Repülj ......

Karácsony volt, évvége. A tél ugyan nem volt túl hideg, sőt aznap mondhatni, hogy melegen sütött a nap is. A kis társaság, 3-an, elmentünk megebédelni valami kifőzdébe, pár száz Ft-os egyszerű kis ebédre, volt pár ilyen a városban. Ebéd után aztán visszamenve a számítógép szervizbe (munkahely) egy kávé következett és Zsolti barátomnak jött az ötlet, hogy nem megyünk-e ki a reptérre, mert állítólag a sárkányrepülősök egyszer, így év végén, bárkit elvisznek egy kis körre ingyen. Van ott egy barátunknak a tesója, aki pilóta, majd megkeressük. Háát….. menjünk. Békéscsabán nincs messze a reptér a várostól, 3 km lehet talán, 5 perc alatt ott is voltunk. Közeledvén hátul ültem a kocsiban, kellemesen sütkéreztem a decemberi napsütésben, kicsit szorongtam, hogy mi is vár rám.

Mint általában minden kisgyereknek, nekem is nagy álmaim közé tartozott a repülés, majd egyszer pilóta leszek – gondoltam párszor. Iskolába is, és később dolgozni is nap, mint nap a reptér mellett vitt a busz, később az autó, mivelhogy közvetlen a felszálló pálya mellett ment az út. Mondhatni, hogy 4-5 méter választotta csak el a közutat és a füves pályát, közte azért nagy árokkal és kisebb bokrokkal. Így hát volt alkalmam belelátni a reptér életébe és bizony mindig bámultam is. Voltak ott kisebb-nagyobb repülők is, vitorlások is, sőt sokszor láttam, hogy ejtőernyősök is lógtak a levegőben J Na persze láttam SÁRKÁNYREPÜLŐKET is!

Ezen a decemberi délutánon is egy ilyen légijármű által változott meg az életem, szerintem örökre. Tényleg ott voltak a szakosztály tagok kint a reptéren. Pár szó, köszönés, kezelés és Zsoltira már fel is került egy meleg kabát és már be is ült egy piros gépbe, ami aztán fél perc után már a levegőbe is repítette. Óóóóóó…..! Tudni kell, hogy még soha nem repültem, csupán a képzeletemben. Nagyon vártam azt, hogy egyszer lehessen lehetőségem, de nagyon féltem is. 5 perces kör után már Sanyi öltözött és ugrott a gépbe és huss….! Ó, jajj, ha most leszállnak, akkor nekem kell majd beülnöm, vagy felülnöm. De én biztosan akarom ezt? Voltak ott kint jó páran, én pedig valakihez odafordultam és óvatosan, halkan megkérdeztem, hogy nem veszélyes dolog ez? Ó ember! Ne aggódj, ott fent ember még nem maradt! Na ettől aztán végképp meg is nyugodtam annyira, hogy még talán a hasmenés gondolata is megfordult bennem. El is osontam volna talán, lehet, hogy a visszautat nem erőltettem volna, de időm elfogyott, ugyanis a gép visszaért és Sanyi ki is szállt már belőle. Annyi időm még éppen volt, hogy Zsoltihoz fordulva megkérdeztem: - Te, milyen volt az előbb? Sima egyszerűséggel kibökte: - Ne aggódjál már, menjél, mert rád vár az ember. Valyugh Attila a becsületes magyar neve az én kiválasztott emberemnek, aki hivatott volt az életemben először engem elemelni a földtől egy sárkányrepülőben. – Szia, repültél már? - bökte ki ezt az egyszerű kérdést. – Én aztán nem, de nem félek! (dehogynem) de ő ezt tudta jól, utólag már én is tudom, hogy tudta. – Na nem baj, ha gáz van kopogtasd meg a sisakomat és leszállok. Hogy mit értett „gáz”–on azt nem tudtam még akkor. Jól bebugyoláltam magam, felültem mögé és bekötöttem az övemet. Kesztyűm is volt, hiszen tél volt vagy mi!? A motor egy gombnyomásra indult és már gurultunk is a füves pályán. A zárt bukósisak körül egyre hangosabban kezdett süvíteni a szél, ahogy gyorsultunk. Kapaszkodási lehetőség nem túl sok volt, semmi fogantyú vagy cső. Vagy az Attila válla, vagy valami burkolatféle a kezemnél, de túl vastag és széles ahhoz, hogy átfogjam. Talán 50 métert gurulhattunk egyre gyorsulva, aztán egyszer csak megszűnt a kerekek rázása. A fejem egy pillanat alatt előrebukott és lefejeltem az Attila sisakját. Bocsi…..mondhattam volna, ha jött volna ki hang a torkomon, de egyébként sem lett volna túl sok értelme, hiszen a motor hangosan zúgott mögöttem. Megszólalni már nem tudtam, de nem is akartam.

Elterveztem ezerszer, hogyha majd én egyszer talán repülni fogok, akkor majd mindent jól megnézek, nyugodtan végigvezetem a tekintetemet a fölről eddig jól ismert utakon, tájakon. Megkeresek ismerős helyeket, akár még házakat is. Lesz majd időm csodálni a horizontot, a felhőket, amik akkor majd közelebb lesznek. Sok dolgot elképzeltem előre, már kiskorom óta! Hát akkor itt az idő? Vagy nem? A felszállás pillanatától kezdve, megérezve a 4-ik dimenziót én már nem tudtam koordinálni semmit sem. A tehetetlenségi erő dobált jobbra-balra, le és föl. A gyomrom egyszer a torkomban volt, másszor meg a s…lyukában :-) Ezt így kellett leírnom, mert ez sárkányos szakszó!

Ha próbáltam is kapaszkodni, nem volt mibe. Szétnézni nagyon nem tudtam, mert oldalra nézve vagy az eget, vagy a földet láttam, de egészen furcsa helyzetből, mivelhogy a gép teljesen oldalra volt borulva. Talán fáznom is kellett volna a téli hidegben, de erre nem emlékszem. A nemrég bepakolt ebéd a gyomromban bizony elég érdekes érzéseket keltett már, talán az is lehet, hogy kidobnám a taccsot…. Ha volna hová, ugyanis a sisak rostélya le volt húzva, így csak a saját képembe hányhattam volna, nos az pedig nem túlzottan praktikus. Sem az időre, hogy meddig repültünk, sem a tájra, látványra nem emlékszem. Egy idő után csupán csak azért imádkoztam, hogy egyszer még az életben had kerüljek le ép bőrrel a földre. Remegett kezem–lábam már, fejem zúgott, gyomrom felfordult, izmaim görcsössé váltak. Halálfélelmem volt, de tényleg. Aztán egyszer csak végének látszott a dolog, mert vízszintessé vált a horizont körülöttem, ami eddig egyáltalán nem volt behatárolható a számomra, hogy merre van a lent és fent. Leszálltunk…………………
Valaki kibontott a gépből és lekapta a sisakomat. – Na, milyen volt? Ugye király? kérdezte Zsolti. – Ja, perszeeeee, nagyon jó volt – hebegtem. – Te, elég fehér vagy, jól érzed magad – szegezte nekem a kérdést Sanyi. – Hogyne, persze, én ne lennék jól!

Aztán valahogy odakeveredett az Attila is és ő is megkérdezte. hogy milyen volt, én csak bólogattam szorgalmasan. – Egy kicsit megforgattalak a levegőben, ugye milyen frankó érzés volt – mondta. – Ó , de jó, nagyon élveztem, köszi a repülést – még ennyit el tudtam habogni, azután már kicsit kerestem a kiutat a társaságból, hogy valahová leülhessek. Még maradtunk kis ideig, majd visszamentünk a szervizbe. Egész délután nagyon rosszul éreztem a gyomromat, állandóan hányingerem volt és remegett a lábam is, ráadásul szédültem is. Mondta is Zsolti, hogy: - Téged aztán jól megforgatott Attila, láttuk is a földről, mondtam is Sanyinak, hogy milyen jó lehet most neked. Hát nekem tényleg nagyon jó volt :-( Akkor délután elhatároztam magamban, hogy én SOHA többet nem repülök, de még a reptérre sem megyek ki, sőt ha arra vezet az utam mellette, akkor inkább kerülő úton megyek, hogy még a repteret se lássam. Ezt akkor annyira komolyan gondoltam, hogy szinte megesküdtem rá!

Másfél hét múlva megvettük egy barátommal közösen az első sárkányrepülőmet, amellyel aztán megtanultam repülni, és közel 10 éven keresztül sok csodálatos órát repültem, sok ezer embert elvittem és a vége felé már meg is tanítottam pár barátomat a repülés alapjaira. Az időszak elején, 1-2 éven keresztül, szinte minden nap kint voltam a reptéren és repültem. Minden évszakot és közeget megrepültem. Szelet, felhőt, havat, jeget, esőt, kánikulát, napkeltét és –nyugtát, vihart, ködöt és sorolhatnám még. Említhető versenyeredményem nincs, nem azért repültem, hogy bizonyítsak bármit is, csupán a repülés szeretete hajtott, de az leírhatatlanul. Vonzott a magasság nagyon, ezért aztán legfőképp a felhők között, de legjobban fölöttük szerettem szállni. Legcsodálatosabb élményeim egyike az volt az egyik télen, mikor hetek óta a szürke és hideg nyirkos idő kínozta az embereket a földön, én felszálltam és áttörtem a felhők fölé és láthattam ezt a képet, amit a repüléseim során az egyik legjobb felvételnek tartok. Felteszem teljes felbontásban, hogy megnézhesd, még hagyományos géppel készült, nem digitalizált.

Leírni az érzést, amit akkor ott éreztem, nem túl egyszerű feladat, de hiszen láthatod Te is. Amikor ott lebegtem csövek, sodronyok, ponyvák és csavarok által összeállított gépemmel (a sárkányrepülő összetevői), akkor bizony érdekes érzések kavarogtak bennem. Oly nyugalom telepedett rám ettől a látványtól, ahol is a látóhatár a végtelen és a civilizáció semmi jele nem található körülöttem, mintha csak én egyedül lennék ezen a világon, amelyben csak a nap és a felhők találhatóak, semmi egyéb. De hiszen nincs is semmi egyébre szükséged, hiszen ez oly gyönyörű. Csak hadd maradhassak itt, így lebegve a semmiben, hadd melengesse az arcomat a napfény, és hadd higgyem azt, hogy alattam puha és lágy tapintású paplan van terítve, melybe belesüppedhetek, ha kedvem tartja. Itt fönn, ebben a világban nincs semmid, amit lentről magaddal hoztál, hiszen egyedül vagy, nincs gond, idegeskedés, nincs elvégezetlen feladat, ami miatt izgulnod kellene, nincs ellenség, vagy félelem. Semmi olyan dolog nincs benned, ami elronthatná vagy elvehetné ezt az élvezetet, amit most átélhetsz. Kitárhatod a szíved–lelked, itt nincs amitől ne tennéd meg, hogy védtelenné válhass. Csináld! Ha képes vagy erre itt fönn és megnyílsz, akkor rájössz arra, hogy olyan érzés kerít hatalmába, amit ott lent soha nem érezhetsz meg. Feltolva a sisakod rostélyát arcod simogatja a lágy és meleg szél, a levegő illata oly más, mint a földön. Édeskés, teljesen tiszta és pormentes. A felhők mindent lezárnak a földre most, hideget, szmogot, szürkeséget és egyéb mást is, ami megnehezíti a mindennapodat. A géped kormányát elengedheted, hiszen a sárkány simán repül így is, ha nincs nagy szél, amit korrigálnod kellene, és itt nincs. A szemed lecsukhatod, szemhéjadon keresztül úgyis átsüt a fény, annyira erősen süt a nap, hiszen nem szűri a fényét semmi sem. Így, ebben az állapotban repülni, átadva magad egy más dimenziónak csodálatos élmény. Leírhatatlan. Teendőd semmi, nincs mit figyelned, nem mész neki semminek, hiszen a földtől legalább 1500 méterre vagy. A motorodat is leállíthatod, ha kedved tartja, ha hatványozni akarod az élvezetet, nem süllyedsz túlzottan. Ha pedig mégis feljebb akarsz majd jönni, újra beindíthatod.

Mennyire szerencsés vagy te ember, hogy ezt teheted, legyőzve a fizika törvényeit, a gravitációt, képes vagy itt repülni, mint a madár. Mennyi vér és élet áldoztatott meg azért az idők során, hogy ezt tehesd, amíg kifejlődött a technika idáig, hogy most lebeghess a semmiben, biztonságban. Még ha számba vesszük a saját bátorságodat, akkor is tisztelni kell az érzést, és meg kell hajolni azok emberek lelkei előtt, akik eljuttattak idáig. Itt vannak ők fent, a felhők felett, hiszen ők is próbáltak ide jutni, de ők már nem mehetnek le innen soha. Hát köszönöm nektek, legyen a jelenlétem hála számotokra, meghajlok és tisztellek benneteket, nem hiába áldoztátok fel életeteket.

Sajnos nem tarthat örökké ez a kirándulás, az üzemanyag véges és a nap is lenyugszik. Vissza kell térni a földre. Levéve a gázt egyre közelebb kerülsz a felhők tetejéhez, és egyszer csak belesüllyedsz. Szürkeség és hideg fogad odalent, a többi kevésbé vidám földi dolgot nem sorolom. De ott fenn oly mértékben sikerült feltöltődni, hogy napokig, sőt hetekig kitart majd az érzés. Engem egész életemre megbűvölt a felhők fölötti élmény. Volt ugyan több is, elsorolni hosszú lenne, de ez egyedi volt. Ezért is készült a kép, hogy Te is, kedves olvasó, próbáld átélni ezt az élményt.

Felteszek még pár képet, kis leírással, láthasd, hogy mennyire csodás dolog a sárkányrepülés. Ha lehetőséged van kipróbálni, akkor föltétlen tedd meg, ne félj. Reménykedj, hogy Te kíméletesebb pilótát fogsz ki először, mint én, aki ugyan semmi rosszat nem akart nekem, csak jól megreptetett. Pár évre rá hogy pilóta lettem és már vihettem bátran utast, megfogadtam! Én soha nem repülök majd úgy olyan emberrel, aki még nem repült, mint velem akkor Attila. Mindenképp szeretném megszerettetni mindenkivel a repülést, és ezért úgy repülök vele, mintha egy kosár tojást vinnék :-)
Legyen jó érzése, csodálkozzon rá a világra innen felülről, élvezze és ne féljen, hiszen nincs mitől.

Itt Ausztráliában még nem volt lehetőségem sárkányozni. Láttam már gépeket repülni, épp olyanok mint otthon. Eljön majd az időm itt is, és remélem megcsodálhatom ezt a tájat is felülről és felmehetek a felhők közé itt is. Kíváncsian várom az érzést. Ha sikerül feljutnom, bizton ígérem, hogy beszámolok róla Neked is, hiszen most is velem repültél ott fent, csak Te a képzeletedben, de ugye milyen csodás volt ………….. :-)

Alattam a város, 1200 méter magasan :-)

Téli sítalpas repülés, nagyon nagy hó volt, de csodás élmény!

Felhők gyűrűjében alól a város látható, persze árnyékban

A felhők csodás árnyképe a földre....... :-)

Ez a kép romániában készült, egy dombtetőn ahová én szálltam le először, szép környék volt nagyon !

Téli felszálláshoz készülődés, egyedi látvány a havas táj fentről, semmihez nem hasonlítható, de nagyon fel kell öltözni.

A békéscsabai reptér képe télen

Ennyire szerettem a repteret akkor, azóta már leaszfaltozták ott ahol állok :-(

Meseország ……..

Helyezkedj el kényelmesen, dőlj hátra egy kényelmes fotelban, szóljon halk és kellemes zene és csukd le a szemeidet…….. kérhetném, de az a baj, hogy akkor nem tudsz olvasni :-)
Így hát hagyd ki a szemlecsukást és olvass!

A szombati napot kineveztük a pihenés napjának, mivelhogy mindketten szabadok voltunk. Kicsit elfáradtunk a héten, ezért is volt ez a célunk. Könnyű finom reggeli, tea, kávé, majd kocsiba és újságvásárlás. A hétvégi „Bulletin” jó vastag, amire szükséged van mindent megtalálhatsz benne, de tényleg. Tervbe volt kis garázsbazár is, ki is kerestük és a navigáció elvitt pár helyre. Konkrét vásárolnivaló nem volt, nézelődés inkább. A kellemes téli délelőtti napsütésben szépen kúszott fel a hőmérő higanyszála, lassan a 20 fok közelében volt dél felé. Csámborogtunk ide–oda, érdemleges dolgot nem vettünk. Utolsó célpont után csak ráböktem a GPS kijelzőjére külvárosi kerületet célozva, lehetőleg zöld övezethez közeli utcát kerestem, ahol már ritkán vannak egymástól még a házak is, mégsem túl messze a várostól. 17,4 km volt a célpont. A nem nagy szombat délelőtti forgalomban hamar elfogytak a sűrűn lakott utcák, ritkultak a házak. Ezután kapaszkodók kezdődtek, nagy hosszú völggyel és dombokkal. Csodásan sütött már a nap, lehúzhattuk mindkét ablakot. A tempót jóval az előírt alá vettem. Itt ugyanis ha a táblán 60 van, nos akkor annyival „KELL” menned, így nem tarod fel a forgalmat és nem kell téged előznie másnak, hiszen ő sem mehet gyorsabban. Nem is szokott előzgetni senki tényleg. Érdekes…… Na én most nem tartottam be, de forgalom erre felé már alig volt, aki beért annak intettem, hogy menjen és kicsit lehúzódtam. Ritkultak a házak és ezzel együtt a környék kezdett igencsak szépülni. Feltűnő volt a sok virág. Tél lévén itt most pompázik teljes virágával a mikulásvirág, de oly módon teszi, hogy nincs is levele szinte, csak virágja és a bokrok nagysága embermagasságú. Csodálatos látvány egymás mellett 5-6 ilyen piros bokorcsoda :-)
De más, egyéb szépséges virágvarázs is volt, amerre csak néztünk. Fehér, rózsaszín, lila, sárga és folytathatnám a színeket. De hiszen tél van, vagy mifene? Na nem is akadunk fel ezen. Legalább annyira pompázatosak voltak a bokrok és a fák. Szinte sehol sincs a kereszteződésben sima elsőbbségadásos megoldás, itt minden lehetséges helyre körforgalmat tesznek, még ha annyira kicsike is, hogy csak alig lehetséges. Ha pedig van hely bőven, nos akkor oly módon van kihasználva a körforgalom közepe, hogy oda virág- és bokorerdőt telepítenek, középre pedig hatalmasan vastag törzsű pálmafát, de oly szépet, hogy leírni nem tudom. Beérve egy ilyen helyre sokáig én mindig a fákat csodáltam és nem a forgalmat, pedig a beérkezőnek kötelessége a bent haladónak elsőbbséget adnia. De ha még el is véted valami miatt, hát istenem, akkor sincs jó magyar módra „szakramentó”, hiszen itt senki nem rohan. Ha kénytelenek beengedni, hát legfeljebb egy rosszalló pillantást kaphatsz, amit te kis félszeg mosollyal reagálsz le, és már nyomod is a gázt és kotorsz a másik elől :-)
Ezekben a külső kerületekben nem spórolnak a portákkal sem, nem zsebkendőnyi területre építik a patinás házaikat. Kerítéseket sem tesznek, nincs rá igazán szükség, senki nem akar bemenni és elvinni valamit. Ha van kutyus a háznál, aki meg van bízva ugye a ház őrzésével, nos ő oly módon teszi a dolgát, hogy eljön a porta széléig és onnan ugat. Nem jön ki az utcára, de még a járdára sem, mintha ott lenne a kerítés, ami valójában nincs is. Érdekes :-) De azt tudni kell, hogy nem idegesek a kutyák ezen a földrészen, mi csak boldog kutyáknak nevezzük őket, hiszen azok is. De majd írok róluk.
Oly nagyok a porták, hogy van, hogy fél perc is eltelik autóval, míg a következőhöz érünk. Sehol nem veri fel a gaz vagy a lom a ház körüli területet, minden flottul áll, szinte mondhatnám azt, hogy úgy, ahogyan a magazinokban láthatod, oly aprólékos odafigyeléssel vigyáznak az emberek a környezetükre. Egyik helyen az aszfalt utat éppen fújta le a gazda levélfújóval, hogy még por se legyen rajta :-) Nagyon sok zsákutca van, ki is írják az utca elejére, hogy csak az ott lakók menjenek be. Az utca végén mindig nagy területen ki van szélesítve az út, hogy kényelmesen megfordulhass az autóddal.
Sok helyen kis aranyos tavacskák ékesítik az egyébként is precízen lenyírt pázsitos udvart, még kacsákat és kisebb ludakat is láttunk fürdeni benne. A kis híd korlátján éppen a kacsapajtás által összekuszált tollakat igazították nagy komótosan. Ha nagy ritkán a ház gazdája éppen arra felé jön-megy és meglát, száját széles mosolyra húzza és barátságosan int. Szinte hallom belső hangját: - Gyertek csak, nézzétek meg nyugodtan az én kis világomat, hiszen oly nagy szeretettel szépítgetem, hogy bárki erre tévedő vándor rácsodálkozhasson és hírét vihesse bármerre, hogy milyen szépet látott itt :-)
Ez meseország, éppen amit gyermekkorodban láthattál a képeskönyvekben, ahol lakott a király és királyné, eladó sorban lévő lányukkal, aki a herceget várta fehér lovon. A szinte csontig hatoló melengető napfényben, a tökéletes csendben, kiszállva a kocsiból és bámészkodva szinte szédülök a látványtól, illetve annak hatásától. Hol is vagyok én most, ez valóság? Nem hittem eddig, hogy ilyen létezik és ráadásul utcáról-utcára menve újra és újra átélhető az élmény, mert ez csoda! Változik a ház formája, színe, másabb a kert, a virágok. Van ahol csak vízszintesre fordított kis tejeskannára erősített szám jelzi hogy a kanyargós út végén valahol bent a fák között vagy a völgyben egy házikó áll. Máshol pedig az út felfelé indul a dombnak és valahol messze 100-150 méterre van a ház az úttól. Oly leírhatatlan harmóniában vannak az utcában a házikók és a kertek, hogy menet közben csak forgattuk a fejünket és csak ezt mondogattuk egymásnak : - Nééézzz oda, ez milyen szép, óóóóó ….. :-)
Ez a pár kép amit csatoltam nem is tudja visszaadni az élményt, hiszen nem érzed az illatot, a fanyar erdőillatot, amit az ausztrál erdők kibocsátanak magukból a melegben. A nap melegét, amely csak itt képes ily érdekes szűretlen meleggel átölelni. Nem látod a fényt, az ég kékjét, ami sehol sem kék ennyire, amit hófehér felhőpamacsok tarkítanak éles kontúrral kiemelve a két szín közti különbséget. Nem hallod a csendet, melyet nagyritkán csupán madárkák csivitelése tesz még kellemesebbé a fülnek, nem látod a környezet lehengerlő nyugalmát, melyen kellemes a szemet végigfuttatni.
Mindezek együtt oly nyugalmat árasztanak, hogy nem akarsz innen már elmenni sehová és görcsösen markolod az autód kormányát reménykedve abban, hogy ez, amit most átélsz, az nem álom csupán és nem ébredsz fel és zuhansz vissza a valóságba. Eljátszhatsz a gondolattal bártan, hogy egyszer majd neked is lehet itt egy ilyen házad, nagy portával, méregzöld fűvel, kis patakkal vagy tóval, rajta kis híddal. Hazaérve majd, mikor befordulsz a kis útra, amely a házadhoz vezet, csóváló farkú kutyád fut az autód elé, majd megállsz a ház előtt, ahol hűs árnyékot adnak a bejáratod fölé hajló pompás örökzöldek. Kitáruló házad ajtajában vár a kedvesed, széles mosollyal az arcán és mögüle előtopoghat a család apróbb népe is, akár többen is. Beérkezve a kellemesen hűvös lakásodban elnyúlhatsz a teraszodon egy napozóágyon, citromlevet szürcsölve belebújhatsz az ozzi papucsodba, vagy csak egyszerűen mezítlábasan pihenhetsz.
Most akkor lecsukott szemmel átfuthat a gondolat az agyadban, hogy mily csodás is az élet itt, ezen a helyen, ahol megtalálod az életed értelmét. Hiszen ezért dolgozol, hogy így élhess. Ha pedig az életedben elérted azt, hogy a munkád még az is, amit szeretsz csinálni, nos akkor beteljesedett a küldetésed a Földön.
Mindezek persze most csak a képzeletedben vannak, de ne hidd, hogy az életben nem történet meg bármi. Ne légy kishitű, higgy és bízz magadban, hiszen azok, akik ott élnek, ők sem oda születtek, mert pár évvel ezelőtt ott még nem volt semmi, csupán csak dombok és fák.

Nos hát így telt el a szombat kora délután, mikor is meseországban jártunk, ahová most titeket is elkalauzoltalak, legalábbis képzeletben. Remélem kellemes utazás volt és jól megfigyeltetek mindent és legfőképp kicsit megdobogtattam a szíveteket, merthogy az volt a célom …….....

A nagymamám volt ilyen …………..

Tiszta szív volt Ő, csupa szeretet és gondoskodás. A kis békés megyei faluban, Újszalontán lakott, ahol pár száz lélek volt csupán. Postamesterként dolgozott, így hát mindenkit név szerint ismert a végtelepülésen, mert onnan már tovább közút nem vezetett, csak visszafelé. Romániával határos kisfalu, sokszor kibicikliztem a határhoz meleg nyári délutánon. Közeledve a határsávhoz a szívem egyre jobban dobogott, figyeltem a túloldalon a nagy „külföld”–et, és ha még határőr katonát is láthattam, na akkor aztán végképp felment a pulzusom ezerre. De sokszor csak felmentem a védgátra és csendesen hallgattam a nyári alföldi zenét, a pacsirta énekét, ahogy egy helyben állva a mező fölött lebegett és folyamatosan énekelt. A tücskök kellemes ciripelését csak a lágy szellő erősítette vagy halkította le kicsit néha. Tökéletes csend volt ott, település közelben – távolban nem volt. A békesség és nyugalom hangulata oly mértékben rám tudott telepedni, hogy képes voltam akár fél órát is némán állni a biciklimre támaszkodva, álmodozni és vágyakozni a távoli hegyek közé, merthogy néha látszottak a Bihari hegyek távoli láncai. –Ha majd egyszer nagy leszek, akkor elmegyek közétek és jól megnézlek magamnak benneteket, bejárom a csúcsaitokat és erdeiteket. Alföldi gyerek lévén nem sok alkalmam volt hegyek közt kóborolni kiskoromban, így hát csak álmodozhattam arról, hogy milyen is lehet a hegyek között élni. Valóban megnézni őket majd csak sok évre rá sikerült, miután nagykorú lettem. Csodálatos vidék az erdélyi hegyek, teljesen egyedi hangulatú, soha nem fogom elfelejteni a sok szép élményt, amit szereztem ottjártamkor.

Aranka néni, így hívták a nagymamámat. Minden férfi megsüvegelte a faluban, ha utcán találkoztak vele. Nagy barna, simogató szemei voltak, arca puha és jó szagú volt, szája mindig mosolyra állt. Oly jó lélek volt, hogy soha senkit meg nem bántott volna, engem nagyon szeretett. Épp annyira, mint én Őt. Gyerekkoromban sokat voltam „mamáméknál”, nagyon szerettem a falu hangulatát.

Sok–sok éve eltávozott már, csodálatos lelke remélhetőleg már régen új testben reinkarnálódott, és folytathatja az emberek szeretetének érzését adni valahol. Mert Ő nagyon szerette az embereket. Sajnos eltávozásakor nem volt lehetőségem elbúcsúzni Tőle, hirtelen kellett mennie. Idős korára összement kicsit, hajlott kicsit már a háta, hiszen egy élet terhét hordta ki rajta. Járása lelassult már, gondolatai is lassabban fonódtak mondatokká, de a szeméből sugárzó szeretet teljes tekintete még itt van velem az emlékeimben, bármikor felidézhetem, ha eszembe jut Ő. A temetésén sem tudtam ott lenni, akkor nagyon sajnáltam. Idővel aztán rájöttem, hogy a lelkét annyira szerettem, hogy bármikor képes vagyok átérezni azt a lényéből áradó érzést, amit adott nekem gyerekkoromban. Csak lehunyom a szemem és látom kedves és mosolygó arcát, érzem a keze simogatását és karjai ölelését. Nem tagadom, hogy most is könnyeket csal a szemem sarkába kedves emléke. Mily büszke volt rám. Az „unokám” a buszos, mondta mindenkinek a faluban, mikor a Volánnál dolgoztam és az újszalontai járaton helyettesítettem néha. Én pedig, hogy kedvébe járjak egészen a házig vittem a busszal, amellyel aztán oly nagy örömet okoztam neki, hogy élete végéig mindig felemlítette. Magas, vékony fiatalember voltam, Ő pedig már akkorra igencsak összement öreg nénike volt. Sokszor segítettem fel és le a buszról, később mikor már megvolt a zsigulim, amibe Ő is adott 5 ezer Ft-ot, na azzal is sokszor elhoztam hozzánk, majd hazavittem. Oly nagy volt a magasságkülönbség köztünk, hogy szinte gyereknek tűnt már néha. A méretek adta különbség még csak jobban ösztönzött arra, hogy nagyon szeressem Őt, hiszen annyira elesett és segítségre szorult volt már a kora előrehaladtával.

Időszakonként eszembe jut. Minden különleges ok nélkül egyszer csak azon veszem észre magam, hogy ott vagyok abban az időben és korban. A faluban, a házban, nyári koradélután a konyhában ülök az asztalnál és látom, hogy a sparheltről hozza a levesestálat, benne az általa főzött bablevessel, amit csak kizárólag Ő tudott olyan finomra készíteni. Érzem az illatát és valami hihetetlen módon még az ízét is teljesen fel tudom eleveníteni magamban. Nem is tudom, hogy miképp vagyok képes közel 30 évre így visszaemlékezni. Szívesen visszaülnék most ahhoz az asztalhoz, hogy ehessek a főztjéből. Majd ebéd végeztével kiülve a gangra a napra várnám, hogy a kiskamrából szépen kistányérra rakva előhozza a finom süteményeit. Miután pár szelet sütit megennék, meginnék egy fedőnyi ártézi vizet a kicsit rozsdás kannafödőből, amit az utcán lévő nyomóskútból kellett behordani. Mindezeket a dolgokat szívesen újraélném, ha volna rá lehetőségem.
De ha csak annyit kaphatnék ajándékként a sorstól, hogy még egyszer megölelhetném, fejem beletúrva a szoknyája szélébe, mint kisgyerek koromban, nos ettől leírhatatlanul boldog lennék. Tudom, hogy ez már nem lehetséges, de csak így egyszerűen leírva …… HIÁNYZIK!

Elfeledni Őt természetesen soha nem fogom, nem is tudnám. Talán korosodva megértem azt mostmár, hogy a sors és teremtő miért hoz létre ennyire szeretettől túlcsorduló lelkeket és mit kell tanulni és továbbadni ebből.

Mindegyikünk megöregszik majd egyszer, én is. Mivel szívemben hordozom a nagymamám szeretetét egész életemen keresztül, igyekszem majd átadni az unokámnak. Épp úgy, ahogy kaptam, hiszen azért kaptam, hogy viszont szeretettel megérezhesse az én mamám szeretetét. Ennek így kell lennie, és ha sikerül majd a küldetésem, akkor majd életem végén lenyugvó lelkem békében távozhat, hiszen nem vész el az érzés. Mert ennek nem szabad elvesznie.
Hogy örök nyugalma meglehessen, innen üzenem a mamámnak, hogy megértettem mindent, amit kaptam Tőle. Bizton lesz majd utódom, akit oly csodás módon ölelhetek át, hogy megérezhesse azt az érzést, amit Ő adott ott és akkor nekem.

Drága nagymamám, örökké szeretni foglak……………:-)

A fehér sapka …….

Ha lehet akkor kopaszra nyírt fejjel járok, szeretem ha a nap süti a fejbőrömet és a szél simogat. Még otthon szoktam rá erre, illetve katona korom óta ismerem ennek az érzésnek a kellemességét. Jól is van ez így, hiszen mindenki viseljen számára megfelelő hajviseletet. Erika osztálytársaival szóba is jött bent az iskolában, hogy kinek a férje hajlandó bejönni és beülni a fodrász székbe, hogy a saját felesége vágja le a haját, vagy valami frizurát csináljanak neki. Kiderült, hogy én nem vagyok jó préda a fodrász tanulóknak :-) Volt is jó kis röhögés ezen. No de ezt csak azért írtam le, hogy bevezessem a témát. Otthon kopaszon csak nyáron tudtam létezni, egyéb időszakban már fázott a fejem és megnövesztettem a hajam. Télen pedig komoly vastag sapka kellett. Nem is örültem neki.
Új lakhelyünkön szent elhatározásom volt, hogy én soha többet nem növesztek hajat és nem viselek sapkát, csak szalmakalapot a nap ellen, hiszen itt mindig nyár van. Sajnos az nem így lett, a héten meg kellett vennem a téli sapkámat, mert fázik a fejem reggel és este. A hajam ugyan még nem növesztem. Októberben mikor megérkeztünk, na akkor kezdődött a nyár itt és teljes fél éven keresztül tombolt is a 35 fok körüli meleg. Június elsején beköszöntött a tél, de már pár hete igencsak lehűlt a levegő. Kora reggel van, hogy 12 fok körüli, este szintén 10 fok van. És még lesz hidegebb Stewe barátom szerint. – Kicsikém – mondja ő – lesz, hogy a takarót még a fejedre is ráhúzod éjszaka, annyira fogsz fázni. Na ez elég elkeserítő. Itt a házakon nincs kémény mert nincs fűtés. Ha már mindenképpen fűteni kell, akkor előkerül az elektromos hősugárzó. A házak 90 %-a könnyűszerkezetes, nem kőházak mint otthon.
Trópusi éghajlat, egész évben kellemes hőmérséklettel, ezt olvastuk a város éghajlati jellemzőjében még otthon, mikor célba vettük ezt a helyet. Nem is vettünk eddig meleg ruhát sem, de most már Erika vastag pulóvert keres a boltban, én pedig kénytelen vagyok hosszú ruhában lenni reggel és este, de már elfér napközben is. Minden jel arra mutat, hogy nem költöztünk eléggé közel az egyenlítőhöz.
Olasz Bálint gyerekkori nagy barátom már 20 éve itt él Ausztráliában, végiglakta az összes nagyvárost. Most Cairnsben él már jó ideje. Állítása szerint az a legideálisabb hely ezen a kontinensen hőmérséklet szempontjából. Ott egész évben teljesen egyforma idő van. Testápoló krém nem szükséges, mert a páratartalom miatt mindig gyöngyözik a bőrfelülete. Nincs hosszú nadrágja sem és sapkája sem, mert minek?
Sokszor beszélek vele telefonon, még elmenni hozzá nem volt lehetőségünk, de karácsony környékén tervezzük. Mondogatta, hogy oda kell költözni, ha nem akarunk fázni soha többet, de én nem hittem. Lassan rájövök, hogy igaza van. Mondjuk miért is kajlizna?

A családi tanács nálunk komoly két főből áll, meg is beszéltük, hogy amint alkalmunk lesz, máris áthelyezzük az életterünket följebb 1700 km-rel Északra, mert kb. olyan távolságra van ide Cairns.

A fehér sapka, amit vettem a múlt héten eddig csak a Mayának tetszett, na és persze nekem, mert nem fázik tovább a fejem. Viselem is szorgalmasan. Nem túl vastag, nem szoros és az ára csupán 6$ volt. Sajnos vele együtt hosszú ujjú ruha is kell már. Július közepe itt a tél leghidegebb időszaka, pont fordítottja az otthoni időjárásnak. Nem mondom, hogy várjuk azt, hogy mennyire hűl le az idő, de azért kíváncsi vagyok, hogy mikor húzom a fejemre éjjel a takarót. Azt majd elfeledtem, hogy vettünk a nyári vékonyka takarónkra vastag és jó meleg plédeket éjszakára. Már vagy két hete úgy alszunk :-( Remélem azért nem nagyon mosolyogtatok meg attól amit eddig írtam, hiszen normális emberi mércével mérve nincs hideg, hiszen 10 fok alá nem ment még a hőmérő. Csupán érdekességképpen írtam le, hogy másra számítottunk. Azért nagy valószínűséggel nem fogunk megfagyni, de lehet, hogy idővel egyszer a beírás úgy kezdődik majd, hogy új helyre költözünk ……… :-)

A staféta átadása ......

A reptéren Brisbane-ben nem voltunk azóta, mióta kijöttünk ebbe az országba. Minek is mentünk volna, hiszen menni nem akarunk sehová még, jönni pedig nem jöttek ismerősök. Eddig a napig!!

Vasárnap reggel korán keltünk és 6-kor elindultunk a reptérre, ami tőlünk 90 km lehet, de hát végig autópálya van és hétvége korán reggel volt, nem volt forgalom sem. A gép 6.40–kor landolt, de mire a kapun kijönnek az utasok az legalább még plusz egy óra. Befordulva a reptér parkolójába nagyon furcsa érzés fogott el, megismertem a környezetet is, épületet is. Messze tudtunk megállni a bejárattól, sétálva lassan közelítettünk, volt időm átélni a 7 hónappal ezelőtti élményeket. Pontosan emlékszem minden másodpercére, szerintem soha nem fogom elfelejteni. Felkavaró érzés volt, de megnyugtató is egyben, amit most éreztem. Akkor a félelem és újdonság varázsa kavargott bennem, hiszen nem történik meg az ember életében sűrűn, hogy megváltoztatja az életét, méghozzá teljesen. Az otthoni életforma általában olyan, hogy ahová születünk, ott éljük le az életünket, nem igazán költözünk messze a szülővárosunktól, hiszen ott van mindenki akit ismerünk, szeretünk. Nem is volna ezzel a dologgal probléma, ha jó lenne az életszínvonal otthon és nyugodtan lehetne élni, de szerintünk ez nem teljesen így van, na de ez egy teljesen más téma, most nem erről akarok írni.

Lassan besétáltunk az épületbe. Ebben a reggeli időpontban 4 gép is érkezett közel egy időben, úgyhogy a váróterem dugig volt. Érdekes hogy mennyi ember utazik repülővel. Nekünk, földhöz ragadt alföldieknek, kicsit furcsa, de itt teljesen természetes. A belföldi járatok itt olyanok, mint otthon a távolsági buszok, a menetjegy ára is megközelítőleg annyi mint egy Gyula-B.pest jártat ára.

Mi is ez az épület, ami egy igen impozáns, modern, üvegpalota, tele napfénnyel? Átlagos ausztrálnak csak egy reptéri tranzit (váróterem), ahová élete során valószínű, hogy többször kijött már, akár utazása végett, akár valakik elé. Az ide érkező turistáknak annak a városnak a reptere csupán, ahol szusszanásnyi pihenésüket töltik. Üzletembernek csak egy állomás, ahol majd kint céges kocsi várja, amivel berobog a városba és megkötheti élete nagy üzletét, majd újra továbbrepül.

De …. NOÉMI és ATTILA életében ez az épület kicsit másabb :-)
Vágtam kartondobozból egy nagy darabot, fekete festékkel akkurátusan, nagy vastag ecsettel ráírtam a nevüket, majd felragasztottam a nagy táblát egy ablakmosó nyelére. Jól látható és olvasható lett. Erika ezt tartotta a kezében, mikor a korlátnál álltunk már vagy negyed órája. Én a kamerát szorongattam, tüzelésre készen, hiszen meg kell örökíteni az arcukat, ami valószínűleg meggyepált lesz a hosszú utazástól. Jó sokan álltunk ott, sokan táblácskákkal a kezükben. Volt aki még puccosabbra csinálta mint én, két kis ausztrál zászlót is ragasztott rá. Aranyos volt.

7.30–kor a tejüveges ajtó mögül a folyamatosan kihömpölygő utasok közt aztán egyszer csak feltűntek ŐK ! Poggyászkocsijukat tolták szépen, pillanatra megtorpantak, amíg tekintetük átfutott a sok kis táblácskán, majd miután felismerték a saját nevüket, széles mosollyal jelezték hogy őket vártuk. Én már kameráztam is, miközben közelítettünk egymáshoz. Nagyon szívszorító pillanatok ezek az életben. Nekünk talán azért, mert mi vagyunk az első ismerős arcok számukra az új világukban. Hosszas és aprólékos előkészítő munka gyümölcse aratódik most le. Nekik pedig azért forrhat a vérük, mert leírhatatlan szorongás járhatja át a testüket, hiszen újraindul az életük itt, ahol minden, ami ettől a pillanattól körülveszi őket ÚJ!

Két hullafáradt és összetört arc, de ragyogó szemek és kíváncsi pillantások. Még SOHA nem találkoztunk személyesen. Telefonon, levélben, chaten, webkamerán, fényképen már sokszor beszéltünk és láttuk egymást. Most aztán ölelés- puszilás :-)
Tisztelem az érzést, amit most átélnek ők. Minden egyes lépéssel, ahogy haladunk már négyen kifelé a tranzitból szépen oldódik a feszültség és számukra kitárul az új világ kapuja. A reggeli hűs szellő és melengető napfény simogatja és átöleli őket. –Gyertek csak bártan – mondaná ez az új világ, ha tudna beszélni. -Itt jó helyetek lesz, boldogok lesztek, majd én vigyázok rátok, sok csodát mutatok majd nektek, adok munkát, megélhetést, lakást, lesznek gyerekeitek, szeretetben fogtok élni egymással is és a környezetetekkel is.

Élmények özöne áraszt el minket miközben a kocsihoz érünk és bepakolunk. Attila előre kell üljön, hogy figyelhesse a vezetést. Előkerül a kamera a kézbe, Noncsa pedig hátul élesíti be a fényképezőgépet. Indulás…….. búcsúzhattok a reptér üvegpalotájától kis időre. Nagy valószínűséggel a következő ide vezető utatok már egy újonnan kiérkező „újszülöttek” elé lesz, most mi továbbadjuk nektek a STAFÉTÁT, amit majd Ti is itt, ezen a helyen átadhattok. És ez így megy itt már jó rég óta, az újonnan érkezőket várni kell, segíteni, informálni, hiszen mi is így kaptuk ezt. Nekik ez mérhetetlen kincs és magasztos érzés. Kell is most ez, biztatás és nyugtatás.

Útközben aztán feloldódik minden feszültség. A nap további része már kellemesen telik, bár a fáradtság csak győz a végén, kora este már a legfőbb vágy a pihenés. Az időátállás és a több órás repülőút kikészíti az embert. Estére már a szállásukon hajthatják fejüket álomba, most még arra sincs energia, hogy felfogják, hol is vannak. Az elkövetkező napokban majd szépen lefekvéskor kezdi az ember átértékelni a történteket, és majd lassan elkezdheti tervezni az itteni életét. Jól is van ez így, hiszen ezért jöttünk mi is ide. Itt bátran tervezhetsz és van is reális esélyed arra, hogy meg is valósítsd. Otthon ezek a dolgok már realitásukat vesztették. Ezért is vágnak neki sokan a világnak, feladva minden otthoni javaikat, otthagyva mindent, ami addig fontos volt. De még szerencse, hogy ha fel is kerekednek a Föld túloldalára, és megérkeznek egy reptérre, akárhová, akkor ott majd várja őket is valaki, aki átadja a STAFÉTÁT. Ez egy végtelen történet………… :-)

A gazdagság világa….

Mint sok minden mást, ezt is meg kell szokni. A gazdagság igazán nem is értelmes és pontosan meghatározható jelentésű szó, hiszen nem is tudjuk, hogy mit értünk alatta. Mit is jelent?:Sok pénzt? Sok drága dolgot? Nagy házat? Nyaralót? Drága kocsikat? Hajót? Repülőt? Esetleg egyszerű jólétet? Vagy átlagos jólétet? Vagy csupán vegetálást? Elgondolásom szerint mindezek csak „dolgok”, amik körülvesznek és hogy mit értünk a jelentésük alatt, az csak viszonyítás kérdése. A vegetálás is lehet gazdagság, ha egy nincstelenhez viszonyítod, hiszen hozzá képest gazdagság. És van –e olyan, hogy leggazdagabb? Ez csak egy szó és nincs is jelentése, hiszen meghatározhatatlan állapotot próbál jellemezni, ami nem létezik. Leírom egyszerűbben egy példával illusztrálva: Jóléti társadalomban élünk, ami teljesen más, mint otthon volt. Az embereknek van munkájuk, jól keresnek. Amire szükségük van, azt megvehetik, nem nélkülöznek semmit sem. Ház, autó, és egyéb ingóság szinte mindenkinek van. Ez itt általános és nem feltűnő. Élhetsz gondtalanul itt, ha elfogadod az állam által előírt törvényeket. Az én szememben szerencsés ember az, aki ide születik és itt élhet. Soha nem tudja meg, hogy milyen egy kizsákmányoló társadalomban élni, ahol lenyúzzák a nem létező bőrt is az emberről.

Tehát az itt élő embereknek könnyedén megvan mindenük, mégsem tekinthetők gazdagoknak. Vannak persze sokan, akiknek sokkal több pénzük van, mint az átlagnak. Elit helyen laknak, méregdrága kocsival járnak és rengeteg pénzük van. De ez itt senkit nem érdekel, mert mindenki jól él. A milliomos vagy akár milliárdos is csupán egy ember, átlagos szükségletekkel és érzelmi világgal. Neki is megvannak a problémái, csak másabbak, mint a kevésbé tehetősnek. Nem nagyon csodálkozik itt rá senki az utcán a drága kocsikra, vagy vízparti nagy házra. Megszokod a körülötted lévő „gazdagságot”, hiszen mosolyogni mindenki egyformán tud, bele a képedbe, akár még a másik kocsiból is a lámpánál. Nem tudod azt sem, hogy aki a boltban előtted áll a pénztárnál egy kosárral a kezében, ki is valójában. Kitaposott papucsában, ferdén lógó pólóban, kiszeplősödött bőrrel a kezén a naptól, ő is csak egyszerűen megveszi a kenyeret és sajtot. Még csak nem is hitelkártyával fizet, csupán zsebéből előcibál egy gyűrött 50 dollárost. Kint az utcán utánad érkezik a kocsijához és fel sem tűnik, hogy a legújabb Holdenbe ül be, aminek az ára 80 ezer dollár.
Otthon a gazdagság kitűnő és nemtetsző, irigylésre méltó állapot. Itt más. Hozzátartozik a mindennapokhoz, meg kell tanulni együtt élni vele.
A pénz itt sem függvénye a boldogságnak. Persze jó ha van, de nem attól lesznek az emberek happy-k. Sok egyéb más dolog vesz körbe, ami beszínezi a napodat és nem feltétlen a pénz.

Kedves barátom Stewe 70 éves lesz az idén, élete nagy részét itt élte le Ausztráliában. 16 évesen kimenekült ide a Föld túloldalára, lyukas zsebbel. Szépen beilleszkedett, megtanulta a nyelvet, építgette a jövőjét, dolgozott mindenféle helyen. Elmondása szerint sok pénze sosem volt, de annyi, hogy nyugodtan éljen, annyi mindig akadt. Házat vett és sajna idő előtt eladta, pár évre rá megtöbbszöröződött a ház ára, de ő ebből kimaradt. Magyarosan mondva „Nem kaszált nagyot”. Munkálkodással telt el az élete. Öreg kocsija van, nem jár szép ruhákban, nincs sok pénze sem. De nem ideges, nem beteg, nem rosszindulatú, vagy irigykedő. Szépen él. Egy kedves mosoly és pár simogató szó mindig akad nála, jó vele lenni, mindig mesél régi dolgokról. Ha két falat étele van, akkor az egyiket biztos felajánlja neked. Lenyugszik az ember mellette :-)

Russel egy nagyon gazdag ember. Építtető (builder). Olyan helyen lakik, ahol köztudottan a milliomosok laknak. Sokat dolgozunk nála és neki is, mert saját házát is építi. Jó középkorú ember lehet, csontsovány és nem is magas. Szikár arcú, beesett tekintetű. Nem túl szép ember, de mit is számít a külső. Nagyon elfoglalt, mindig megy vagy telefonál. Sosem pihen, jár az agya állandóan. Még! Még! Még… kell a pénz! Fogalmam sincs mennyi pénze lehet, de nem is érdekel. Annyi biztos van, hogy élete végéig hátradőlve bámulhatná az óceánt. De ő ha már kezd kimerülni délutánra és megáll fél percre csak maga elé mered, üveges szemekkel. Az agya már szeretne pihenni, de ő még nem! Kell a pénz. Nagy ház, új kocsi ….és sorolhatnám. A házában akkora moziszoba van, hogy ép ésszel el nem lehet képzelni. De kinek. És minek? A milliomos barátok általában nem őszinte barátok, csak álarc mögé bújva félve élik le az életüket. Azért is laknak olyan helyen, mint pl. a Russel is, hogy teljes védelem van az egész lakóparkban, állandó járőrözéssel és megfigyeléssel.

De mit sem számít itt ez az anyagi állapot, hiszen senki nem irigyli őt, sem a pénzt tölle. Ezért mondom azt, hogy a gazdagság csak egy állapot, csak érdekes így együtt élni vele, illetve mellette. Ezt az érzést otthon nem ismertem, ott az irigység és rosszindulat érzést váltja ki az emberekből, ha a másoknak sok a pénze. Itt nem. Semlegesek az emberek egymás vagyona vagy bármely értéke iránt, van neki és kész, kit érdekel….. Hát csak ennyi erről a nyúlfarknyi témáról, amiben igazából semmi komoly dolgot nem írtam le, nehezen is fogalmaztam meg és lehet az is, hogy zavarosra sikerült. Nem könnyű erről írni, vannak sokkal hálásabb és érdekesebb témák. Az is lehet, hogy semmi értelme az egésznek és legfőképp annak hogy írtam róla…..

A három világ…….


Itt, ahol körülvesz minket rengeteg érdekes dolog, elhatárolható három fő környezeti élmény a szabadidő eltöltése szempontjából. Annyira különbözőek, hogy ha éppen benne vagy, akkor teljesen más világban vagy.
Kicsit zavaros ….de mindjárt megérted :-)

EVERY DAY WORLD Átlagos életünket a VÁROSBAN éljük, ahol szinte minden kényelmünk megvan. Nagyon jó helyen van a lakásunk, egy lakóparkban. Csend van, ide csak azok jönnek be, akik itt élnek, így nincs forgalom. Kimozdulva jó utakon közlekedünk, nem öregek az autók, szépek és mindig tiszták. Hozzá kell tenni, hogy nincs sár szinte soha, nem csak azért mert sziklás és köves a talaj, hanem mert minden le van burkolva. Ha nem betonnal akkor füvesítve és parkosítva van. Ha pedig esik az eső, akkor az mindent teljesen tisztára mos. Nincs por sem, hiszen mindig az óceán felől fúj a szél és onnan por nem jöhet. Az esővíz szinte iható tisztaságú, ha megázik az autó nem maradnak rajta vízcseppek nyomai sem. Kényelmünket szolgálja a sok bevásárló centrum, itt a szabadidő egyik eltöltési formája a shoppingolás. Szinte minden otthon megszokott dolgot meg tudunk venni. Bármerre megyünk szép a környezet, nincs szemét és rendezetlenség. Kellemes a szemnek bármilyen kis utcába bemenni, jó érzés látni, hogy az emberek mennyire igényesek a környezetükre. Ez meghatározza az egész város képét. Mindenfelé parkok vannak, sok paddal, zöld fűvel és a gyerekek számára mászókákkal, hintákkal. Mindig sokan vannak a parkokban, ahol persze BBQ sütők is vannak, ingyen használható és sehol nincs megrongálva sem. Így aztán sok esetben az egész család ki tud menni pihenni, sütögetni :-)
Ennek a „világnak” a hangulata nyugodt, békés, általános. Otthonról hozott életformánktól teljesen eltérő, hiszen ott állandóan járt az agy, hogy miképp oldja meg a mindennapos problémákat. Itt, ha beszélünk szóban vagy telefonon városunkbéliekkel és felmerül a mindennapos kérdés: - Hogy vagy? , nos akkor a válasz: -Köszi jól, és Te? Ebben a kérdés-felelet szókombinációban minden benne van. Ha nincs különösebb hír, akkor minden rendben van. Így hát ez a „mindennapi világ” :-)

WATER WORLD Az átlagos ausztrál ember életéhez a víz, legyen az FOLYÓ, vagy ÓCEÁN, épp úgy hozzátartozik, mint bármi más létszükséglet. Adottak a lehetőségek, a kontinens keleti partján élünk, szárazföldi közlekedési eszközzel csupán három irányba indulhatunk el: Észak, Dél és Nyugat felé. Keletre csak az óceán van és a túlpart bizony több tízezer km, valahol Chile lehet, a Dél Amerikai kontinensen. Szóval megszokott itt ez a természetadta lehetőség és bizony élnek is vele az emberek. A turisták a szezonban élvezik főként, de az itteni lakosoknak hozzátartozik a hétköznapjukhoz. A lakosság 60-70%-ának nagy terepjáró autója van, amivel aztán kényelmesen tudja vontatni a hajóját, vagy túrázhat vele a hegyekben. Rengeteg hajó van, annyira sok hogy leírhatatlan. Közlekedve az utcákon szinte minden 4-5-ik autó húzza maga után az utánfutón lévő hajócsodát. Mert ezek bizony csodák. Legalább is közép-európai lakos szemének nem megszokott. A nap minden szakában látni hajókat az utcákon. A hétvégeken pedig megtöbbszöröződik mindez. A hajókról csupán annyit hogy általában 90%-uk teljesen alkalmas arra, hogy akár több napot is eltölthess rajta, alhatsz, főzhetsz, fürödhetsz, horgászhatsz és persze pihenhetsz. Szóval teljes felszereltségűek és ez értendő a műszaki dolgokra is. Ki is vannak használva ezek az adottságaik, sok család bizony vagy már péntek este, de legkésőbb szombat reggel mindenképp kihajózik a nyílt vízre, és csak vasárnap köt ki újra a szárazföldre.
Nos ha adott a lehetőség és részt vehetsz egy ilyen hosszú hétvégén, bizony egy egészen más világ képe tárul a szemeid elé. Óceánhoz kevésbé szokott emberek vagyunk mi európaiak, kicsit furcsán indulunk neki. Érdekes érzés az, amikor az utolsó szárazföldet érintő mozdulat az, hogy egy láb óvatosan, de határozottan elrúgja a hajót a stégtől és onnan kezdve már csak úszol a vízen. A motorok (mert általában kettő vagy több is van) finom dorombolása érezhető az egész hajó testen, majd lassan és méltóságteljesen elindulunk a kikötőből, de lehet akár bentről a városból is, valamelyik folyóról, sőt jobb esetben közvetlen a házad stégjétől. Az egész városba több tucat kilométernyi hajózható folyó van, mesterségesen van bevezetve az óceán a szárazföldre J Ha mélyen bent laksz a városban, előfordulhat hogy fél órát is hajózol a folyókon, mire kiérsz a nyílt óceánra. Nagyon sűrű a hajóforgalom, amíg ki nem érsz a nyílt vízre figyelned kell nagyon, hatalmas hajó monstrumok is jönnek–mennek, több millió $-osak. De nem az áruk a lényeg, az élmény.
Ahogy távolodsz a parttól úgy telepszik rád egy új világ, melynek semmi köze sincs a szárazföldihez. Kicsit néha aggodalmasan nézel vissza a hajó hátuljánál a szárazföld felé, bár nincs mitől félned, tudod jól, de hát az ösztön. Beteljesedni az új világ akkor kezd, amikor már mitsem látsz magad körül csak az óceán horizontját. Amikor a motorok megpihennek és az utastársak is elhúzódnak és lehetőséges van egyedül fent lenni a fedélzeten, szélcsendben rezzenéstelen víztükörnél, nos akkor van lehetőséged átélni ennek a világnak a teljes terjedelmét. Ekkor hallhatod meg a tökéletes csendet, hiszen körülötted semmi nincs, ami a civilizációra utalna. Érezheted azt is, hogy mennyire kicsiny vagy az óceán felfoghatatlan nagyságához képest. Egy villanásnyi idő alatt eltűnhetnél e mérhetetlen víztömegben nyomtalanul. Más az illat, a fény, a szél, a hangulat, a biztonságérzet, mint a szárazföldön. Csodálatos érzés :-)

THE WORLD OF THE MOUNTAINS & FORESTS (A hegyek és erdők világa)

Mi egy 25 millió éves VULKÁN által létrejött KRÁTER peremén lakunk. Az erózió már ugyan szépen lecsiszolta a durva sziklázatot, így már kialakulhatott itt az élet. A városban nincs is egy olyan utca sem, ami sík lenne sőt, iszonyúan nagy szintkülönbségek vannak. Nem is túl jó itt biciklizni, dög fárasztó. De lehet, hogy csak én vagyok nyápic, alföldi gyerek J Szó mi szó, a természet kitett magáért rendesen, a vulkán belseje visszahúzódott és maga után hagyott rengeteg sziklát, fennsíkot, patakot, vízesést és erdőt. A legmagasabb csúcsok jóval ezer méter fölé emelkednek, meg is akadnak bennük a felhők, sőt állandóan felhősapka díszeleg egyik-másikon. A városból ez jól látható. Ezért aztán ott szinte állandóan esik az eső. Ez párosul a trópusi éghajlattal és máris kész az esőerdő, 100% páratartalommal és ezáltal teljesen egyedi növény és állatvilággal. Többször voltunk már, de betelni a látvánnyal és hangulattal nem lehet. Eddig talán 5 %-át járhattuk be a lehetséges túraútvonalakból, tehát van még bőven lehetőség kirándulni.
Nos! Ha ilyen helyre érkezel eljátszhatsz a gondolattal, hogy visszamentél az időben, de nem ám pár évet, hanem ezreket. Vannak fák, hatalmasak és több ezer évesek. Monumentális törzsük vastagsága, lombkoronájuk magassága, kérgük sérülései mind az idő vasfogáról árulkodik, ami ugyan ejtett sérülést rajtuk, de legyőzni nem tudta. Ők ellent álltak. Ha egy ilyen fához odamész, megállsz a törzse tövében és alaposan szemügyre veszed, lassan felnézel, tekinteteddel végigsimogatod a törzsét, nos ekkor mérhetetlenül kicsinek és jelentéktelennek érzed magad az ő fenséges életéhez képest. Hány ilyen emberéletet is élt ő túl? Felfoghatatlan és misztikus. Mire is képes a természet! Odaállva egészen a tövéhez, kicsit tétovázva széttárt karjaiddal öleld át őt, hiszen élőlény épp úgy, mint Te ember. Hunyd le szemeidet és engedd, hogy az ő mérhetetlen energiája járja át a testedet, hagyd hogy mesélje el az élete történetét neked úgy, hogy a te tested rezgése ráhangolódik az övére. Eressz gyökeret a talpaidból, bele az ő gyökereibe, kuszálódjanak csak össze, szívj energiát onnan, ahonnan ő már több ezer éve táplálkozik. Tenyereddel érezd az ő kérge alatti keringést, mely szállítja a csodálatos lombkoronájába, oda föl magasra az életet. Füled tapaszd rá a törzsére és hallgasd meg azokat a hangokat, amelyet ő ily sok éven keresztül hallhatott. Becsukott szemhéjadon keresztül lásd meg a nagy viharokat, tikkasztó szárazságokat, erdőtüzeket, villámcsapásokat melyek éppen elkerülték őt, barangoló embereket, kidűlő fa barátokat, földrengéseket, sziklaomlásokat, hatalmas esőzéseket, lezúduló víztömeget szétzúzó törmelékével, az állatvilág pompás életképeit, vadállatok gyilkolásait, madarak szerelmes énekét. Agyad fel sem bírja dolgozni ennyi idő információs tömkelegét. De kérj tőle békés nyugalmat, a csend énekét, kellemes szellő simogatását, napfényt, langyos esőket, páradús oxigénnel telített levegőt. Adni fog J Majd engedd őt el és menj…… hadd élje tovább életét, ki tudja mennyi évig még, hadd mesélje majd el pár száz év múlva valakinek azt, hogy volt egyszer 2007-ben egy ember, aki átölelte őt.
Ezt a csodás terápiát akár egy sziklával is kipróbálhatod, ő még távolabbi időkbe repíthet vissza, egészen a Föld mélyéig. Egy ilyen esőerdőben, ahol ennyi csoda vár rád, beleélheted magad egykori gyermekkorodba, mikor édes szülőd mesélt neked félig alvó állapotodban a nagy erdőkről, benne bólogató fákról és madárdalról, mindez túl az Óperencián. Nos ennyit erről a világról :-)

THE WORLD OF YOUR IMAGINE Három világot említettem, de van egy negyedik is. Azért nem jelöltem meg, hogy írok róla, mert ez nem valós világ. Csupán a KÉPZELETÜNK VILÁGA . Meg kell említenem, mert ahogy minden egyéb más a mi életünkben teljes változáson ment keresztül, az álomvilág is megváltozott. Képzeld el azt a helyzetet, amikor életed során sok–sok éven keresztül vágysz valamire, vagy valahová és teljesen reménytelen az, hogy elérd, vagy megkapd. Aztán egyszer csak beteljesül a vágyad.
Én „tudtam” hogy eljutok ide még ebben az életemben. A „tudtam” jelző csak a tudatom alatt értendő, de éreztem mindig is az olthatatlan vágyat e földrész iránt. Biztosan tudom mindezektől függetlenül, hogy előző életemben már éltem itt és boldog voltam nagyon. Ezért is vártam türelmesen. Gondoltam a sors úgyis teszi a dolgát. Békés megyei gyerek voltam, Sarkadon laktam. Emlékszem egy egész életemet meghatározó élményre – vagy inkább látomásra. Általános iskolám a Kossuth utcán volt, édesapám ott volt tanár. Még igencsak kicsi lehettem, talán alsós, nem is oda jártam még a fő utcára, hanem alsó tagozatban pár utcával odébb. Késő délután volt, anyukámmal vártuk aput az iskola előtt, én elbóklásztam az árokba kicsit, köveket rugdosni. Az égbolt már szürkült, eső is készülődött, fekete felhők is látszottak a kilenc tornyú templom mögött a távolban. Lehajtott fejjel botorkáltam a füves gödörben, megbotlottam és előre léptem nagyobbat, hogy egyensúlyom megmaradjon, közben tekintetemet felemeltem épp a felhők irányába. A látvány örökre megmaradt bennem. A sötét felhők közül erős fényű folyosó nyílt meg, oly erős hogy szinte mellbevágott a fényereje. Nem volt látható benne szinte semmi, csak az, hogy nagyon–nagyon hosszú és egészen messze a távolban kellemes, barátságos melegséget sugárzó fény és valami élettér lehetett ott. Rettentő messze volt, nem is látszott jól és én akkor nem is értettem ebből semmit. Az egész egyébként is csak egy pillantásnyi idő lehetett, bár nekem akkor ott megállt az idő. El is tűnt épp úgy, ahogy keletkezett, egy villanás alatt. Gyerek fejjel nem gondolkoztam azon, hogy mit láthattam, vagy mit kellett volna látnom. Azt gondolom, hogy itt ezen a földrészen és mostmár megértettem mit láttam akkor ott, pár évesen. Az életem útja villant fel egy töredéknyi időre. Láthattam hogy hosszú út vár rám, messze a célom, de valahol ott messze mintha látnám, és ha kitartóan megyek utamon akkor oda fogok érni egyszer. És így is lett, mostanra értem erre a helyre, amit onnan akkor még nem láthattam és nem tudhattam hol is lehet a Földön.
Megváltoztak az álmok is, realizálódtak a vágyak. Nem álmodom mostanság elérhetetlen dolgokról, szép tájakról, ahová soha nem jutok el, hiszen itt vagyok azon a helyen, amiről eddig álmodoztam. Csodálatos érzés az, amikor így alakítja a sors keze az életvonalat. Úgy leírni, hogy teljesen meg tudd érteni és átérezni nem is tudom, inkább azt kívánom Neked is, hogy a sors játszadozzon el a Te sorsod fonalával is, fűzze és vezesse úgy, ahogy az álmaidban szeretnéd, teljesedjen be és váljanak valóra álmaid. Akkor fogod megérteni azt, amit most próbáltam leírni. Ezt kívánom Neked :)