6/28/2007

Vezess …….

Közel 9 hónapja vagyunk itt, ez az idő egy magzat kihordási idejének felel meg. Nekem ennyi időbe telt megszülni az itteni TIR jogosítványt. Tegnaptól elmondhatom, hogy minden Ausztráliában közlekedő járművet vezethetek, kivétel a sivatagokban közlekedő RoadTrain (átlagos kamion csak 4-5 pótkocsival), ugyanis annak a vizsgájához 2 év itteni vezetési gyakorlat szükséges. No de arra azt hiszem nem is lenne szükségem. Ennek a több hónapos küzdelemnek azért megvan az eredménye, meg is érdemel pár sort itt a blogban, hátha közületek is valaki majd valaha ez előtt a feladat előtt áll majd. Nos, itt a lehetőség, hogy némi információ birtokába juthasson, általam.
Nem azért tartott ilyen sokáig a dolog, mert lusta voltam, vagy béna. Ez itt Ausztrália és itt szinte semmi nem megy gyorsan. Itt nyugodt az élet és nyugodtak a feladatok végrehajtásaira szánt idők is. Előzményként tudni kell, hogy otthon hivatásos jogsim volt, benne minden kategóriával, de a szó szoros értelmében (A,B,C,D,E,F-3-4-5). Csak azért írom le ezt, mert mikor a magyar rendőr a kezébe vette a jogsimat mikor megállított, igencsak kikerekedett a szeme a sok pecséttől. Volt olyan, hogy nem bírta ki és megkérdezte: - Mondja magának mire nincs kategóriája, talán még repülőre is van? – kérdezte viccesen. – Hát ja, igen, arra is van uram, de az egy másik jogosítvány. Ha kívánja, megmutathatom azt is – válaszoltam kicsit mosolyogva. Ettől függetlenül szinte soha nem úsztam meg büntetés nélkül egy rendőri megállítást otthon, de azt hiszem ez otthon általános. A pénzgyűjtési hadművelet a szerv részéről a közúti ellenőrzés. Ha nincs semmi szabálytalan, majd keresnek :-(
Azt nem gondoltam, hogy a jogsimat simán elfogadják itt és átírják az összes kategóriámat. Persze nem is így volt. Mivel tanulóvízumosok vagyunk, a magyar jogsi érvényes a vízum lejártáig, csak le kellett fordíttatni, hogy ha kell valamikor, akkor el tudják olvasni itt is. Ugyanis a magyar jogsin egy mukk sincs angolul. Ettől függetlenül én már kiérkezésünk után az úrvezetői (C) kategóriát megcsináltam hamar. Nem volt nehéz, de a teljes vizsga két részre volt osztva. Először is KRESZ-ből kellett sikeres tesztet írni. Én egy füst alatt megcsináltam a teherautóra is a kresz vizsgát, csupán 10 kérdéssel volt több. A vizsgára kértem tolmácsot, mivel nem tudok angolul (még most sem), aki aztán a tesztlap kitöltésekor segített fordítani. Felolvasta a kérdéseket és a lehetséges válaszokat. Kedves idős hölgy volt, sokszor fordított már magyaroknak vizsgákon. Ingyenes volt a segítsége. Miután a sikeres teszteredményt bejegyezték a rendszerbe kerestem egy oktatót, aki manuális váltóval oktatott, itt ugyanis ketté van szedve ez a dolog. Ha levizsgázol manuális váltós autóval, akkor mindkét váltótípusú autót vezetheted, de ha automata váltós kocsival vizsgázol, akkor nem vezethetsz manuálist.
Pár órát vezettem és bejelentett vizsgára az oktatóm. A vizsgabiztos látta, hogy sok éve vezetek, nem sokat akadékoskodott, átengedett és kész. Az úrvezetői ennyire egyszerű volt, megkaptam a QLD jogsit „C” (car) kategória jelzéssel, szép sárgás kis kártya, nagyon örültem neki.
Mivel volt érvényes kresz vizsgám a teherautóra, mentem bejelentkezni vizsgára az okmányirodába, amit itt Queensland Transportnak hívnak. Vittem a magyar jogsim teljes fordítását, mivel itt nem lehetne menni ilyen kategóriából vizsgázni csak két év itteni gyakorlat után. Én ugye sokat vezettem otthon, nagy nehezen el is fogadták gyakorlati időnek, befizethettem a vizsgadíjat előre (kb. 40$). Ezután kerestem autósiskolát, akik truckre oktattak. Kis nehézségek voltak az első órán az angolom hiányossága miatt, mire megértették, hogy én vezettem már teherautót sok éven át, ezért is fogadta el a hivatal, hogy jöhetek vezetni. Megegyeztünk, hogy veszek pár órát (1óra/110$) és meglátjuk. A forgalom maga nem okozott nehézséget, még a balra tarts sem, hiszen már hónapok óta vezettem itt. A szerelvény vezetése sem jelentett gondot, ekkora járművel dolgoztam már. Ellenben a váltó volt az, ami jelentősen megnehezítette a dolgom. Itt ugyanis nagyon sok amerikai típusú roadranger váltó van még. Ez teljesen eltér az európai váltótól. Dupla kuplung és gázfröccs, így tudnám szaknyelven jellemezni a váltást, aki szakmabéli az érti. Na de ebbe nem bonyolódok nagyon bele. Recsegett–ropogott minden váltásnál szegény autó, mert nem értettem meg a technikáját. Az oktatóm adott egy dvd lemezt, amit otthon áttanulmányoztam és akkor már derengett is.
Egy körülbelül korombéli férfi volt az oktatóm, Chris-nek hívják, angol és jó pár éve itt él már. Nagyon rendes srác volt, sokat röhögtünk a tudatlanságom miatt, a nyelven is és a sok szerencsétlenkedésemen. Küzdött velem kicsit, mire aztán már valahogy megyegetett a dolog.
Talán 3 óra vezetés után én úgy gondoltam, hogy jelentsen be vizsgára, meg is tette. Idős úr volt a vizsgabiztos, kedves és mosolygós. Kicsit izgultam, de elindultam. 500 méter után mondta, hogy álljunk meg és csináljak egy szabályos szét- és összekapcsolást a szerelvényen, merthogy ugye ez nyerges szerelvény volt. Ilyennel otthon nem dolgoztam, Chris–szel is csak egyszer csináltuk. El is toltam a dolgot, nagyon megemeltem a pótkocsit, amitől ugyan szétkapcsolni lehetett könnyen, de össze már nem sikerült, mert a gépes aláment a pótkocsinak. Szerencsétlenkedtem még 15 percig, mire rájöttem, de késő volt mire készen lettem. Kicsúsztam az időből, ugyanis negyed óra volt ráadva és én 21 perc alatt csináltam meg. Megbuktatott, de teljesen igaza volt, én is azt tettem volna a helyében. További órákat vettem, gyakoroltunk mindent. Persze közben hetek teltek el, bejelentettek vizsgára újra, de 2 hónap múlva volt csak időpont. A következő vizsga előtt vettem még egy órát, hogy kicsit frissítsek az ismereteimen, majd vizsga! Fiatal férfi a vizsgabiztos, szintén kedves. Egy óra és 20 perc a vizsgaidő, amit végig is vezettem neki szépen, szabályos szét- és összekapcsolás volt, tolatási feladat is megoldva és a vezetéssel sem volt baj. De a váltó ismét nem mindig akarta reccsenés nélkül venni a fokozatokat, így néha bizonytalannak tűnt neki a váltogatásom, ezért aztán nem engedett át. Mondta, hogy még ezt kellene kicsit gyakorolni, hiszen egy truck sofőr nem lehet bizonytalan a közúton, amikor is több tonna súlyt szállít, hatalmas szerelvénnyel. Ha nem vezetek biztonságosan és nem uralom a gépemet teljesen, akkor az semmiképpen nem jó a többi közlekedőre nézve. Igaza van, bár akkor rosszul esett. Újra pótvizsgára jelentkezés, ami most csak egy hónap várakozást jelentett. Most a vizsga előtt még plusz 2 órát vettem. Kicsit untam már az egész vajúdást, anyagilag sem volt túl olcsó mulatság órákat venni és az önbizalmam sem állt a helyzet magaslatán a kudarctól, de gondoltam, hogy a sors tudja azt, hogy miért ítélkezik így. Eljön az én napom majd és kész, minek sürgetni. Azt megtanultam már az életben, hogy fölösleges dolgokon nem rágódok állandóan, a problémát csak akkor kell elővenni ha eljön az ideje, nem állandóan emészteni magam. Közben itt tél lett már, hideg reggelek és esték. Vizsgám napját megelőzően már esett az eső egész nap és aznap is. Még vezettem egy plusz órát, közvetlen a vizsga előtt, a Chris kimondottan a váltogatást erőltette, álló helyzetből teljesen fel, majd vissza 1-től 8-ig, többször egymás után. Már annyit gyakoroltuk, hogy ment is jól minden.
Zuhogott az eső. Ugyanaz a vizsgabiztos jött, aki előzőleg elhúzott, a fiatal, szimpatikus férfi. Mosolyogva jött oda, ahol vártuk a vizsga kezdetét, kezet nyújtott és biztatóan motyogott pár szót nekem. Folytatva a mondatot elmondta, hogy emlékszik rám (pedig minden nap legalább 6-7 truck sofőrt vizsgáztat), majd figyeljek oda a váltó kezelésére! Beültünk és elkezdte mondani a szakszöveget, hogy miket fog mondani és hogy figyeljek nagyon, közlekedjek óvatosan és szabályosan, de vegyem fel a forgalom ritmusát. Végigkérdezett pár dolgot, hogy tudom-e, hogy mi hol van a kamionban (kürt, kipufogófék, fűtés, rögzítőfék, ablaktörlő, stb) Aztán belekezdett valami hosszabb mondókába, de azt már nem értettem és óvatos mosollyal félbeszakítottam, - Sorry sir, I no good speak English :-)
Óóóóó….yess, okay ! - legyintett egyet, mert eszébe jutott, hogy nem sokat konyítok a nyelvhez. Egyébként az előző vizsgán nála az elején elmondtam neki, hogy sok mindent megértek, de beszélni nem tudok. Erre azt válaszolta, hogy ő most itt nem arra kíváncsi, hogy beszélem-e a nyelvet, hanem arra, hogy tudok–e vezetni. Megkérdezte azért, hogy a vizsgával kapcsolatos utasításokat, amiket fog adni, azt értem-e. Ez esetben a jobbra-balra-tovább előre-körforgalom kijárata…stb szavakra gondolt, de hát persze azokat tudtam.
Nagyot intett, hogy menjünk! Délután 1 óra volt, hatalmas forgalom. A kamion jó hosszú, alárendelt útról előjönni vele, ha keresztforgalom van, nem túl gyorsan megy, sokszor 2-3 perc is eltelik. De hát így szabályos a dolog. Eső zuhog, páratartalom 100%, az ablak párásodik, ezért hát fűteni kell, fújni rá a meleget. Ettől aztán a fülkében is jó meleg lett. Jöttünk-mentünk a városban keresztbe-kasul. Kimentünk egy kis forgalmú útra, ott tolatnom kellett, majd a szétkapcsolást is megcsináltuk. Majd újra vezetés. Én figyeltem rendesen mindenfelé, ő balról ült nekem, ahová is a tükörbe sokszor bele kell néznem. Ritkázta az utasításokat és ezzel egyidejűleg észrevettem, hogy néha előrebukik a feje kicsit és lecsukódik a szeme is. A meleg elnyomta és bealudt kicsit :-) Már nem nagyon érdekelte, hogy mindent teljesen szabályosan csinálok-e, nem is figyelte. Csak mentünk, kint az autópályán egybe volt, hogy 15 km-t is. Aztán egyszer felocsúdott és visszavezetett a kiindulási pontra. A vizsgának 1 óra 20 percnek kellett volna lennie, de én 50 perc alatt végeztem. Csodálkoztam is, aztán rájöttem, hogy szerintem bemegy a vackába és kicsit ledől aludni a következő vizsgáig. Sikerült a vizsga, gratulált, de beikszelte a nem megfelelő bal tükör használatot hibának, pedig nem is figyelte és talán 1 váltó reccsenést is. Csak, hogy ne legyen már olyan üres a lapom hiba részlege :-) Gyorsan lelépett.
Én nagyon boldog voltam, leírhatatlan nagy kőlavina zúdult le a lelkemről már végre. Itt egy teljesen idegen országban, nyelvtudás nélkül szinte, elérni ezt, hogy minden közúton közlekedő járművet vezethessek a jogsimmal azt gondolom, hogy nem kis eredmény. Otthon sem volt átlagos teljesítmény, de nekem itt ez nagyon jólesett. Sokat küzdöttem ugyan érte, de megérte. Más színben látom mától a világot, a jövőnket, hiszen egy ilyen jogsival itt mindig kapok munkát, nagyon keresik a nagy kocsikra a sofőröket és jól meg is fizetik őket.
Legyen ez a beírás csak annyira tanulságos bárkinek is, hogy soha ne becsüld alá a saját képességeidet és bízzál legfőképp saját magadban, mert képes vagy nagy dolgokat véghez vinni, még akkor is, ha nem sikerül elsőre, vagy másodszorra sem. Azt hinni, hogy „én ezt nem tudom” soha ne tedd, hiszen ott belül mélyen a lelkedben tudod, hogy azért születtél erre a földre, hogy nagy dolgokat tehess. Olyan nagyokat csupán, amelyekre neked szükséged van. Nem világmegrengető dolgokra gondolok. Csak bátran tűzd ki a célt magad elé és küzdj érte, ne tántorítson el a sikertelenség, hiszen tudod, az is csak egy állapot. Arra az érzésre vágyjál, amit akkor érezhetsz, amikor eléred a célod, mert az nagyon jó és magasztos. Megerősít és felpörget, csodás érzés, hidd el nekem, és most érzem :-)

6/22/2007

Repülj ......

Karácsony volt, évvége. A tél ugyan nem volt túl hideg, sőt aznap mondhatni, hogy melegen sütött a nap is. A kis társaság, 3-an, elmentünk megebédelni valami kifőzdébe, pár száz Ft-os egyszerű kis ebédre, volt pár ilyen a városban. Ebéd után aztán visszamenve a számítógép szervizbe (munkahely) egy kávé következett és Zsolti barátomnak jött az ötlet, hogy nem megyünk-e ki a reptérre, mert állítólag a sárkányrepülősök egyszer, így év végén, bárkit elvisznek egy kis körre ingyen. Van ott egy barátunknak a tesója, aki pilóta, majd megkeressük. Háát….. menjünk. Békéscsabán nincs messze a reptér a várostól, 3 km lehet talán, 5 perc alatt ott is voltunk. Közeledvén hátul ültem a kocsiban, kellemesen sütkéreztem a decemberi napsütésben, kicsit szorongtam, hogy mi is vár rám.

Mint általában minden kisgyereknek, nekem is nagy álmaim közé tartozott a repülés, majd egyszer pilóta leszek – gondoltam párszor. Iskolába is, és később dolgozni is nap, mint nap a reptér mellett vitt a busz, később az autó, mivelhogy közvetlen a felszálló pálya mellett ment az út. Mondhatni, hogy 4-5 méter választotta csak el a közutat és a füves pályát, közte azért nagy árokkal és kisebb bokrokkal. Így hát volt alkalmam belelátni a reptér életébe és bizony mindig bámultam is. Voltak ott kisebb-nagyobb repülők is, vitorlások is, sőt sokszor láttam, hogy ejtőernyősök is lógtak a levegőben J Na persze láttam SÁRKÁNYREPÜLŐKET is!

Ezen a decemberi délutánon is egy ilyen légijármű által változott meg az életem, szerintem örökre. Tényleg ott voltak a szakosztály tagok kint a reptéren. Pár szó, köszönés, kezelés és Zsoltira már fel is került egy meleg kabát és már be is ült egy piros gépbe, ami aztán fél perc után már a levegőbe is repítette. Óóóóóó…..! Tudni kell, hogy még soha nem repültem, csupán a képzeletemben. Nagyon vártam azt, hogy egyszer lehessen lehetőségem, de nagyon féltem is. 5 perces kör után már Sanyi öltözött és ugrott a gépbe és huss….! Ó, jajj, ha most leszállnak, akkor nekem kell majd beülnöm, vagy felülnöm. De én biztosan akarom ezt? Voltak ott kint jó páran, én pedig valakihez odafordultam és óvatosan, halkan megkérdeztem, hogy nem veszélyes dolog ez? Ó ember! Ne aggódj, ott fent ember még nem maradt! Na ettől aztán végképp meg is nyugodtam annyira, hogy még talán a hasmenés gondolata is megfordult bennem. El is osontam volna talán, lehet, hogy a visszautat nem erőltettem volna, de időm elfogyott, ugyanis a gép visszaért és Sanyi ki is szállt már belőle. Annyi időm még éppen volt, hogy Zsoltihoz fordulva megkérdeztem: - Te, milyen volt az előbb? Sima egyszerűséggel kibökte: - Ne aggódjál már, menjél, mert rád vár az ember. Valyugh Attila a becsületes magyar neve az én kiválasztott emberemnek, aki hivatott volt az életemben először engem elemelni a földtől egy sárkányrepülőben. – Szia, repültél már? - bökte ki ezt az egyszerű kérdést. – Én aztán nem, de nem félek! (dehogynem) de ő ezt tudta jól, utólag már én is tudom, hogy tudta. – Na nem baj, ha gáz van kopogtasd meg a sisakomat és leszállok. Hogy mit értett „gáz”–on azt nem tudtam még akkor. Jól bebugyoláltam magam, felültem mögé és bekötöttem az övemet. Kesztyűm is volt, hiszen tél volt vagy mi!? A motor egy gombnyomásra indult és már gurultunk is a füves pályán. A zárt bukósisak körül egyre hangosabban kezdett süvíteni a szél, ahogy gyorsultunk. Kapaszkodási lehetőség nem túl sok volt, semmi fogantyú vagy cső. Vagy az Attila válla, vagy valami burkolatféle a kezemnél, de túl vastag és széles ahhoz, hogy átfogjam. Talán 50 métert gurulhattunk egyre gyorsulva, aztán egyszer csak megszűnt a kerekek rázása. A fejem egy pillanat alatt előrebukott és lefejeltem az Attila sisakját. Bocsi…..mondhattam volna, ha jött volna ki hang a torkomon, de egyébként sem lett volna túl sok értelme, hiszen a motor hangosan zúgott mögöttem. Megszólalni már nem tudtam, de nem is akartam.


Elterveztem ezerszer, hogyha majd én egyszer talán repülni fogok, akkor majd mindent jól megnézek, nyugodtan végigvezetem a tekintetemet a fölről eddig jól ismert utakon, tájakon. Megkeresek ismerős helyeket, akár még házakat is. Lesz majd időm csodálni a horizontot, a felhőket, amik akkor majd közelebb lesznek. Sok dolgot elképzeltem előre, már kiskorom óta! Hát akkor itt az idő? Vagy nem? A felszállás pillanatától kezdve, megérezve a 4-ik dimenziót én már nem tudtam koordinálni semmit sem. A tehetetlenségi erő dobált jobbra-balra, le és föl. A gyomrom egyszer a torkomban volt, másszor meg a s…lyukában :-) Ezt így kellett leírnom, mert ez sárkányos szakszó!


Ha próbáltam is kapaszkodni, nem volt mibe. Szétnézni nagyon nem tudtam, mert oldalra nézve vagy az eget, vagy a földet láttam, de egészen furcsa helyzetből, mivelhogy a gép teljesen oldalra volt borulva. Talán fáznom is kellett volna a téli hidegben, de erre nem emlékszem. A nemrég bepakolt ebéd a gyomromban bizony elég érdekes érzéseket keltett már, talán az is lehet, hogy kidobnám a taccsot…. Ha volna hová, ugyanis a sisak rostélya le volt húzva, így csak a saját képembe hányhattam volna, nos az pedig nem túlzottan praktikus. Sem az időre, hogy meddig repültünk, sem a tájra, látványra nem emlékszem. Egy idő után csupán csak azért imádkoztam, hogy egyszer még az életben had kerüljek le ép bőrrel a földre. Remegett kezem–lábam már, fejem zúgott, gyomrom felfordult, izmaim görcsössé váltak. Halálfélelmem volt, de tényleg. Aztán egyszer csak végének látszott a dolog, mert vízszintessé vált a horizont körülöttem, ami eddig egyáltalán nem volt behatárolható a számomra, hogy merre van a lent és fent. Leszálltunk…………………
Valaki kibontott a gépből és lekapta a sisakomat. – Na, milyen volt? Ugye király? kérdezte Zsolti. – Ja, perszeeeee, nagyon jó volt – hebegtem. – Te, elég fehér vagy, jól érzed magad – szegezte nekem a kérdést Sanyi. – Hogyne, persze, én ne lennék jól!


Aztán valahogy odakeveredett az Attila is és ő is megkérdezte. hogy milyen volt, én csak bólogattam szorgalmasan. – Egy kicsit megforgattalak a levegőben, ugye milyen frankó érzés volt – mondta. – Ó , de jó, nagyon élveztem, köszi a repülést – még ennyit el tudtam habogni, azután már kicsit kerestem a kiutat a társaságból, hogy valahová leülhessek. Még maradtunk kis ideig, majd visszamentünk a szervizbe. Egész délután nagyon rosszul éreztem a gyomromat, állandóan hányingerem volt és remegett a lábam is, ráadásul szédültem is. Mondta is Zsolti, hogy: - Téged aztán jól megforgatott Attila, láttuk is a földről, mondtam is Sanyinak, hogy milyen jó lehet most neked. Hát nekem tényleg nagyon jó volt :-( Akkor délután elhatároztam magamban, hogy én SOHA többet nem repülök, de még a reptérre sem megyek ki, sőt ha arra vezet az utam mellette, akkor inkább kerülő úton megyek, hogy még a repteret se lássam. Ezt akkor annyira komolyan gondoltam, hogy szinte megesküdtem rá!

Másfél hét múlva megvettük egy barátommal közösen az első sárkányrepülőmet, amellyel aztán megtanultam repülni, és közel 10 éven keresztül sok csodálatos órát repültem, sok ezer embert elvittem és a vége felé már meg is tanítottam pár barátomat a repülés alapjaira. Az időszak elején, 1-2 éven keresztül, szinte minden nap kint voltam a reptéren és repültem. Minden évszakot és közeget megrepültem. Szelet, felhőt, havat, jeget, esőt, kánikulát, napkeltét és –nyugtát, vihart, ködöt és sorolhatnám még. Említhető versenyeredményem nincs, nem azért repültem, hogy bizonyítsak bármit is, csupán a repülés szeretete hajtott, de az leírhatatlanul. Vonzott a magasság nagyon, ezért aztán legfőképp a felhők között, de legjobban fölöttük szerettem szállni. Legcsodálatosabb élményeim egyike az volt az egyik télen, mikor hetek óta a szürke és hideg nyirkos idő kínozta az embereket a földön, én felszálltam és áttörtem a felhők fölé és láthattam ezt a képet, amit a repüléseim során az egyik legjobb felvételnek tartok. Felteszem teljes felbontásban, hogy megnézhesd, még hagyományos géppel készült, nem digitalizált.

Leírni az érzést, amit akkor ott éreztem, nem túl egyszerű feladat, de hiszen láthatod Te is. Amikor ott lebegtem csövek, sodronyok, ponyvák és csavarok által összeállított gépemmel (a sárkányrepülő összetevői), akkor bizony érdekes érzések kavarogtak bennem. Oly nyugalom telepedett rám ettől a látványtól, ahol is a látóhatár a végtelen és a civilizáció semmi jele nem található körülöttem, mintha csak én egyedül lennék ezen a világon, amelyben csak a nap és a felhők találhatóak, semmi egyéb. De hiszen nincs is semmi egyébre szükséged, hiszen ez oly gyönyörű. Csak hadd maradhassak itt, így lebegve a semmiben, hadd melengesse az arcomat a napfény, és hadd higgyem azt, hogy alattam puha és lágy tapintású paplan van terítve, melybe belesüppedhetek, ha kedvem tartja. Itt fönn, ebben a világban nincs semmid, amit lentről magaddal hoztál, hiszen egyedül vagy, nincs gond, idegeskedés, nincs elvégezetlen feladat, ami miatt izgulnod kellene, nincs ellenség, vagy félelem. Semmi olyan dolog nincs benned, ami elronthatná vagy elvehetné ezt az élvezetet, amit most átélhetsz. Kitárhatod a szíved–lelked, itt nincs amitől ne tennéd meg, hogy védtelenné válhass. Csináld! Ha képes vagy erre itt fönn és megnyílsz, akkor rájössz arra, hogy olyan érzés kerít hatalmába, amit ott lent soha nem érezhetsz meg. Feltolva a sisakod rostélyát arcod simogatja a lágy és meleg szél, a levegő illata oly más, mint a földön. Édeskés, teljesen tiszta és pormentes. A felhők mindent lezárnak a földre most, hideget, szmogot, szürkeséget és egyéb mást is, ami megnehezíti a mindennapodat. A géped kormányát elengedheted, hiszen a sárkány simán repül így is, ha nincs nagy szél, amit korrigálnod kellene, és itt nincs. A szemed lecsukhatod, szemhéjadon keresztül úgyis átsüt a fény, annyira erősen süt a nap, hiszen nem szűri a fényét semmi sem. Így, ebben az állapotban repülni, átadva magad egy más dimenziónak csodálatos élmény. Leírhatatlan. Teendőd semmi, nincs mit figyelned, nem mész neki semminek, hiszen a földtől legalább 1500 méterre vagy. A motorodat is leállíthatod, ha kedved tartja, ha hatványozni akarod az élvezetet, nem süllyedsz túlzottan. Ha pedig mégis feljebb akarsz majd jönni, újra beindíthatod.


Mennyire szerencsés vagy te ember, hogy ezt teheted, legyőzve a fizika törvényeit, a gravitációt, képes vagy itt repülni, mint a madár. Mennyi vér és élet áldoztatott meg azért az idők során, hogy ezt tehesd, amíg kifejlődött a technika idáig, hogy most lebeghess a semmiben, biztonságban. Még ha számba vesszük a saját bátorságodat, akkor is tisztelni kell az érzést, és meg kell hajolni azok emberek lelkei előtt, akik eljuttattak idáig. Itt vannak ők fent, a felhők felett, hiszen ők is próbáltak ide jutni, de ők már nem mehetnek le innen soha. Hát köszönöm nektek, legyen a jelenlétem hála számotokra, meghajlok és tisztellek benneteket, nem hiába áldoztátok fel életeteket.

Sajnos nem tarthat örökké ez a kirándulás, az üzemanyag véges és a nap is lenyugszik. Vissza kell térni a földre. Levéve a gázt egyre közelebb kerülsz a felhők tetejéhez, és egyszer csak belesüllyedsz. Szürkeség és hideg fogad odalent, a többi kevésbé vidám földi dolgot nem sorolom. De ott fenn oly mértékben sikerült feltöltődni, hogy napokig, sőt hetekig kitart majd az érzés. Engem egész életemre megbűvölt a felhők fölötti élmény. Volt ugyan több is, elsorolni hosszú lenne, de ez egyedi volt. Ezért is készült a kép, hogy Te is, kedves olvasó, próbáld átélni ezt az élményt.

Felteszek még pár képet, kis leírással, láthasd, hogy mennyire csodás dolog a sárkányrepülés. Ha lehetőséged van kipróbálni, akkor föltétlen tedd meg, ne félj. Reménykedj, hogy Te kíméletesebb pilótát fogsz ki először, mint én, aki ugyan semmi rosszat nem akart nekem, csak jól megreptetett. Pár évre rá hogy pilóta lettem és már vihettem bátran utast, megfogadtam! Én soha nem repülök majd úgy olyan emberrel, aki még nem repült, mint velem akkor Attila. Mindenképp szeretném megszerettetni mindenkivel a repülést, és ezért úgy repülök vele, mintha egy kosár tojást vinnék :-)
Legyen jó érzése, csodálkozzon rá a világra innen felülről, élvezze és ne féljen, hiszen nincs mitől.

Itt Ausztráliában még nem volt lehetőségem sárkányozni. Láttam már gépeket repülni, épp olyanok mint otthon. Eljön majd az időm itt is, és remélem megcsodálhatom ezt a tájat is felülről és felmehetek a felhők közé itt is. Kíváncsian várom az érzést. Ha sikerül feljutnom, bizton ígérem, hogy beszámolok róla Neked is, hiszen most is velem repültél ott fent, csak Te a képzeletedben, de ugye milyen csodás volt ………….. :-)


Alattam a város, 1200 méter magasan :-)









Téli sítalpas repülés, nagyon nagy hó volt, de csodás élmény!









Felhők gyűrűjében alól a város látható, persze árnyékban










A felhők csodás árnyképe a földre....... :-)











Ez a kép romániában készült, egy dombtetőn ahová én szálltam le először, szép környék volt nagyon !






Téli felszálláshoz készülődés, egyedi látvány a havas táj fentről, semmihez nem hasonlítható, de nagyon fel kell öltözni.









A békéscsabai reptér képe télen
Ennyire szerettem a repteret akkor, azóta már leaszfaltozták ott ahol állok :-(

6/18/2007

Meseország ……..

Helyezkedj el kényelmesen, dőlj hátra egy kényelmes fotelban, szóljon halk és kellemes zene és csukd le a szemeidet…….. kérhetném, de az a baj, hogy akkor nem tudsz olvasni :-)
Így hát hagyd ki a szemlecsukást és olvass!

A szombati napot kineveztük a pihenés napjának, mivelhogy mindketten szabadok voltunk. Kicsit elfáradtunk a héten, ezért is volt ez a célunk. Könnyű finom reggeli, tea, kávé, majd kocsiba és újságvásárlás. A hétvégi „Bulletin” jó vastag, amire szükséged van mindent megtalálhatsz benne, de tényleg. Tervbe volt kis garázsbazár is, ki is kerestük és a navigáció elvitt pár helyre. Konkrét vásárolnivaló nem volt, nézelődés inkább. A kellemes téli délelőtti napsütésben szépen kúszott fel a hőmérő higanyszála, lassan a 20 fok közelében volt dél felé. Csámborogtunk ide–oda, érdemleges dolgot nem vettünk. Utolsó célpont után csak ráböktem a GPS kijelzőjére külvárosi kerületet célozva, lehetőleg zöld övezethez közeli utcát kerestem, ahol már ritkán vannak egymástól még a házak is, mégsem túl messze a várostól. 17,4 km volt a célpont. A nem nagy szombat délelőtti forgalomban hamar elfogytak a sűrűn lakott utcák, ritkultak a házak. Ezután kapaszkodók kezdődtek, nagy hosszú völggyel és dombokkal. Csodásan sütött már a nap, lehúzhattuk mindkét ablakot. A tempót jóval az előírt alá vettem. Itt ugyanis ha a táblán 60 van, nos akkor annyival „KELL” menned, így nem tarod fel a forgalmat és nem kell téged előznie másnak, hiszen ő sem mehet gyorsabban. Nem is szokott előzgetni senki tényleg. Érdekes…… Na én most nem tartottam be, de forgalom erre felé már alig volt, aki beért annak intettem, hogy menjen és kicsit lehúzódtam. Ritkultak a házak és ezzel együtt a környék kezdett igencsak szépülni. Feltűnő volt a sok virág. Tél lévén itt most pompázik teljes virágával a mikulásvirág, de oly módon teszi, hogy nincs is levele szinte, csak virágja és a bokrok nagysága embermagasságú. Csodálatos látvány egymás mellett 5-6 ilyen piros bokorcsoda :-)
De más, egyéb szépséges virágvarázs is volt, amerre csak néztünk. Fehér, rózsaszín, lila, sárga és folytathatnám a színeket. De hiszen tél van, vagy mifene? Na nem is akadunk fel ezen. Legalább annyira pompázatosak voltak a bokrok és a fák. Szinte sehol sincs a kereszteződésben sima elsőbbségadásos megoldás, itt minden lehetséges helyre körforgalmat tesznek, még ha annyira kicsike is, hogy csak alig lehetséges. Ha pedig van hely bőven, nos akkor oly módon van kihasználva a körforgalom közepe, hogy oda virág- és bokorerdőt telepítenek, középre pedig hatalmasan vastag törzsű pálmafát, de oly szépet, hogy leírni nem tudom. Beérve egy ilyen helyre sokáig én mindig a fákat csodáltam és nem a forgalmat, pedig a beérkezőnek kötelessége a bent haladónak elsőbbséget adnia. De ha még el is véted valami miatt, hát istenem, akkor sincs jó magyar módra „szakramentó”, hiszen itt senki nem rohan. Ha kénytelenek beengedni, hát legfeljebb egy rosszalló pillantást kaphatsz, amit te kis félszeg mosollyal reagálsz le, és már nyomod is a gázt és kotorsz a másik elől :-)
Ezekben a külső kerületekben nem spórolnak a portákkal sem, nem zsebkendőnyi területre építik a patinás házaikat. Kerítéseket sem tesznek, nincs rá igazán szükség, senki nem akar bemenni és elvinni valamit. Ha van kutyus a háznál, aki meg van bízva ugye a ház őrzésével, nos ő oly módon teszi a dolgát, hogy eljön a porta széléig és onnan ugat. Nem jön ki az utcára, de még a járdára sem, mintha ott lenne a kerítés, ami valójában nincs is. Érdekes :-) De azt tudni kell, hogy nem idegesek a kutyák ezen a földrészen, mi csak boldog kutyáknak nevezzük őket, hiszen azok is. De majd írok róluk.
Oly nagyok a porták, hogy van, hogy fél perc is eltelik autóval, míg a következőhöz érünk. Sehol nem veri fel a gaz vagy a lom a ház körüli területet, minden flottul áll, szinte mondhatnám azt, hogy úgy, ahogyan a magazinokban láthatod, oly aprólékos odafigyeléssel vigyáznak az emberek a környezetükre. Egyik helyen az aszfalt utat éppen fújta le a gazda levélfújóval, hogy még por se legyen rajta :-) Nagyon sok zsákutca van, ki is írják az utca elejére, hogy csak az ott lakók menjenek be. Az utca végén mindig nagy területen ki van szélesítve az út, hogy kényelmesen megfordulhass az autóddal.
Sok helyen kis aranyos tavacskák ékesítik az egyébként is precízen lenyírt pázsitos udvart, még kacsákat és kisebb ludakat is láttunk fürdeni benne. A kis híd korlátján éppen a kacsapajtás által összekuszált tollakat igazították nagy komótosan. Ha nagy ritkán a ház gazdája éppen arra felé jön-megy és meglát, száját széles mosolyra húzza és barátságosan int. Szinte hallom belső hangját: - Gyertek csak, nézzétek meg nyugodtan az én kis világomat, hiszen oly nagy szeretettel szépítgetem, hogy bárki erre tévedő vándor rácsodálkozhasson és hírét vihesse bármerre, hogy milyen szépet látott itt :-)
Ez meseország, éppen amit gyermekkorodban láthattál a képeskönyvekben, ahol lakott a király és királyné, eladó sorban lévő lányukkal, aki a herceget várta fehér lovon. A szinte csontig hatoló melengető napfényben, a tökéletes csendben, kiszállva a kocsiból és bámészkodva szinte szédülök a látványtól, illetve annak hatásától. Hol is vagyok én most, ez valóság? Nem hittem eddig, hogy ilyen létezik és ráadásul utcáról-utcára menve újra és újra átélhető az élmény, mert ez csoda! Változik a ház formája, színe, másabb a kert, a virágok. Van ahol csak vízszintesre fordított kis tejeskannára erősített szám jelzi hogy a kanyargós út végén valahol bent a fák között vagy a völgyben egy házikó áll. Máshol pedig az út felfelé indul a dombnak és valahol messze 100-150 méterre van a ház az úttól. Oly leírhatatlan harmóniában vannak az utcában a házikók és a kertek, hogy menet közben csak forgattuk a fejünket és csak ezt mondogattuk egymásnak : - Nééézzz oda, ez milyen szép, óóóóó ….. :-)
Ez a pár kép amit csatoltam nem is tudja visszaadni az élményt, hiszen nem érzed az illatot, a fanyar erdőillatot, amit az ausztrál erdők kibocsátanak magukból a melegben. A nap melegét, amely csak itt képes ily érdekes szűretlen meleggel átölelni. Nem látod a fényt, az ég kékjét, ami sehol sem kék ennyire, amit hófehér felhőpamacsok tarkítanak éles kontúrral kiemelve a két szín közti különbséget. Nem hallod a csendet, melyet nagyritkán csupán madárkák csivitelése tesz még kellemesebbé a fülnek, nem látod a környezet lehengerlő nyugalmát, melyen kellemes a szemet végigfuttatni.
Mindezek együtt oly nyugalmat árasztanak, hogy nem akarsz innen már elmenni sehová és görcsösen markolod az autód kormányát reménykedve abban, hogy ez, amit most átélsz, az nem álom csupán és nem ébredsz fel és zuhansz vissza a valóságba. Eljátszhatsz a gondolattal bártan, hogy egyszer majd neked is lehet itt egy ilyen házad, nagy portával, méregzöld fűvel, kis patakkal vagy tóval, rajta kis híddal. Hazaérve majd, mikor befordulsz a kis útra, amely a házadhoz vezet, csóváló farkú kutyád fut az autód elé, majd megállsz a ház előtt, ahol hűs árnyékot adnak a bejáratod fölé hajló pompás örökzöldek. Kitáruló házad ajtajában vár a kedvesed, széles mosollyal az arcán és mögüle előtopoghat a család apróbb népe is, akár többen is. Beérkezve a kellemesen hűvös lakásodban elnyúlhatsz a teraszodon egy napozóágyon, citromlevet szürcsölve belebújhatsz az ozzi papucsodba, vagy csak egyszerűen mezítlábasan pihenhetsz.
Most akkor lecsukott szemmel átfuthat a gondolat az agyadban, hogy mily csodás is az élet itt, ezen a helyen, ahol megtalálod az életed értelmét. Hiszen ezért dolgozol, hogy így élhess. Ha pedig az életedben elérted azt, hogy a munkád még az is, amit szeretsz csinálni, nos akkor beteljesedett a küldetésed a Földön.
Mindezek persze most csak a képzeletedben vannak, de ne hidd, hogy az életben nem történet meg bármi. Ne légy kishitű, higgy és bízz magadban, hiszen azok, akik ott élnek, ők sem oda születtek, mert pár évvel ezelőtt ott még nem volt semmi, csupán csak dombok és fák.

Nos hát így telt el a szombat kora délután, mikor is meseországban jártunk, ahová most titeket is elkalauzoltalak, legalábbis képzeletben. Remélem kellemes utazás volt és jól megfigyeltetek mindent és legfőképp kicsit megdobogtattam a szíveteket, merthogy az volt a célom …….....

6/14/2007

A nagymamám volt ilyen …………..

Tiszta szív volt Ő, csupa szeretet és gondoskodás. A kis békés megyei faluban, Újszalontán lakott, ahol pár száz lélek volt csupán. Postamesterként dolgozott, így hát mindenkit név szerint ismert a végtelepülésen, mert onnan már tovább közút nem vezetett, csak visszafelé. Romániával határos kisfalu, sokszor kibicikliztem a határhoz meleg nyári délutánon. Közeledve a határsávhoz a szívem egyre jobban dobogott, figyeltem a túloldalon a nagy „külföld”–et, és ha még határőr katonát is láthattam, na akkor aztán végképp felment a pulzusom ezerre. De sokszor csak felmentem a védgátra és csendesen hallgattam a nyári alföldi zenét, a pacsirta énekét, ahogy egy helyben állva a mező fölött lebegett és folyamatosan énekelt. A tücskök kellemes ciripelését csak a lágy szellő erősítette vagy halkította le kicsit néha. Tökéletes csend volt ott, település közelben – távolban nem volt. A békesség és nyugalom hangulata oly mértékben rám tudott telepedni, hogy képes voltam akár fél órát is némán állni a biciklimre támaszkodva, álmodozni és vágyakozni a távoli hegyek közé, merthogy néha látszottak a Bihari hegyek távoli láncai. –Ha majd egyszer nagy leszek, akkor elmegyek közétek és jól megnézlek magamnak benneteket, bejárom a csúcsaitokat és erdeiteket. Alföldi gyerek lévén nem sok alkalmam volt hegyek közt kóborolni kiskoromban, így hát csak álmodozhattam arról, hogy milyen is lehet a hegyek között élni. Valóban megnézni őket majd csak sok évre rá sikerült, miután nagykorú lettem. Csodálatos vidék az erdélyi hegyek, teljesen egyedi hangulatú, soha nem fogom elfelejteni a sok szép élményt, amit szereztem ottjártamkor.

Aranka néni, így hívták a nagymamámat. Minden férfi megsüvegelte a faluban, ha utcán találkoztak vele. Nagy barna, simogató szemei voltak, arca puha és jó szagú volt, szája mindig mosolyra állt. Oly jó lélek volt, hogy soha senkit meg nem bántott volna, engem nagyon szeretett. Épp annyira, mint én Őt. Gyerekkoromban sokat voltam „mamáméknál”, nagyon szerettem a falu hangulatát.

Sok–sok éve eltávozott már, csodálatos lelke remélhetőleg már régen új testben reinkarnálódott, és folytathatja az emberek szeretetének érzését adni valahol. Mert Ő nagyon szerette az embereket. Sajnos eltávozásakor nem volt lehetőségem elbúcsúzni Tőle, hirtelen kellett mennie. Idős korára összement kicsit, hajlott kicsit már a háta, hiszen egy élet terhét hordta ki rajta. Járása lelassult már, gondolatai is lassabban fonódtak mondatokká, de a szeméből sugárzó szeretet teljes tekintete még itt van velem az emlékeimben, bármikor felidézhetem, ha eszembe jut Ő. A temetésén sem tudtam ott lenni, akkor nagyon sajnáltam. Idővel aztán rájöttem, hogy a lelkét annyira szerettem, hogy bármikor képes vagyok átérezni azt a lényéből áradó érzést, amit adott nekem gyerekkoromban. Csak lehunyom a szemem és látom kedves és mosolygó arcát, érzem a keze simogatását és karjai ölelését. Nem tagadom, hogy most is könnyeket csal a szemem sarkába kedves emléke. Mily büszke volt rám. Az „unokám” a buszos, mondta mindenkinek a faluban, mikor a Volánnál dolgoztam és az újszalontai járaton helyettesítettem néha. Én pedig, hogy kedvébe járjak egészen a házig vittem a busszal, amellyel aztán oly nagy örömet okoztam neki, hogy élete végéig mindig felemlítette. Magas, vékony fiatalember voltam, Ő pedig már akkorra igencsak összement öreg nénike volt. Sokszor segítettem fel és le a buszról, később mikor már megvolt a zsigulim, amibe Ő is adott 5 ezer Ft-ot, na azzal is sokszor elhoztam hozzánk, majd hazavittem. Oly nagy volt a magasságkülönbség köztünk, hogy szinte gyereknek tűnt már néha. A méretek adta különbség még csak jobban ösztönzött arra, hogy nagyon szeressem Őt, hiszen annyira elesett és segítségre szorult volt már a kora előrehaladtával.

Időszakonként eszembe jut. Minden különleges ok nélkül egyszer csak azon veszem észre magam, hogy ott vagyok abban az időben és korban. A faluban, a házban, nyári koradélután a konyhában ülök az asztalnál és látom, hogy a sparheltről hozza a levesestálat, benne az általa főzött bablevessel, amit csak kizárólag Ő tudott olyan finomra készíteni. Érzem az illatát és valami hihetetlen módon még az ízét is teljesen fel tudom eleveníteni magamban. Nem is tudom, hogy miképp vagyok képes közel 30 évre így visszaemlékezni. Szívesen visszaülnék most ahhoz az asztalhoz, hogy ehessek a főztjéből. Majd ebéd végeztével kiülve a gangra a napra várnám, hogy a kiskamrából szépen kistányérra rakva előhozza a finom süteményeit. Miután pár szelet sütit megennék, meginnék egy fedőnyi ártézi vizet a kicsit rozsdás kannafödőből, amit az utcán lévő nyomóskútból kellett behordani. Mindezeket a dolgokat szívesen újraélném, ha volna rá lehetőségem.
De ha csak annyit kaphatnék ajándékként a sorstól, hogy még egyszer megölelhetném, fejem beletúrva a szoknyája szélébe, mint kisgyerek koromban, nos ettől leírhatatlanul boldog lennék. Tudom, hogy ez már nem lehetséges, de csak így egyszerűen leírva …… HIÁNYZIK!

Elfeledni Őt természetesen soha nem fogom, nem is tudnám. Talán korosodva megértem azt mostmár, hogy a sors és teremtő miért hoz létre ennyire szeretettől túlcsorduló lelkeket és mit kell tanulni és továbbadni ebből.

Mindegyikünk megöregszik majd egyszer, én is. Mivel szívemben hordozom a nagymamám szeretetét egész életemen keresztül, igyekszem majd átadni az unokámnak. Épp úgy, ahogy kaptam, hiszen azért kaptam, hogy viszont szeretettel megérezhesse az én mamám szeretetét. Ennek így kell lennie, és ha sikerül majd a küldetésem, akkor majd életem végén lenyugvó lelkem békében távozhat, hiszen nem vész el az érzés. Mert ennek nem szabad elvesznie.
Hogy örök nyugalma meglehessen, innen üzenem a mamámnak, hogy megértettem mindent, amit kaptam Tőle. Bizton lesz majd utódom, akit oly csodás módon ölelhetek át, hogy megérezhesse azt az érzést, amit Ő adott ott és akkor nekem.

Drága nagymamám, örökké szeretni foglak……………:-)

6/06/2007

A fehér sapka …….

Ha lehet akkor kopaszra nyírt fejjel járok, szeretem ha a nap süti a fejbőrömet és a szél simogat. Még otthon szoktam rá erre, illetve katona korom óta ismerem ennek az érzésnek a kellemességét. Jól is van ez így, hiszen mindenki viseljen számára megfelelő hajviseletet. Erika osztálytársaival szóba is jött bent az iskolában, hogy kinek a férje hajlandó bejönni és beülni a fodrász székbe, hogy a saját felesége vágja le a haját, vagy valami frizurát csináljanak neki. Kiderült, hogy én nem vagyok jó préda a fodrász tanulóknak :-) Volt is jó kis röhögés ezen. No de ezt csak azért írtam le, hogy bevezessem a témát. Otthon kopaszon csak nyáron tudtam létezni, egyéb időszakban már fázott a fejem és megnövesztettem a hajam. Télen pedig komoly vastag sapka kellett. Nem is örültem neki.
Új lakhelyünkön szent elhatározásom volt, hogy én soha többet nem növesztek hajat és nem viselek sapkát, csak szalmakalapot a nap ellen, hiszen itt mindig nyár van. Sajnos az nem így lett, a héten meg kellett vennem a téli sapkámat, mert fázik a fejem reggel és este. A hajam ugyan még nem növesztem. Októberben mikor megérkeztünk, na akkor kezdődött a nyár itt és teljes fél éven keresztül tombolt is a 35 fok körüli meleg. Június elsején beköszöntött a tél, de már pár hete igencsak lehűlt a levegő. Kora reggel van, hogy 12 fok körüli, este szintén 10 fok van. És még lesz hidegebb Stewe barátom szerint. – Kicsikém – mondja ő – lesz, hogy a takarót még a fejedre is ráhúzod éjszaka, annyira fogsz fázni. Na ez elég elkeserítő. Itt a házakon nincs kémény mert nincs fűtés. Ha már mindenképpen fűteni kell, akkor előkerül az elektromos hősugárzó. A házak 90 %-a könnyűszerkezetes, nem kőházak mint otthon.
Trópusi éghajlat, egész évben kellemes hőmérséklettel, ezt olvastuk a város éghajlati jellemzőjében még otthon, mikor célba vettük ezt a helyet. Nem is vettünk eddig meleg ruhát sem, de most már Erika vastag pulóvert keres a boltban, én pedig kénytelen vagyok hosszú ruhában lenni reggel és este, de már elfér napközben is. Minden jel arra mutat, hogy nem költöztünk eléggé közel az egyenlítőhöz.
Olasz Bálint gyerekkori nagy barátom már 20 éve itt él Ausztráliában, végiglakta az összes nagyvárost. Most Cairnsben él már jó ideje. Állítása szerint az a legideálisabb hely ezen a kontinensen hőmérséklet szempontjából. Ott egész évben teljesen egyforma idő van. Testápoló
krém nem szükséges, mert a páratartalom miatt mindig gyöngyözik a bőrfelülete. Nincs hosszú nadrágja sem és sapkája sem, mert minek?
Sokszor beszélek vele telefonon, még elmenni hozzá nem volt lehetőségünk, de karácsony környékén tervezzük. Mondogatta, hogy oda kell költözni, ha nem akarunk fázni soha többet, de én nem hittem. Lassan rájövök, hogy igaza van. Mondjuk miért is kajlizna?

A családi tanács nálunk komoly két főből áll, meg is beszéltük, hogy amint alkalmunk lesz, máris áthelyezzük az életterünket följebb 1700 km-rel Északra, mert kb. olyan távolságra van ide Cairns.

A fehér sapka, amit vettem a múlt héten eddig csak a Mayának tetszett, na és persze nekem,
mert nem fázik tovább a fejem. Viselem is szorgalmasan. Nem túl vastag, nem szoros és az ára csupán 6$ volt. Sajnos vele együtt hosszú ujjú ruha is kell már. Július közepe itt a tél leghidegebb időszaka, pont fordítottja az otthoni időjárásnak. Nem mondom, hogy várjuk azt, hogy mennyire hűl le az idő, de azért kíváncsi vagyok, hogy mikor húzom a fejemre éjjel a takarót. Azt majd elfeledtem, hogy vettünk a nyári vékonyka takarónkra vastag és jó meleg plédeket éjszakára. Már vagy két hete úgy alszunk :-( Remélem azért nem nagyon mosolyogtatok meg attól amit eddig írtam, hiszen normális emberi mércével mérve nincs hideg, hiszen 10 fok alá nem ment még a hőmérő. Csupán érdekességképpen írtam le, hogy másra számítottunk. Azért nagy valószínűséggel nem fogunk megfagyni, de lehet, hogy idővel egyszer a beírás úgy kezdődik majd, hogy új helyre költözünk ……… :-)