Régen is dolgozott már ott, ismerős ügyfelek és kollégák, csak most már nem besegít, hanem a saját szekerét tolja. Egy fodrász munkakezdését beindítani nem annyira megterhelő beruházás, inkább a kialakítás munkaigényesebb, de én erre vagyok kitenyésztve, hiszen mire is alkalmas egy handyman. Sok más egyéb elhanyagolt dolgot is rendbe szedtem a szalonba, amitől a többiek aztán végképp nagyon boldogok lettek, eddig csak mekk mestereket tudtak odacsődíteni, akik a pénzt felmarkolták ugyan, de a munkát rendesen nem végezték el. Ez itt egyébként teljesen megszokott dolog. Szaki jön, beáraz (keményen), majd vakarózik pár napot, egyszer odajön, valamit csinál, és kész!!! A munkájáról pár nap múlva kiderül, hogy egy kalap szart nem ér, és ha visszahívod, hogy gond van, akkor nem ér rá most, mert nagyon elfoglalt. Ez van és kész. Örülj, hogy megcsinálta, na!! Nem érted?!

Részemről a tervek megoszlanak. Amíg a végleges vízumunk nincs bepecsételve, megvalósítani nem tudom a terveimet, hiszen kellene hozzá némi kölcsön, de ez ebben a helyzetben még nem megoldható. Tehát irány festeni, amit végül is szeretek, hiszen jó testmozgás, nem túl nehéz munka, és még jól meg is fizetik. Du 3-kor lerakom az ecsetet és még több órám marad aznapra. Lemehetek az óceánhoz végre, ráhasalni a deszkámra, vagy csupán belehasalni a hatalmas hullámok közé, és hagyni, hogy dobáljon az óceán mérhetetlen ereje, játszadozva velem, mint egy homokszemcsével. Cairns-ben ez nagyon hiányzott! Összegezve a munkával kapcsolatos dolgokat, minden kialakulóban van még, de jók a paraméterek. Nézegetve a hétvégi újságot, rengeteg munkalehetőség van, sok eladő készen működő üzlet is. Hatalmas beruházásokról írnak, útépítésekről, lakóház építésekről, több évre előre betáblázva a folyamatot. Egy ennyire dinamikusan fejlődő városban mindig kell legyen lehetőség, csak meg kell keresni. Ezért költöztünk vissza ide.

Beszélve cairns-i barátainkkal felmerül a kérdés, hiányzik –e a trópusi városka? Igen

is, meg nem is. Minden egyes eltelt nappal gyengülnek a szálak, melyek oda kötöttek. A mérleg, ami eddig billegett ide-oda, sokáig nehéz helyzetet teremtve a döntéshozatalhoz, most már véglegesen átbillen Gold Coast javára. A mindennapi élet apró gondjai elhomályosítják az emlékeket. Még azért előtörnek emlékek, legfőképp barátokról, az együtt töltött sok kellemes élményekről, főzésekről, kirándulásokról, pecázásokról, hajókázásokról. A hétköznapok egyszerűségéről, a „semmi nem történik” érzésről, a nyugodt és gondtalan életről. Talán túlságosan is ez volt a gond, hogy nem jutottunk előrébb az életünkben ott. De az emlékeim tárházában remek helyet foglal el az ott töltött 20 hónap, bátran kijelentem, hogy nagyon élveztem. A 10-es skálán 8-ast kap.

Bye!