5/27/2008

...... a hétszáz forint !!!



- Te Egon, nem tudnál kölcsön adni hétszáz forintot hétvégére, hétfőn visszaadnám! - Bálint barátom ezt a kérdést tette fel nekem, péntek kora este. Akkor "Egon" volt a becenevem. Mivelhogy sülve-főve együtt voltunk, nagyon jó barátok, sőt még egy helyen is dolgoztunk, a gyulai fürdőben, mint úszó mesterek, ez a kérdés nem nagyon volt meglepő. Sokszor előfordult, hogy így kértünk egymástól kölcsön pár napra, amit persze később meg is adtunk. -Persze, adok szívesen, de ne kelljen kuncsorognom, hogy visszaadd, mert akkor neked annyi lesz! - Egy ötszázast és két százast oda is adtam. A fizetésem 4.600.- volt akkor egy hónapban, úgyhogy a 700 Ft igencsak jelentős mennyiségű pénznek számított. Eltelt a hétvége, de még a hétfő is. Nem találkoztunk, de ilyen előfordult, hogy kicsit hosszúra sikeredtek ezek a napok és majd csak kedd - szerda magasságában kerültünk elő. Még kedden sem akadtunk össze, de még szerdán sem! Hét közepén aztán már kezdtem kérdezősködni, hogy ki tud a komámról valamit, merthogy 5 napja nem láttam. Mivelhogy 1986-ot írtunk még mobiltelefon nem jöhetett számításba, hogy felhívjam megkérdezni, hogy hol is van éppen és mi van vele, azt sem tudtuk hogy mi az! Nem a pénz aggasztott, de hát csak nem történt vele valami, amiről nem tudok :( Hát nem kaptam sok infót senkitől sem. Hétvégére aztán már aggasztott a dolog, hiszen nem említette nekem, hogy bárhová is készülne, vagy csavarogni menne pár napra. Pénteken a strandon aztán a "bandából" valaki mondta, hogy a Bálint kiment Bécsbe, valami IBUSZ útra talán. Ő azt hallotta. Na végre valami, akkor minden oké, majd hazajön! Eltelt egy hét, majd még egy........ de nem jött. Mivel a korunkbéli fiatalok közül mindenki ismert mindenkit, így könnyű volt infóhoz jutni, de nagyon kérdezősködni sem kellett ha valamit valakiről meg akartam tudni. A hír jött magától. Így történt most is, jól emlékszem rá. - Te Egon! A Bálinték disszidáltak, nem is tudtad? Egy másik fiúval mentek ki Bécsbe, és leléptek a turista csoporttól. Na hoppá, azt hiszem akkori szóhasználattal mondva a "pofám leszakadt" ettől a hírtől. Huszonévesen, ha fiatalok összejöttünk, sokszor feljött szóba, hogy miképp kellene megváltani a világot, mit kellene kezdeni az életünkkel, hová kellene lelépni ebből az országból, csupán kaland vágyból. Csak növelte a téma érdekességét és különlegességét az is, hogy abban a korban nem is nagyon lehetett külföldre kijutni, pláne Nyugatra nem, csak szervezett IBUSZ úttal. Hallottuk, hogy voltak olyanok, akik csak úgy leléptek a kinti csoportból és nem jöttek vissza már. Tulajdonképpen 100%-osan nem is igazán értettük azt, hogy miért csinálnak emberek olyat, hogy itt hagyják az otthonukat, hiszen itt Magyarországon minden olyan jó. Mi itt akarjuk megváltoztatni az életünket, ide születtünk és itt van minden barát, szülő, csajok és a munkánk is. Disszidálásról talán konkrétan nem is beszéltünk, csak érintőlegesen, poénból ugrattuk egymást, hogy egyszer lelépünk majd innen meglásd, de ez csak huszon éves fiúk nagyotmondó versenyén egy tetszetős kijelentés volt. Tartalma a mondatoknak nem volt és megvalósítani sem akartuk igazán. Így aztán amikor belemondta valaki az arcomba ezt a hírt, hát igencsak nagyot néztem. Fölöttébb bosszantott a kölcsönadott pénz elvesztése is, de talán azon nem rágódtam sokáig. Inkább az elvesztett barát fájt jobban, hiszen oly sok marhaságot csináltunk együtt addig a péntek délutánig. Akkor és ott megszakadt bennem valami, csak álltam és néztem ki a fejemből, nem értettem meg mi is van most, de nem is érthettem. Egy huszonéves gyorsan regenerálódik, pláne ha sodorja az élet. Velem is ez történt, de ezt a kis történetet le kell írjam egy másik ember szemszögéből is, aki ez esetben egy lány, aki éppen a barátnője volt. Kriszti a neve.

A pulton sörösüveg kibontva, mellette pohárban félig sör. Kriszti előtt valami női ital lehetett, az is már csak félig volt, hiszen ott üldögéltek kis ideje már. Nem túl rég jöttek össze, de sok hete szemeztek egymással. Mindketten jó barátaim voltak, nagyon örültem, hogy együtt járnak. A lány is repesett a boldogságtól, úgymond madarat lehetett volna fogatni Vele! Sokat voltak együtt, ahogy idejük engedte, szinte mindig. A péntek estét is együtt kezdték. Már besötétedett és kezdett a bárban a forgalom is megnőni, nagy volt a jövés-menés. Így hát túlzottan nem tűnt fel senkinek az, ha valaki csak úgy kiszakadt a társaságból és pár percre kiment valami dolgát elintézni. Ők bárszéken ültek, megbeszélték az épp fontos dolgok egyikét. Kriszta ragyogott a boldogságtól, szép szemeivel többször is végigsimította Bálint gyerekes arcát. Azt hiszem boldog volt! Nem is gondolt semmi olyanra, ami nem illik a képbe. És mégis .................... - Te Kriszti, kiugrok ide az utcára, egy fiúval váltanom kell pár szót, jövök rögvest! - hangzott el a mondat Bálint szájából. Ezzel a lendülettel kiment az ajtón, félig hagyva a sörösüveget és a poharát az aranyló sárga nedűvel. Soha többé nem jött vissza !!!!! Kriszta nem aggódott pár percig, semmi feltűnő dolog nem történt számára. De negyed óra elteltével már hiány érzete volt, kinézett hát az utcára, de nem látta a barátját. Gondolta hátha hátul visszajött a bárba. Átvizsgálta az összes fakkot és helyiséget, még a wc-ket is. Nem volt sehol már akit keresett. Még valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hajnal 3-ig ott ült a pultnál, aztán hazament. Hogy mi járhatott a fejében, sose tudjuk meg. Ez a dolog szintén azon a péntek estén történt, amikor én kölcsönadtam a pénzt Neki. Sőt! Talán az ital a pulton épp az én pénzemből lett kifizetve. Ezt sem tudjuk meg már soha sem. Idáig tart a történetnek ez a része.
Kriszta élete szintén magyarországon folytatódott és mái napig is ott él. Mint minden átlagos életút, az Övé is szépen alakult, férjhezment, gyereket szült, lakást vásárolt és jó munkája lett. Mindezeket akkor talán Bálintal képzelte el, Vele szeretett volna áthajózni az élete - e ciklusán, de a sors máskép rendelkezett.Szerintem soha nem bocsájtja meg, hogy otthagyta szó nélkül őt.

Ugorjunk 20 (húsz) évet! 2006 novembere. Ország: Ausztrália, város: Brisbane. Szintén péntek délután, illetve már este felé, hét körül. Telefon csörgés! Én vagyok a hívó fél. Nagy sokára felveszi a hívott a telefont, majd én kezdem a beszédet: - Halló! - Igen tessék - jött a válasz. - Te vagy az Bálint? - kérdezem én. - Ja, ja én vagyok, tessék!? Én: - Te! Kölcsön kértél pénteken délután 700 forintot tőlem és elfelejtetted megadni. Nem akarod még lerendezni a számlát, hiszen azt mondtad hogy csak pár napra kell és az meg már elmúlt. Erre Ő: - Milyen hétszáz forintot? Miről beszélsz Te? Ki vagy Te? Nem ismerős a hangod! Én: - Ejj, de feledékeny vagy, pedig azt mondtad hogy hét elején megadod. A fenébe, tudtam hogy nem kellett volna adnom Neked. Add meg végre és felejtsük el egymást!!!! Ő: - Hát hogy ki vagy te arról fogalmam sincs, én nem kértem tőled soha semmilyen pénzt. De mondd már meg HOGY KI VAGY TE????? Én: - Tudtam, hogy letagadod, de arra nem gondoltam hogy még úgy is csinálsz mintha nem ismernél. Francba!! Kis hatás szünet, majd válaszol: - Te! A fene egyen már meg, hát csak mondd már el, hogy ki vagy te, hát kutakodok a memóriámba, de se a hangod nem ismerős, és semmiféle pénzre nem is emlékszem. Én: - Nos akkor tekerd vissza az idő kerekét 20 évet, péntek délutánt keress az emlékezetedben, Gyulán a várfürdőben történt az ominózus kölcsönkérés, és egy darab ötszázas és két darab százas ütötte a markodat. Ez az én pénzem és most már kérem vissza, mert lejárt a kölcsönzési idő! Ha tudom hogy eddig kell, nem is adtam volna!!!!! Csend következett, szinte hallani véltem az agyában a zakatolást, ahogy keresgél az emlékei közt az én egykori barátom. Majd felcsattant: - Egon!!! Te vagy az??? Hát el se hiszem hogy hallom a hangodat, a franc a pofádba, de megszívattál. Húúúú, mi van Veled, mesélj már, hogy vagy, mi történt hogy felhívtál? Nagy öröm volt és jó kis keresztre feszítés, de megérdemli. Persze nem a pénzről szólt a dolog, hiszen még mi is csupán egy jó hónapja, hogy Ausztráliában voltunk, de én még otthon eldöntöttem, hogy ha már kijutok ide, hát Őt meg fogom keresni, bárhol is legyen ebben a "kis" országban.

Visszakanyarodva Gyulára, akkor este mikor kiment a bárból, egy taxiba ült, amivel kiment a vasútállomásra. Ott fel a vonatra, amivel elment Pestre, ahol másnap reggel szervezett IBUSZ úttal Bécsbe utaztak egy barátjával. Ott a csoportot faképnél hagyták és az ausztriai hatóságtól menedékjogot kértek, illetve disszidáltak. A kettőjük titkát senkivel nem oszthatták meg, ezért nem tudtam róla én sem és Kriszta sem. Otthagyott minket (is), mert jönnie kellett. Abban az időszakban egyébként sem volt tanácsos ilyesmiről beszélni senkinek sem, mert a falnak is füle volt. Ők bizonyára jól tették hogy eljöttek, csak nekünk ottmaradottaknak volt furcsa az eljárás módja. Ő volt a baráti körömben az első aki disszidált, a későbbiekben aztán szépen szaporodott a menekülők száma. Én maradtam és a Kriszta is. Éltük a saját életünket.

De újra Ausztrália! Első telefonbeszélgetésünk igencsak hosszúra sikeredett, ahogy oldódott az újdonság varázsa, úgy jöttek elő a régi dolgok, tucatjával. Nagy volt az öröm, mikor megtudta hogy Brisbane-ban vagyok már, a feleségemmel együtt, és még jó ideig itt is maradunk, mert a feladat egy suli elvégzése, ami legalább másfél év lesz. De ez akkor még nekem csak egy élmény volt a sok közül, hiszen "új magyar" voltam még Ausztrália földjén. Sok egyéb más dolog is történt akkor körülöttünk, amit fel kellett dolgozni. Beszélgetésünk végén úgy váltunk el, hogy néha dumálunk pár szót. Akkor még a személyes találkozásról nem esett szó, hiszen Ő Cairns-ben lakott, tőlünk közel 1800 km-re.

Teltek a hónapok, már Gold Coaston laktunk, amikor egyszer felhívott! - Te! Mondd, szereted a sült kolbászt, tudod olyan frissen töltött, igazi gyulai ízesítésűt?! Na ettől egyből megindult a nyálelválasztásom, hiszen itt olyat nem kapsz sehol, ha fejtetőre állsz akkor sem. - Hát hogy a menykűbe ne szeretném, de minek hergeled a gyomor nedveimet? - Na komám, akkor meghívlak téged és a nejedet egy sült kolbászos vacsorára, Brisbane-ba, szerdán este, ugyanis lerepülök innen, mert van ott kis dolgom. Ugye eljöttök?! - Ho-hóóó, már hogy a fenébe ne mennénk, mondd csak a címet és ott leszünk. Hát eljött a nagy nap, 21 év után találkozni fogunk. Csak úgy simán, egy egyszerű vacsorán. A megbeszélt időpontban mentünk is, de az utcára befordulva kicsit már izzadt a tenyerem, mint szűz lány az első randin , szól a közmondás. Már sötét este volt, az utca is nagyon gyöszötén volt kivilágítva, alig találtuk meg a házat. A sötét, nyitott kapu bejáróba tolattam már, mikor nyílt az ajtó, villany fény gyúlt. A belső tükörben láttam egy alakot, aki a lépcsőn lefelé sétált, a kocsink felé. Ejj...... azért vannak az életben nagyon érdekes és értékes pillanatok. Mit nem tud a sors létrehozni, ha izzasztó pillanatokat akar a szürke hétköznapokba. Kiszálláskor és kéznyújtás közben valamit gagyogtam, hogy jöttem a tartozást behajtani. Próbáltam viccesre venni a dolgot, gyorsan feloldani a pillanat feszültségét. A sötétben nem is igazán láttam Őt. Bemenvén a házba, a fénybe, aztán szemügyre vehettük egymást. - Te, jó rég találkoztunk!? Ez a mondat szinte mindkettőnk száját egyszerre hagyta el. Megöleltük egymást, úgy igazi "ropogtatósan" . A ház, ahol voltunk szintén egy magyar lakás volt, régi ismerősei voltak Bálintnak. Csak néztek a háziak, hogy mire ez a nagy öröm itt kettőnk között, hiszen ha két férfi találkozik nem szokott ennyire forró lenni a légkör. Aztán miután megtudták, hogy gyermekkori barátok voltunk és 21 éve láttuk egymást utoljára, nos akkor leesett az álluk. Nagy beszélgetések, közben leskelődő pillantások egymásra, hiszen az idő azért ennyi idő alatt tette a dolgát, mi sem fiatalodtunk. Nagyon finom vacsora következett, ő gyúrta a kolbászt otthon, rendes magyar paprikával. Hibátlan volt! Az emlékek csak úgy törtek elő, egymás után, a háziak sokszor csak néztek, hogy ezek micsoda vásott kölykök voltak huszon éves korukban. A történetek között aztán kilyukadtunk a napjainkig.

Ekkor kezdett el mesélni
Cairns-ről, mostani lakóhelyéről. - Te Egon, mit fogtok csinálni ha itt végeztetek a sulival? Csak nem akartok itt maradni ebben a "bizi" (forgalmas) nagyvárosban? Ez itt nem a nyugalom szigete, azt tudjátok ugye? Én 21 év alatt mindegyik Ausztrál nagyvárosban laktam, volt ahol éveket is, de most már sehol nem laknék csakis Cairns-ben. Gyertek el egyszer, látogassatok meg, nem kell semmiről sem gondoskodni, szállás és kaja megoldott, csak repüljetek át! Nekünk még akkor ez elég furcsán hangzott, hiszen Gold Coast csodálatosan szép hely, meg hát még a környék is, akár még Brisbane is, bár kicsit tényleg zajos és forgalmas. Itt léptünk ozzy földre, nekünk ez még most a legszebb, Európa után. Még igazán nem is tárgyaltunk arról, hogy mit fogunk kezdeni magunkkal, ha vége a sulinak és felszabadulunk.

- Nem megyünk mi sehova komám, majd keresünk egy jó kis házat itt és elleszünk szépen - mondtam neki. Tekintve a mostani lakóhelyünket, nem úgy lett, ahogy akkor gondoltuk :) Három hónappal ezelőtt valóban "felrepültünk" és meglátogattuk őt Cairns-ben. Az még nyáron volt, jó meleg volt, esett is az eső, pára is volt bőven. Öt napot vendégeskedtünk nála, volt időnk kicsit körbenézni, mind a várost és külvárost egyaránt. Ez egy előző beírásomban pontosan le van írva.
Kirándulásunk végeztével aztán, miután visszamentünk
Gold Coast-ra, átbeszéltük a dolgot és úgy döntöttünk, hogy elköltözünk ide. Valószínű hogy ez az ország legnyugodtabb nagyvárosa és ez is volt az, ami miatt ide jöttünk lakni. Az én kölcsönadott 700 Ft-om sorsa úgy alakult, hogy mivel eljövetelünkkor még marad Ferihegyen a pénztárcámban pár darab ezres, nos az egyiket odaadtam ajándékba a barátomnak, mivel még nem is látott ilyet. Mondtam neki, hogy sokat ugyan nem ér, még 10 dollárnyit sem, otthon meg aztán végképp értéktelen papír fecni most már. De Ő nagyon örült neki. Mókásan tekintve a dolgot, nemhogy megkaptam volna a hétszázamat, hanem még én adtam rá ezret :-) Jó üzlet ugye?
De hogy ne maradjon a történet befejezetlenül, miután megérkeztünk ebbe a városba és belaktuk a házunkat, előállt a barátom a következővel : - Te idefigyelj, van nekem itt egy nagyon komoly tengeri horgász orsóm, nem gyártják már, úgyhogy igazi különlegesség. És van hozzá egy nagyon komoly erős botom is, ezzel kivehetsz az óceánból szinte bármekkora halat, el nem törik. Úgy gondoltam Egonkám, hogy a kölcsönadott pénzt ezzel honorálnám, ha elfogadnád, azt hiszem hogy busásan fedezi még a kamatot is, ami az évek során rárakódott a tőkére. Húúú!!!! Tekintve pillanatnyi horgász felszerelésemet, ez igencsak komoly ajánlat volt, persze azonnal el is fogadtam, mosolyogva :-) Egymás tenyerébe csaptunk és mindenki nagyon boldog volt. Így alakult hát az én akkori 3 darab papír darabom egy komoly horgász felszereléssé, igaz közben 21 év telt el.
Értékelve a tényeket, jó befektetés volt, csak
bátran kölcsönözzetek ti is a barátotoknak, csak előtte kérdezzétek meg tőle hogy tervez-e valami nagyobb utazást a közeljövőben és, hogy fogtok-e találkozni az elkövetkezendő 21 évben :-))))))))))) Szép napot mindenkinek!