6/14/2007

A nagymamám volt ilyen …………..

Tiszta szív volt Ő, csupa szeretet és gondoskodás. A kis békés megyei faluban, Újszalontán lakott, ahol pár száz lélek volt csupán. Postamesterként dolgozott, így hát mindenkit név szerint ismert a végtelepülésen, mert onnan már tovább közút nem vezetett, csak visszafelé. Romániával határos kisfalu, sokszor kibicikliztem a határhoz meleg nyári délutánon. Közeledve a határsávhoz a szívem egyre jobban dobogott, figyeltem a túloldalon a nagy „külföld”–et, és ha még határőr katonát is láthattam, na akkor aztán végképp felment a pulzusom ezerre. De sokszor csak felmentem a védgátra és csendesen hallgattam a nyári alföldi zenét, a pacsirta énekét, ahogy egy helyben állva a mező fölött lebegett és folyamatosan énekelt. A tücskök kellemes ciripelését csak a lágy szellő erősítette vagy halkította le kicsit néha. Tökéletes csend volt ott, település közelben – távolban nem volt. A békesség és nyugalom hangulata oly mértékben rám tudott telepedni, hogy képes voltam akár fél órát is némán állni a biciklimre támaszkodva, álmodozni és vágyakozni a távoli hegyek közé, merthogy néha látszottak a Bihari hegyek távoli láncai. –Ha majd egyszer nagy leszek, akkor elmegyek közétek és jól megnézlek magamnak benneteket, bejárom a csúcsaitokat és erdeiteket. Alföldi gyerek lévén nem sok alkalmam volt hegyek közt kóborolni kiskoromban, így hát csak álmodozhattam arról, hogy milyen is lehet a hegyek között élni. Valóban megnézni őket majd csak sok évre rá sikerült, miután nagykorú lettem. Csodálatos vidék az erdélyi hegyek, teljesen egyedi hangulatú, soha nem fogom elfelejteni a sok szép élményt, amit szereztem ottjártamkor.

Aranka néni, így hívták a nagymamámat. Minden férfi megsüvegelte a faluban, ha utcán találkoztak vele. Nagy barna, simogató szemei voltak, arca puha és jó szagú volt, szája mindig mosolyra állt. Oly jó lélek volt, hogy soha senkit meg nem bántott volna, engem nagyon szeretett. Épp annyira, mint én Őt. Gyerekkoromban sokat voltam „mamáméknál”, nagyon szerettem a falu hangulatát.

Sok–sok éve eltávozott már, csodálatos lelke remélhetőleg már régen új testben reinkarnálódott, és folytathatja az emberek szeretetének érzését adni valahol. Mert Ő nagyon szerette az embereket. Sajnos eltávozásakor nem volt lehetőségem elbúcsúzni Tőle, hirtelen kellett mennie. Idős korára összement kicsit, hajlott kicsit már a háta, hiszen egy élet terhét hordta ki rajta. Járása lelassult már, gondolatai is lassabban fonódtak mondatokká, de a szeméből sugárzó szeretet teljes tekintete még itt van velem az emlékeimben, bármikor felidézhetem, ha eszembe jut Ő. A temetésén sem tudtam ott lenni, akkor nagyon sajnáltam. Idővel aztán rájöttem, hogy a lelkét annyira szerettem, hogy bármikor képes vagyok átérezni azt a lényéből áradó érzést, amit adott nekem gyerekkoromban. Csak lehunyom a szemem és látom kedves és mosolygó arcát, érzem a keze simogatását és karjai ölelését. Nem tagadom, hogy most is könnyeket csal a szemem sarkába kedves emléke. Mily büszke volt rám. Az „unokám” a buszos, mondta mindenkinek a faluban, mikor a Volánnál dolgoztam és az újszalontai járaton helyettesítettem néha. Én pedig, hogy kedvébe járjak egészen a házig vittem a busszal, amellyel aztán oly nagy örömet okoztam neki, hogy élete végéig mindig felemlítette. Magas, vékony fiatalember voltam, Ő pedig már akkorra igencsak összement öreg nénike volt. Sokszor segítettem fel és le a buszról, később mikor már megvolt a zsigulim, amibe Ő is adott 5 ezer Ft-ot, na azzal is sokszor elhoztam hozzánk, majd hazavittem. Oly nagy volt a magasságkülönbség köztünk, hogy szinte gyereknek tűnt már néha. A méretek adta különbség még csak jobban ösztönzött arra, hogy nagyon szeressem Őt, hiszen annyira elesett és segítségre szorult volt már a kora előrehaladtával.

Időszakonként eszembe jut. Minden különleges ok nélkül egyszer csak azon veszem észre magam, hogy ott vagyok abban az időben és korban. A faluban, a házban, nyári koradélután a konyhában ülök az asztalnál és látom, hogy a sparheltről hozza a levesestálat, benne az általa főzött bablevessel, amit csak kizárólag Ő tudott olyan finomra készíteni. Érzem az illatát és valami hihetetlen módon még az ízét is teljesen fel tudom eleveníteni magamban. Nem is tudom, hogy miképp vagyok képes közel 30 évre így visszaemlékezni. Szívesen visszaülnék most ahhoz az asztalhoz, hogy ehessek a főztjéből. Majd ebéd végeztével kiülve a gangra a napra várnám, hogy a kiskamrából szépen kistányérra rakva előhozza a finom süteményeit. Miután pár szelet sütit megennék, meginnék egy fedőnyi ártézi vizet a kicsit rozsdás kannafödőből, amit az utcán lévő nyomóskútból kellett behordani. Mindezeket a dolgokat szívesen újraélném, ha volna rá lehetőségem.
De ha csak annyit kaphatnék ajándékként a sorstól, hogy még egyszer megölelhetném, fejem beletúrva a szoknyája szélébe, mint kisgyerek koromban, nos ettől leírhatatlanul boldog lennék. Tudom, hogy ez már nem lehetséges, de csak így egyszerűen leírva …… HIÁNYZIK!

Elfeledni Őt természetesen soha nem fogom, nem is tudnám. Talán korosodva megértem azt mostmár, hogy a sors és teremtő miért hoz létre ennyire szeretettől túlcsorduló lelkeket és mit kell tanulni és továbbadni ebből.

Mindegyikünk megöregszik majd egyszer, én is. Mivel szívemben hordozom a nagymamám szeretetét egész életemen keresztül, igyekszem majd átadni az unokámnak. Épp úgy, ahogy kaptam, hiszen azért kaptam, hogy viszont szeretettel megérezhesse az én mamám szeretetét. Ennek így kell lennie, és ha sikerül majd a küldetésem, akkor majd életem végén lenyugvó lelkem békében távozhat, hiszen nem vész el az érzés. Mert ennek nem szabad elvesznie.
Hogy örök nyugalma meglehessen, innen üzenem a mamámnak, hogy megértettem mindent, amit kaptam Tőle. Bizton lesz majd utódom, akit oly csodás módon ölelhetek át, hogy megérezhesse azt az érzést, amit Ő adott ott és akkor nekem.

Drága nagymamám, örökké szeretni foglak……………:-)