Krisztina és Feribácsi :)

Ha mérlegelem a számomra értékes és kedvező emberi tulajdonságokat, akkor nyíltan és őszintén leírhatom azt, hogy én az egyszerű embereket kedvelem. Nekem az ilyen típusú emberek társasága a szórakoztató, ahol nincsenek nagy szavak és hihetetlen élmények, ahol a realitás és őszinteség az elsődleges tényező az élménybeszámolók során. Életutunk során sokféle emberrel találkozunk, vannak helyzetek, hogy nem mi választjuk meg a társaságot magunk körül. Alkalmazkodunk a lehetőségek szerint mindenkihez, még akkor is ha nem tetszik. De ha kedvünkre való a társaság, nos akkor kellemesen telnek a percek, órák, napok.

Ez utolsó formációban volt részünk, két számunkra igazán kedves ember társasága révén. Egy kellemes estét tölthettünk együtt, majd másnap egy egész délelőttön keresztül üldögéltünk a mólón és pecázgattunk Feri bácsival és Krisztinával.

Kriszti, aki sorstársunk ebben az országban, nagyon jól érezte magát az esti vacsorán is és másnap üldögélve a meleg betonon, ahol többször szomorkásan tudtunkra hozta, hogy holnap már sajnos menni kell dolgozni, vissza Sydney-be. Hónapok óta várta már ezt a kis kikapcsolódást a trópuson, imádkozott a fentiekhez, hogy kellemes idővel ajándékozza meg a teremtő őket odafentről.
Így is történt, pompás időt kaptak ajándékul.

Feri bácsi, aki egyébként Kriszti apukája, egy egyszerű villanyszerelő. Életét ledolgozta szakmájában, megtapasztalta a rendszer színét - javát. Történetei alapján megtudhattuk, hogy volt része mindenféle dologban, sok mindent átélt. Bőségesen rendelkezésére álltak régi emlékekből álló történetei, mellyel elszórakoztatott bennünket az együtt töltött idő alatt. Egy dolgot azonban többször is elmondott, hogy Ő aztán ezt a trópusi túlságosan nyugodt életformát már nem bírná felvenni, neki ez nagyon furcsa. Bizonygattuk neki, hogy idővel megy ez itt mindenkinek, aki erre a vidékre költözik. Mindenkinek furcsa először, olyan mintha itt mindenki semmirevaló módon élné a napjait, pedig nem így van.

A bográcsban készül paprikás krumplinak ellenben nagyon örült, bizonyára nem volt idegen számukra ez az egyszerű magyaros étel. Evés előtt friss kókuszdióval leptem meg őket, amit Kriszti szerintem már kóstolt előtte is, de a Feri bá még nem. Kicsit ódzkodva iszogatta a friss kókusztejet a szívószálon keresztül. A már érett kókuszdió friss és ropogós centi vastag termése azonban mindenkinek nagyon ízlett. A vacsora nagyon kellemes hangulatban telt, jókat nevettünk és átértékeltük többször is életciklusunk e szakaszát, megosztottuk egymással terveinket.

Másnap reggel pecázni indult a kis csapat, felvérteztük magunkat minden lehetőségre. Különféle fegyvernemet pakoltunk a kocsikba, én még a nagy vágóhorgomat is betettem tartozékként, pedig azt nem szoktam vinni, csak tényleg nagy ritkán, hiszen tengeri szörnyeteg, amit zsinórral nem tudnánk kihúzni, nem igazán akadt még a horogra. De én vittem ezt is, lesz ami lesz. Kipakolva aztán a mólón, Feribátyánk kicsit elcsodálkozott a botok vastagságán, erősségén és az orsók nagyságán és más technikai felépítésén. Nem hagyta szó nélkül a horgok méretét sem, hiszen magyar honban nem jellemző méretű acél horgok kerültek szem elé. Bizonygattuk Neki, hogy igencsak előfordulhat itt az is, hogy kellenek ezek a méretek minden tekintetben. Hitte is, meg nem is :)

A történethez az is hozzá tartozik, hogy a kettőjük programjában, két nappal előtte már szerepelt egy horgászati akció. Némi kis dollárért kivitték, illetve bevitték őket az torkolatba (inlet) egy halászhajóval, amely fel volt ugyan szerelve minden szükséges dologgal, ahhoz, hogy halat fogni vágyó ember jól érezhesse magát, botjait megrecsegtesse egy nagyobbacska ha is, hiszen az esély a halfogásra jelentősen nő, ha el tudsz távolodni a parttól, és a hajóval oda mész, ahol a halak járnak. Erre találták fel a segédeszközt, a halradart. Rendelkezett a hajós mindennel, el is követett csomó dolgot, hogy siker koronázza próbálkozásaikat. Szorgalmasan dobálta kishalfogás reményében a dobóhálóját is, de sikertelenül. A kellemes időben és szép környezetben minden klappolt, kivéve a halfogás, csak a "botot fogtuk" mondta Feribá.

A mólóra menet reménykedtem, hogy sikerül egy kis élménnyel gazdagítani az emlékek tárát, hiszen mi is szoktunk fogdosni kisebb halakat. A botokat bedobálva aztán meg is indult a lavina, mindhárman egymás után szedegettük ki a kis csíkos halakat, ami ugyan csalinak nagyobb halra nem jó, mert rettentő tüskés, de megpucolva, felszeletelve kitűnő csali a húsa. Kis technikai segítség is elkelt újdonsült magyar vendégünknek, ugyanis némileg másabb módon kell a kapásokat itt kezelni, mint a velencei tavon, vagy az otthoni folyókon. De Feri bácsi hamar betanulta a tengeri módszert, és hipp-hopp sikerült fognia egy csalinak nagyon jó halat, amelyet gyorsan fel is akasztottuk az egyik "nagy fegyverre" Két ilyen erős botunk volt, melynek a zsinórja és orsója nagyobb halra van kalibrálva. Bevetettük az élő halcsalival és folytattuk a csíkosok fogdosását. Mindenki nagyon élvezte, végre sikerült halakat kikapkodni a vízből, megvalósult az álom, hogy halat foghasson Feribácsi Ausztráliába.

Feledésbe is merültek a nagy botok, amíg aztán az egyik orsója hangos recsegéssel jelezte, hogy valakinek a vízben megtetszett a csali. Bálint szakszerűen meg is akasztotta a koma szájába a horgot, jelezte ezt a bot görbülése. És a hal nekiindult...........
Túlhúzva az orsó fékjét (pedig nagyon erős) lehúzott 50-60 méter zsinórt rögvest. Ekkor már tudtuk, hogy ez nem kis hal. Erőfitogtatások következtek, ember és hal közt. Mikor ki volt az erősebb, azt jelezte az orsón lévő zsinór mennyisége. Barátom 10 perc után feladta, keze - lába remegni kezdett, így hát átvettem a botot tőle. Lássuk a medvét (halat)!


Mit is mondhatnék, hiszen ilyet nem éreztem még. A hal úgy húzott ciklusonként, hogy közöm nem volt az akciójához. Mint egy nagyon erős buldózer. Fittyet hányt emberre, orsó fékjére, bot erősségére, elszántságomra, és gondolom a szájában lévő horog okozta fájdalomra is. Az elkövetkező közel fél óra igen kemény torna volt számomra. Néha nem is értettem, hogy miképp lehet az, hogy nem törik el a bot? Szinte a vége odaért a kezemhez, a markolathoz, ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak "U" betű alakja volt, hanem már azon is túlment.




Lelkem legmélyén szerettem volna odaadni egy kicsit a botot Feribácsinak, hogy érezze meg az igazi nagy óceáni hal húzását, de csak azért nem tettem, mert fennállt a veszélye, hogy beúszik a hal a móló oszlopai közé, egészen alánk, és mivelhogy tele vannak a pillérek rátapadt kagylókkal, félő lett volna, hogy elvágják a zsinórt. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ezt ne tudja megtenni.




Legtöbb ideig közvetlen a móló előtti mély vízben tett próbára, ahol is 8-12 méter mély a víz. Alig bírtam eljutni addig a pontig, hogy megmutassa magát. Egy fáradt fordulása során megláttuk végre. Barnás bőrszíne és formája alapján Bálint azonnal megállapította, hogy ez egy ásófejű cápa. Méretét tekintve 40-50 kiló közötti lehet a súlya. Ekkorra már kellőképpen elfáradtunk mindketten. Ahhoz hogy ki tudjuk szedni a vízből, egészen a lépcsős lejáróig kellett vezetnem a cápát, ahol is le tudtunk menni egészen a víz színéig. Ez nem nagyon tetszett neki, hogy még oldalra is ráncigálom, miután hulla fáradt, néha összeszedte erejét és lemerült a mélybe. Sikerült összehangolni a dolgokat, mindketten a vízszinten voltunk, vágóhorog is előkerült, hal is egészen a felszínen volt már, szinte karnyújtásnyira, elérhető távolságban, hogy a végső akasztást a hosszú nyelű, brutális horog végű kampóval megkapja. Ekkor utolsó erejét összeszedve megfordult, háttal nekünk és megrázta a fejét, mintha azt mondta volna hogy "NEM"! Ekkor lazult meg a zsinór és éreztem, hogy vége a csatának.

Én ásófejű cápa, megmutattam nektek embereknek, hogy milyen erős vagyok. Láthattátok hatalmas méretemet, bőröm színét, még szemeimbe is belenézhettetek. Itt az én világomban küzdöttünk meg egymással, fitogtatva erőnket. Voltak percek mikor azt hihetted, hogy legyőzöl, sőt én is gondoltam, hogy ügyesebb vagy mint én, és véget vetsz életemnek. Én az én oldalamon, te a tiéden. Csupán egy erős zsinór kötött minket össze fél órára. A Te adrenalinod többször felugorhatott, mint az enyém is súrolta a haláltusám szintjét. Bátran küzdöttél ember, ügyes voltál, kitettél magadért, hiszen egészen a lábaid elé húztál, ahol én már erőtlennek tűntem a szemeidben. De azt gondolom, hogy nem akartál megölni, mert semmi szükséged nem volt rá, hogy bánts, csak az ölés élvezetéért. Ezért is ráztam meg a fejem és ezzel együtt szakítottam el a kettőnket összekötő zsineget. Ezzel véget is vetettem kettőnk kapcsolatának. Így döntöttem!

Jól döntött a cápa. Megvolt az élvezetes része a dolognak. Kettőnk tusáját végigszurkolták a mólón lévő összeverődött emberek, jelentős számban voltak japán turisták is, legalább 50-60-an, hiszen a turistabuszok egyik látványossági helye a móló, ahová minden csoportot kihoznak, ahol is ők fényképek ezreit készítik el a tájról és a horgászokról. Bátrabbak személyes fotót is kikönyörögnek egy-egy pecázó helyi lakossal. Az ott lévő turistáknak szerencséje volt, végigszurkolták a csatánkat, és miután befejeződött, hangos tapssal és ujjongással hozták tudtunkra, hogy mennyire tetszett nekik. Így jut majd el hírünk és fényképünk egy másik világba, az ő hazájukba, ahol büszkén megmutathatják majd a barátaiknak, hogy mikor Cairns-ben jártak a mólón, mekkora élményük volt.

Mi öten magyarok is jól szórakoztunk. Ez után a kaland után még maradtunk kicsit, majd szedelőzködni kezdtünk. Pecázásunk befejezésével együtt búcsúztunk vendégeinktől is, hiszen másnap repültek már vissza Sydney-be, a délután már pakolással telt számukra. Megölelgettük egymást, jó érzés volt tudni azt, hogy jól érezték itt magukat. Elválásunkkor tudtam, hogy szétrepülnek a világ különféle tájaira. Feribácsi hamarosan vissza Magyarországra, Kriszti marad lent délen, több ezer km-re a trópustól. Vágyik arra hogy itt élhessen, az Ő megnevezése a helyről : "a trópusi paradicsom" - ban. Ezúton kívánjuk Neki, hogy sikerüljön megvalósítania a vágyait és álmait. Feribácsinak minden jót kívánunk, jó egészséget. Vigye hírünket a föld túloldalára, tudassa az otthoni ismerőseivel, hogy mennyire jó élményei voltak ebben a városban is, és remélhetőleg az egész országban.

Végezetül üzenem a cápának, így napokkal később is eszembe jut a kettőnk párharca. Most már határozottan örülök, hogy az utolsó pillanatban sikerült elszabadulnia és visszamerülhetett a mélységbe, az övéi közé. Akkor olthatatlan vágyat éreztem, hogy kihúzzam, és mint győztes vadász, kiterítsem a betonra, büszkén fényképeztetve magam hatalmas, élettelen teste fölött. Már tudom, hogy nagy hiba lett volna ........................!