Siker – kudarc !

A kudarc engem nem elgyengít hanem megerősít :-)
Igazából ez kell legyen az élet egyik mottója is, hiszen többször is éri kudarc az embert az élete során.
A szitu a következő: 1986 óta van hivatásos jogosítványom, otthon minden létező kategória rajta volt a kis kártyámon. Ha a rendőr megállított forgatta is a szemét és a jogsit és kérdezte : - Mondja, magának esetleg repülőre nincs jogsija ? – Ráhibázott, mert arra is van, de az egy másik papír – válaszoltam. Nos nem azért írtam le ezt, hogy domborítsam vezetési tudásomat, mert hát a kategóriákat bárki megszerezheti otthon, kis tanulással és vezetési gyakorlással, inkább a pénz, ami brutális összeg, nem a hivatásvágy. A sors fonala kivetett ide, ideiglenes új hazánkba, ahol az életünket újra fel kell építeni, szinte a semmiből. Bele tartozik ebbe a jogosítvány is. Az otthoni jogsi csak ideig-óráig jó itt, elfogadják ugyan az iskolai évek alatt, bár ha megnézed egy mukk sincs rajta angolul :-( Így aztán hivatalos igazolványnak nem is tekintik, mivelhogy nem értik mi van rajta. Ha azt akarod, hogy legyen egy papírod, amit elfogadnak bárhol, ahol hivatalos papírra van szükség a személyiséged igazolásakor, akkor csinálnod kell egy itteni jogosítványt. Ehhez egy elméleti és egy gyakorlati vizsgát kell letenned. Egyébként sem baj, ha átnyálazod az itteni KRESZ könyvet, mert bizony sok általad nem ismert táblát, információt és szabályt olvashatsz ki belőle. Egy szó mint száz, jogsit kell csinálni és kész. A kreszt megtanulod és elmész az első okmányirodába, azt mondod vizsgázni akarsz. Orrod elé dugnak egy tesztlapot, - Eredj és a kijelölt kis asztalnál töltsd ki, ne használj segédeszközt. Ezt ott azonnal meg is csinálhatod, rögtön el is bírálják és megtudod, hogy átmentél-e vagy nem. Idő megkötés nincs a teszt kitöltésére, de órákat azért nem rágódhatsz a 20 kérdésen, fele rajzolt közlekedési helyzet, fele kérdés. Nem nehéz, ha nem tudsz jól angolul kérhetsz tolmácsot is, akkor ugyan megjelölt napra kell menned, amikor a tolmács ráér. Kresz kész, keress oktatót és vezess pár órát, lehetőleg manuális váltós autóval vizsgázz, mert az a vizsga mindkét típusra jó. Ha te automata váltós kocsival vizsgázol, akkor azzal a jogsival nem vezethetsz manuális váltós autót. Oktatód, ha úgy látja jól mennek a dolgok, bejelent vizsgára. Majd levizsgázol. Nem nehéz, nem kötözködnek, egyszerű utasításokat ad a vizsgabiztos, ha látja, hogy volt már jogsid otthon akkor meg végképp nem szívózik. Persze ha eltolsz valamit, akkor megbuksz.
Nos ezen én túl vagyok már jó ideje, tovább lépve egy magasabb kategóriába (HC) ami otthon nyerges vontató (E,F), ebből jártam vezetni. A kresz vizsgát még akkor megcsináltam, mikor a személyre vizsgáztam, csak 10 kérdéssel kellett többet kitölteni a tesztlapon. Vettem pár órát, az itteni sebességváltó másabb, mint otthon, gyakorolni kellett. Ment is. Eljött a vizsga napja, kedves idősebb úr a vizsgabiztos. Formaságok…stb! Menjünk! 1 km után mondja álljunk le az út szélére és tessék a szerelvény szétkapcsolni és szabályosan összekapcsolni. Ez vizsgafeladat volt, a sok közül egy. Hát mi tagadás életemben nem sokat csináltam ezt, pótkocsis szerelvényt vezettem és buszt éveken át. Ilyet nem! Egyszer gyakoroltuk az oktatóval, nem többször. Nagyon felemeltem az emelővel a pótot, így a vezércsap magasan volt. Leválasztani sikerült, de vissza már nem akadt. Aki ért ezekhez a dolgokhoz érti mit mondok. Lényeg hogy 12 perc van adva rá, hogy ezt a feladatot végrehajtsd, de nekem mire a hibára rájöttem 15 perc telt el. Megbuktam! Ha én lettem volna a vizsgabiztos, én sem engedtem volna át magamat. Kicsit talán szerettem volna túllenni már ezen a vizsgán. No majd egy következő alkalommal sikerül.

Mindenkit ért már kudarc az élete során, ismeritek az érzést. Kicsit megszabdalja az ember önbizalmát, felteszi a kérdést magában : - Meg tudom én ezt egyáltalán csinálni?

Nem túl érdekfeszítő történet. Rövidke életünk során oly sok minden történik velünk nap mint nap. Az életünk filmje hamar lepereg, érdemes megélni a mindennapok apró ajándékait, az érzéseket. Lehet kellemes is és kellemetlen is, sőt akár fájó is. De mégis az életünkhöz tartozik, hiszen ezekből kerekedik ki az érzelmi világunk. A kudarc nem is kudarc, csak annak hívjuk. Épp oly gyorsan telik el a jó érzés is mint a rossz, csak a rosszat nem vártuk, de jött. Mert jönnie kell, hiszen nem történhetnek csak jó dolgok velünk állandóan. Így szemlélve a dolgokat fölösleges bármi történésünkön is fennakadni és e miatt rossz órákat és napokat okoznunk magunknak a „kudarc” miatt. Elmúlik és jön a siker, ami fényesíti a lelket és máris feledteti az előző rosszabb érzést. Én így gondolom :-)

Nyugodt vasárnap délelőtt a beach-en !

Szeretem az óceánt nagyon. Oly mértékben megnyugtat a látványa, illata, hangja, hatalma és energiája, hogy szavakban nem lehet kifejezni. Sajnálom, hogy nem lehet része benne bárkinek, aki kíváncsi rá. Magyarországtól nagyon messze van, nekünk csak 3 km. Ki is használjuk ezt a természet adta csodálatos lehetőséget és amikor időnk van megyünk le az óceánhoz. Vasárnapra esett a választás és úgy gondoltuk, hogy most inkább délelőtt menjünk, akkor igazából még nem is voltunk fürdeni, csak talán sétáltunk egyszer pár percet. Cuccok kocsiba be és irány. 5 perc autózás és meg is érkeztünk. Tudnotok kell hogy a Gold coast-i beach (part) legalább 30-35 km hosszú, a világ egyik legszebb óceánpartja, a 10-es világlistán a 2-ik helyen van és nem ok nélkül. Aranylóan sárgás-fehér homok van véges–végig, ameddig a szem ellát. Puhán simogatja a talpadat, ahogy lépkedsz benne és igencsak forró. Úgyhogy igyekezni kell, le egészen a vízhez közel, mert ott már nedvesebb és elviselhetőbb a hőmérséklete. Parkolni könnyedén lehet, szinte mindig cserélődnek a fürdőzők a parkolókban és képzeljétek, teljesen ingyenes. Magyar ésszel nem is nagyon érthető…..
Itt az a lényeg, hogy „érezd jól magad”!!! Ez az ausztrál szlogen és mindent el is követnek az itt élők, hogy tényleg happy legyél. Leparkoltunk, felkapkodtuk a cuccokat és mentünk. A látvány, amikor megláttuk hogy mennyien vannak, hát nem semmi. Átlagos, vagy hétvégi délutáni napon is van, hogy aránylag sokan vannak, de most!!!! Hát jobbra-balra ameddig a szem ellátott emberek tömkelege. Több 10 ezer ember lehetett kint szerintem. Lenyűgöző látvány volt. Zsúfoltságnak nem nevezném, mert iszonyatosan sok hely van a parton, de ameddig a szem ellátott, mert egy idő után a sós levegő a széllel keveredve szinte ködöt alkot, addig végig csak emberek.
Kicsi sátracskánkat felállítottuk, kell a nap ellen egy kis rejtekhely, azért a sátor, de kis egyszerűre kell gondolni. Kötelező kellékek: napkrém, üdítő, napszemüveg, fejfedő, törülköző és kis nasi, ez esetben 2 banán.
A föld ezen oldalán „nagyon” süt a nap, szinte égeti a bőrödet. Délelőtti órákban meg szinte a fejed fölött van és teljesen akadálytalanul onthatja rád a sugarait, mert felhő nem igazán van lent a parton. A víz felől mindig fúj a szél, teljesen változó erősséggel. Van hogy annyira, hogy sátor felállításról szó sem lehet. Éppen ezért aztán nem is érzed a napsugár égető erejét a szélben. Ha nem védekezel, akkor kegyetlen módon leégsz ám, nem beszélve a bőrrákról, amit ilyen napfény-dózistól könnyen kaphatsz. Itt van a világon a legtöbb bőrrákos, szerintem sokan egyáltalán nem veszik komolyan, hogy VÉDEKEZNI KELL!!!
Körbenézve a komoly sátrunk által elfoglalt rezidencia körül igazán tiri-tarka emberkavalkád látványa ejti ámulatba a bámészkodót. Itt mindenféle népség megtalálható, minden bőrszín, testforma és korosztály képviselteti magát. A sok ember közül azonnal kiszűrhetőek az igazi ausztrálok. Akik nem bámészkodnak, bambán belebámulva a képedbe, na azok ők. Szinte semmi nem érdekli őket, csak az hogy jól érezzék magukat. Sokan fülbedugós IPOD-on zenét hallgatnak és bambulnak a semmibe. Mert az óceán látványa az a semmibe vész, hiszen több 10 ezer kilométeren keresztül előttünk csak a víz terül el. Nincs túlpart látványa, sem sziget. Csodálatos látvány a semmi………
Vegyes a tevékenységi kör a parton, életkortól függően. A gyerekek általában komoly kincseket sejtően ásnak és ásnak és ásnak a homokban, akár órákon át is. Sokszor besegítenek a szülők is persze. Fiatalok labdáznak, futnak vagy csoportokban verődve dumálgatnak, de persze jelentős részük azért a vízben üti agyon az időt, főként a fiúk. Idősebbek csak leheverednek, olvasnak vagy unokáznak, amíg a fiatal szülők fürdenek. Vannak sokan, akik csinálják a semmit, élvezik a partot és kész.
A VÍZ! Írnom kell róla, még akkor is, ha csak simán víz és semmi más. A szörfösök paradicsomának tartják ezt a partszakaszt és higgyétek el nem ok nélkül. Fizikából általánosban néha lógtam óráról, nem is igazán értem, hogy az aránylag sima és nyugodt óceán felülete a parthoz érve miért borzolódik fel és hoz létre iszonyat nagy hullámokat, hiszen 100 méterrel beljebb már nincsenek hullámok, csak közvetlen a parti sávban. Elgondolásom szerint ahogy a sekélyedő partba ütközik a mindig mozgó víztömeg, akkor keletkeznek ezek a csodálatos hullámok. És most aztán kitett magáért a hullámzás. Ekkora hullámokat még nem igazán láttam eddig. Voltunk már jó párszor lent, de ezek most különösen nagyok voltak. Saccolásom szerint 4-6 méteresek lehettek. Ez persze nem rettentett el senki attól, hogy ne menjen be és nézze meg közelebbről. Persze engem sem. Pár hete vettem bodyboardot (testdeszkát), ami a szörfdeszkától annyiban különbözik, hogy erre nem felállni kell, hanem csak ráhasalni. Kisebb, könnyebb és tanulóknak ez való. Nem mertem bevinni!!!! Vittem már be párszor, próbálgattam, de fele ekkorák voltak csupán a hullámok. Most úgy gondoltam előbb próbálkozok csak simán. Jól tettem! Sétálva befelé, egyre beljebb érve a hullámok kitombolt kisebb hullámai fogadtak. A nagyobbak beljebb voltak. Mentem én, a víz csak derékig ért. Láttam sorstársaim arcát: aki befelé tartott annak ragyogott a kíváncsiságtól az arca, akik már a helyszínen voltak, azokat néha láttam–néha nem, és akik kifelé tartottak már a pokolból, azok arca meggyötört volt sok esetben, élménydúsan próbáltak mielőbb a biztos parti talajra jutni, ahol stabilan megállhatnak a lábukon. Hullám nincs állandóan, van hogy fél percig, esetleg egy percig csak lebegünk a vízen várva a „NAGYOT” . Jön is!
Mi is vagy te ember? Test? Erő? Elszántság? Bátorság? Merészség? Kíváncsiság….. és sorolhatnám még. Na most tegyél félre mindent, mert Te nem vagy SEMMI! Az óceán erejéhez képest semmi vagy, egy mákszem a sok homokszemcse közt. Könnyedén gurítható, eldobható, forgatható, minden ellenállás nélkül.
Ott állsz vagy lebegsz, függően a víz mélységétől és várod a hullámot. Lassan kiemeli a fejét és emeli- emeli és még emeli, közben közelítve hozzád. Valahogy így emelkedik benned is az adrenalin. A látványhoz nem szokott szemeidben a csak növekvő szörnyeteg képe foganatosodik, ahogy közelít. Közvetlen a lecsapása előtt ott tornyosodik előtted, legalább 6 m magas a teteje, szépen habosan kicsapódva a hullám a tetején. Szinte átlátszó, mert mögötte a napfényes égbolt lenne, ha látnád. Na amikor egy ilyen vízfal áll előtted és tudod hogy lecsap rád rögtön, akkor tetőzik benned szorongás-félelem-csodálat!
Mintha egy bombát dobnának rád, a szó szoros értelmében. Mind a hang és erő tekintetében leírhatatlan energia próbál Téged hatástalanítani. Felkap és még el sem döntötte, hogy mit tegyen veled, már neked fogalmad sincs hogy hol vagy, merre van lent-fent. Ha akarnál is ellenállást tanúsítani sem tudnál, fölösleges is volna. Egy villanás alatt vége, de neked hosszú időnek tűnik az ismeretlen. Egyáltalán azt sem tudod biztosra, hogy túléled-e? Csodálatos!
Persze mindez az élmény csak akkor jön létre, ha tudatlan vagy és nem tervezed meg előre az „áthatolást a hullámon”. Mert van rá és működik is. Közvetlen a lecsapása előtt szemben vele bele kell vetődnöd a vízbe és törekedned a talajhoz lapulni, akár még a homokba kapaszkodva is túlélni a fejed fölött elhaladó fergeteges szörnyeteg elhaladását. Kis gyakorlással könnyen megy a dolog. Baj akkor van, ha tudatlan vagy, illetve ha elvéted a dolgot: nem időben indítod a tervet. Akkor is bajban vagy, ha a hullám elhaladtával nyugodtan feljössz és nem vagy rákészülve a következőre, mert van ám hogy azonnal követi egy másik, akár még nagyobb is. Persze ezt nem láthatod előre. De ha ügyes vagy, győzhetsz, és akkor érzed meg azt amiért mentél, hogy legyőzted az óceán erejét, Te ember ! Hiszen ezért is élsz, hogy megfelelj a kihívásoknak és teljesíts, minden nap. Most is azt tetted, csak ezt a feladatot te magad állítottad fel. Apró kicsi emberi lény a hatalmas nagy óceánnal szemben, és mégis az ember győz. Itt a sikerélmény és még kellemes hűs vízben is fürödtél közben. A túlélési rutinra nem magamtól jöttem rá, ellestem a többiektől és megpróbáltam neked most írásban továbbadni. Nem tudom mekkora sikerrel, de a lényeg tudod : „ÉREZD JÓL MAGAD”

A papagájok ……

Ők az urak, mondta nekem Jani, akinek a háza igencsak olyan suburb-ben (kerületben) van ahol több 100nm –es porta veszi körül, tele fákkal, bokrokkal. Jani nagyon szereti a természetet, azért is vett ott házat, egy erdős rész közepén. Éva, a felesége lelkesen mesélte: - Képzeljétek, a minap ültünk bent a nappaliban és egy nagyobb dübbenésre lettünk figyelmesek. Kirohanva hátra a kertbe látjuk ám, hogy egy jókora koala maci igyekszik menekülőre fogni a dolgot, valahogy a ház hátsó tetőjéről ugrott le. Hogy került oda nem tudjuk, de nagy sebesen „rohant” a legelső fáig és ott fürgén föl – föl, egészen a legtetejére és a legmagasabb gally legtávolabbi levelét kellett megenni. „Kicsi” súlya alatt a gally szinte teljesen visszahajlott, de ez őt nem igazán zavarta, békésen lakmározni kezdett.
A másik esetet már Jani mesélte. Munka után kivitte a kutyákat hátra a kertbe, ahol van egy nagyobbacska tó, amely alkalmasint jól meg is telik vízzel, ha jó eső van. Imádták a kutyák ezt, köztudottan Ausztráliában jó melegek a nyári napok, embert és állatot próbára tesz. Begázoltak a kutyák a vízbe és kis hűsülést követően, ha már bejutottak a hátsó erdős részbe, egyébként előre vannak zárva, felfedezőútra indult a nagyobbik. Jani ismerte már az ebet, szólt is neki, de annak fontosabb dolga akadt. Valamit kergetni kellett, de már fel is tűnt a préda, egy éppen arra kószáló wallabbi, aki már nagy ugrásokkal menekült is a kutya elöl. Igazából hatalmasakat ugorva, könnyedén lerázta a kutyát. Igen ám csakhogy Jani alapos ember lévén a portáját körbekerítette drótkertéssel, ami nem igazán látszik, pláne egy menekülő állatka számára. Meg is fogta a háló őt, ott a kutya be is érte. Kiabált Jani : - Néró, ne! NE!!, és közben rohant oda Ő is. Mire odaért a wallabbi a földön feküdt, oldalán, szeme lecsukva és mozdulatlanul. Na ez a k…. kutya nem kinyírta!!!! Hátraparancsolta az ebeket, mert addigra a másik is odaért, de az jámbor jószág volt. Közelebbről megvizsgálta az áldozatot szegényt, de vért vagy komolyabb sebet, kiszakított bőrt nem látott. Akkor megfojtotta Néró ezt a kengurut. Nyaki ütőerét megvizsgálva érezte, hogy lüktet a vér az ereiben és még a szíve is dobogott ezek szerint, de nem lélegzett. NA ezt nem hagyhatom, döntött magában. Feje mellé térdelve a száját szétnyitotta és egészen közelről elkezdett levegőt fújni a szájába. Csinálta ezt egy percig kb. de semmi reakció. A Néró felbuzdulva, hogy folytathatja a vadászösztöne által parancsolt gyilkolászást, újra közelíteni próbált. Jani felugrott és ráparancsolt hangosan hogy: - Maradsz a helyeden! Persze felé fordulva szólt a kutyához. Visszafordította a fejét a wallabbi irányába és meghökkenve látta, hogy a szemei nyitva vannak és igencsak éledezni látszott. Szinte azonnal fel is ugrott és már menekült is, át a kerítés alatt. - Hát életben maradtál te kis majom, legalább megköszönnéd! – kiáltott utána Jani, de ő már árkon-bokron túl volt.
Szóval a madarak! Ültünk a hátsó teraszon, amely a kertre nézett. Jókora medence volt a terasz után, amely kerítéssel volt körbe véve, ez itt szabály. Egyben a kertet is elválasztotta a terasztól. A kerítés oszlopára Jani madáretetőt épített ami igazából csak egy jókora tálca volt, de kellőképpen felerősítve oda, hogy ha madár száll bele, vagy a szélére, ne boruljon le. Rendszeresen töltötte fel madáreleséggel és így a teraszán ülve éppen rálátott. Reggeli kávéja, vagy esti söre mellett a madarakban gyönyörködhetett, épp úgy a látványban, mint a hangjukban. Akkor 4-en ültünk a teraszon, beszélgettünk. Tudtam, hogy imádja a madarakat. Odaszállt két papagáj, kék színűek és lakmározni kezdtek. Mondom neki: - Na ezek sem fognak ott sokáig enni, jön egy magpie, vagy kakadu, esetleg varjú és elzavarja őket. - Áááá, ne hidd – mondta, a papagájok a királyok. – Na de hogyan, hiszen a legapróbb termetűek a többiekhez képest. Elmondta, hogy ha kiteszi az eleséget, megvan a rangsor az étkezési rendben. Elsők a papagájok, lehetnek kékek vagy zöldek, színes hasúak vagy teljesen tarkák. Ők esznek először. Ha van is jelentkező, annak türelmesen várnia kell, amíg a kiskirályok jóllaknak. Ülve szépen a kerítésen tőlük kicsit távolabb, de várni kell. És ez minden madárra vonatkozik, termettől és hangerőtől függetlenül. Aki ezt a szabályt megszegi és bepróbálkozik, na annak annyi. A kis papagájok egyszerre lerohanják a betolakodót, beindul a csapatszellem. Kampós- erős csőrükkel komoly sebet tudnak ám ejteni más madáron, de nem is a miatt királyok ők. Az összefogás az, ami a madár tápláléklánc csúcsán tartja őket, legalábbis a környéken. Érdekes, így kellene az embereknek is megoldaniuk az ilyen jellegű elnyomásos problémát. Összefogni és eltakarítani a szemetet. Ez most a magyarokra igencsak ráférne otthon. Volna szemét, amit ki kellene takarítani az országból. Na de visszatérve a madarakra. Virágzik a mi kertünkben is a pálmafa, nagy lelógós sárga színű virágja van, akkora mint egy nagyobb banánfürt. Mondták már, hogy a papagájok imádják ezt a virágot. Hát tényleg! Reggelente fürtökben lógnak le a virágról a kis madarak, nekik mindegy hogy fejjel lefelé, vagy más testhelyzetben, csak ehessenek ebből a virágból. Már madarak szerintem igazából nem rajonganak ezért az eleségért, de ők …….. Brrr ! A szomszédos gallyra szállt egy jókora varjú, itt igencsak nagytermetűek ám, rettentő nagy hanggal vannak és sokan. Az egyébként semmivel sem törődő papagáj csorda, akik annyira bele vannak mélyedve az evésbe, hogy még mi emberek is simán alájuk tudtunk menni és fényképezni – videózni engedtek, nem törődtek velünk. Na de a varjúval igen! Csak hatalmas ricsaj keletkezett és azonnal rárontott vagy 5-6 kismadár. A varjú se köpni se nyelni nem tudott, homlokegyenest menekült ezektől az őrültektől minél messzebb. Hát ilyenek a papagájok :-)

Stewe - a hegedűs !

- Az első emeletre futottam fel és ott a törmelékeken átbukdácsolva, rögtön a lépcső után egy nyitott ajtajú lakás felé vettem az irány, melynek az ablaka az utcára nézett. Gondoltam majd azon kikukucskálok néha, hogy mikor mennek el az oroszok. Beérve láttam, hogy már vannak a szobában többen is, az ablak mellett egy férfi guggolt, a szoba jobb falánál egy nő és egy nagyobbacska gyerek - lánynak néztem - ült a falnál és mellettem közvetlen az ajtón belül egy idősebb férfi félig állt. Nem nagyon foglalkoztak velem hiszen nem voltam ellenség, pedig én igen komoly férfinak gondoltam már magam a komoly 16 évemmel. Üveg már nem volt az ablakban, a detonációktól kitörhetett már napokkal ezelőtt. Időm arra, hogy megpihenjek és pár percre biztonságba tudjam magam nem volt sajnos. Mivel velem szemben volt az ablak én láttam meg legelőször. Ha a kosárlabdásokra gondolok akkor ők hívják így azt a dobást, amikor a labda úgy esik bele a kosárba, hogy nem is ér a kerethez. "Csont nélkül" !! Nos így repült be az ablakon a gránát, de nem is gránát, hanem gránátok, ugyanis kettő volt valami drótfélével összefogatva. A szoba közepére esett, figyelembe véve hogy halálos fegyver volt, csupán csak halk koppanással ért földet, mintha valami puhára esett volna. Pedig padló volt. Apám, mikor kitört a forradalom grabancon fogott és nagy szigorral elmondta, hogy milyen szabályok érvényesek mától, ha életben akarsz maradni. Gyerekfejjel értettem is, meg nem is. Az ellenben megmaradt mindenképp bennem, hogy ha gránát esik a közelembe, akkor egy villanás alatt mérlegeljem hogy vissza tudom-e dobni, vagy nem. Ha nem akkor futás - ugrás -vagy lapítás valamilyen árok vagy víz alá. A mostani esetben a futás kiesett. Falak vettek körül, csak egy ajtó volt, illetve csak keret, mert maga az ajtó már nem volt benne. Lelapulni csak a padlóra tudtam volna, de minek. A szobában semmilyen rejtekhely nem volt, hiszen üres volt teljesen. Hozzám a gránát legalább 3 méterre volt, fogantyújával felém ugyan, könnyen megmarkolható lett volna. Mögöttem az ajtó és rögtön az ajtó után a lépcsőforduló lefelé. Ilyen fiatalon még igencsak gyorsak az ember (gyerek) reflexei, nagy súlya sincs, mozgékony és gyors. A gránát földet érése után egy villanás alatt döntöttem, jobbra hátrafordulva, a nyitott ajtókereten átugorva a lefelé menő lépcsőkre ugrottam mint egy párduc. Szerintem minden erőmet beleadtam mert az indulási helyemről én akkorát ugrottam, hogy a lépcsőfordulóban landoltam, arccal felkenődve a falnak. Tudtam hogy az életbennmaradásomért ugrok. A gránát nem várta meg hogy földet érjek. Két pont közt levegőben lehettem éppen amikor felrobbant. Az ajtókeret és egy csomó faltörmelék rám hullott, de én földetéréskor kuporodtam már össze, hogy ne üssem meg magam nagyon. Különösebb bajom nem lett, ellepett a por és törmelék, de kikászálódtam hamar. A kíváncsiság nagy úr, gyerek fejjel még nagyobb mint felnőttként. Miután kicsit elült a por, átgázoltam a törmeléken és felmentem, hogy megnézzem mi maradt a szobában. Szörnyű látvány fogadott. A férfi, aki az ablaknál volt, szinte csak fél ember volt, mintha valami szétszakította volna. A nő és a gyerek igazán nem látszódtak mert a közfal bedőlt és betemette őket, talán a lábukból láttam valamit, de nem biztos. Az idősebb férfi, aki szinte mellettem térdelt mikor elugrottam ott feküdt ahol hagytam. Sok sebesülés igazán nem látszott rajta, azt is hihettem volna, hogy csak elesett és elájult, de kicsit közelebb lépve a feje mögé nézve megláttam hogy egy jó darab hiányzott a koponyájából hátulról. Előröl nem is látszott. Mindenki meghalt. Így maradtam életben.


- Levél. Így hívják a falut, ahol utolsó Magyarországi élményem volt. Hegyeshalom mellett van. A vonat odáig vitt Pestről, itt aztán megállt és csak órák múlva volt csatlakozás át a határon, Ausztriába. Sokan voltunk rajta, tömve volt és persze mindenki csomagokkal felpakolva, hiszen disszidálni akartunk. Menekült aki tudott egy jobb világ felé, illetve bele az ismeretlenbe. Mindenki leszállt és bementünk a váróterembe, ami hamar megtelt, de csak befértünk egymás hegyén-hátán. Fél óra pakolgatás után elcsendesedett a nép, sokan elaludtak, pár gyerek beszélt, kicsi gyerek sírdogált néha. Fásult, összetört és rémült tekintetű emberek, de a tekintetük mélyén remény csillogott. Másfél óra csendes pihenő után teherautó állt meg a vasútállomás épülete előtt és katonák ugráltak le róla. Berontottak és ordibálva tudtunkra hozták hogy "davaj-davaj" !!! Mindenki kifelé és elindultunk sorban a szinte még hajnali világosságban. Nem tudtuk hová. De hát a vonat nemsoká......... Na mindegy majd lesz valahogy. Kilépni vagy megszökni a sorból nem lehetett, puskával kísérték a csoportot. 2-3 km gyaloglás után aztán megérkeztünk egy épülethez. Mindenkit betereltek, kis lépcsőzés után egy nagyobb teremben aztán megállapodtunk. A kétszárnyú ajtót ránk csukták, és a hajnali pirkadat fényénél csak álltunk ott és szinte nesz sem volt. Idő teltével aztán halk beszédek kezdődtek : - mi lesz most ? - hova megyünk ? - meg kellene szökni ! ....stb.
Másfél óra nyugalom után, mikor már kivilágosodott, bejött 5 orosz katona, puskákkal a kezükben, és egy tiszt féleség. Mindenkitől elvett minden iratot de oly módon, hogy egy nagy zsákba kellett bedobálni válogatás nélkül. Szörnyű volt. Minden papíromat odaadtam, a szakmunkás bizonyítványomat, személyimet. Ettől a pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy ezekre az emberekre, beleértve magamat is, nem vár semmi jó. Minket simán kivégeznek ezek a k.. oroszok. Miután mindenkitől elvettek minden iratot kitárták a kétszárnyú ajtót és kimentek a katonák, csak kettő maradt az ajtónál, egyik balról - másik jobbról állt az ajtófélfáknál. Az ajtó nagy szárnyai befelé nyíltak, teljesen kitárva szinte a falnak támaszkodtak. Körbenézve az emberek szemében már nem láttam a remény fényét csillogni, de rémületet sem. Fásultság és érdektelenség, fáradtsággal és kimerültséggel fűszerezve. Az utasítás az volt, hogy egyenként kifelé és fel a teherautókra, amik az épület előtt álltak. Voltunk bent vagy 45 -50-en, jó nagy tömeg ember ez ahhoz, hogy egy magamfajta felnőtt (gyerek) elvegyüljön és észrevétlenül helyet változtasson. Nem volt tervem, mi is lett volna, mikor két katona állta utunkat, de ösztönösen a falhoz húzódtam, hogy minél később kelljen kimennem. Kis tumultus az ajtónál, mintha többen egyszerre akarnának kimenni. Felnéztem a plafonra, de közben a tekintetem a kitárt ajtóra tévedt, ami mivelhogy nem volt teljesen kitárva, 5-6 centit mozgott. Mi lenne, ha az ajtó mögé próbálnék bújni, annyi hely biztos akad és még ha szerencsém van észre sem vennék most a tumultusban. Osontam fejlehúzva a falhoz, közelítve az ajtóhoz is egyben. Két korombéli fiú mellett mentem el. Csendesen súgtam nekik: - Ha élni akartok akkor nagyon óvatosan és észrevétlenül gyerek velem. A fal és az ajtó találkozásához érve kicsit elemeltem az ajtólapot és igencsak kicsi helyen beosontam mögé. A két fiú követett. Bebújásunk után szinte azonnal ránk nyomták az ajtót az emberek, hogy direkt-e vagy csak tülekedtek, azt már nem tudom. Remegtem, a lélegzetem zihált a félelemtől, a szívem akkorákat vert, hogy úgy éreztem, hogy kiüti a mellkasomat rögvest. Telt az idő, csendesedett a tömeg, majd teljes csend lett. Vártam a pillanatot, amikor az ajtóban álló két katona a kiürült szobába lépve átvizsgálja az ajtó mögötti részt is és minket kölyköket észrevesz. Gondoltam is, hogyha ez megtörténik, akkor nekünk szinte biztos azonnal végünk lesz, itt a helyszínen agyonlőnek mindhármunkat. De nem történt semmi. Idővel annyira csend lett, hogy már zavaró volt. A társaim zilálását is tisztán hallottam már, persze össze is voltunk bújva egymásba teljesen. Messziről hallatszottak zajok, autó ajtók csapkodása, kiabálások, de távoliak nagyon. Aztán motorzúgás és csend. Nem tudom mennyi idő múlva határoztam el magam, hogy mostmár kimegyek innen. A két fiú előttem volt én a legsarokban kucorogtam. Meglöktem kicsit az előttem állót, hogy menni kellene, de nem mozdult. Az ajtót kicsit a vállammal befelé toltam, szerencsére nem nyikorgott és amikor annyira beljebb csukódott, hogy elfértem a fiú és az ajtó közt, nekibátorodva elindultam lábujjhegyen és kikukucskáltam. A szoba üres, hátranézve nem láttam mást csak a szembelévő falat, mert a szoba egy közfalra nézett, nem a folyosóra. Arra nem megyünk az biztos. Sok választásom nem volt, csak az ablak. Egyszerű zárja volt, marokkal megfogni, elfordítani és nyílik, majd a belsővel ugyanezt. 8-10 méterre volt az ajtótól az ablak. Hátranéztem a két fiúra és halkan mondtam: - Gyerünk!!! Macskaléptekkel el az ablakig, egy mozdulat a belső - kinyílt - majd egy mozdulat a külső - ez is kinyílt. Arcon vágott a reggeli hűvös levegő. Idő gondolkodni bármin is nem volt, hiszen az ajtótól idáig az ablakig csak pár lépés volt, de a hátamban éreztem végig egy esetleges katona tekintetét vagy puskalövését. Ez olyan félelem volt, ami olyan erőt adott akkor, hogy az ablak kitárása után semmit nem nézve azonnal ugrottam, bele a semmibe. A második emeleten voltunk, ezt repülés közben állapítottam meg. Mivelhogy semmi nem volt nálam mert elvették, így könnyedén tudtam térd behajlítva érkezni a földre. Nem gondoltam én akkor ott semmire. Hogy esetleg rosszul esek, vagy pont valakinek a nyakába ugrok, vagy épp az udvaron landolok a katonák közé. A hely ahová érkeztünk, mert a másik két fiú is azonnal ugrott utánam, a ház hátulja volt. Buckás, füves udvar. Hogy miképp sikerült nem tudom, az ember teljesítőképessége és összpontosító hajlama megsokszorozódhat vészhelyzetben azt hiszem, de épen értem talajt és a másik két fiú is. Azonnal rohanni kezdtem hátrafelé az épület mögé, be a fák és bokrok rejtekébe. Nem volt messze a biztonságot adó rejtekhely. MEGMENEKÜLTÜNK talán? Futás és futás, előbb gyorsan, majd mivel hogy sem ordibálás sem lövöldözés nem volt mögöttünk a tempó lassult, átment nagyléptű sétába. Csak úgy előre, minél messzebb a háztól, ki a faluból. Távolabb 3-4 embert láttam, kis csoportban, feléjük vettem az irányt, de mielőtt még elértem volna őket, azok elindultak együtt. Mi utánuk, mivel hogy semmi támpontunk nem volt. Kb. 30 méretnyi követési távolság lehetett köztünk. A falut elhagytuk és földúton mentünk tovább, ami becsatlakozott egy másik földútba egy kis dombocska mögött. Ott már több ember volt, de nem álltak hanem aránylag rendezett sorban, foghíjasan ugyan, de mentek szépen előre. Mi is becsatlakoztunk. Beértük az eddig előttünk haladókat, 3 férfi és egy nő volt. - Hová megyünk? - kérdeztem. - Át a határon! Hát menjünk!!! Pár órás gyaloglás után Ausztriában voltunk. Nem tudom ki vezette a sort, kinek kellene megköszönnöm, hogy átvezetett minket is a határon. Ott már vártak, lágerbe kerültünk, 2 évig ott is maradtunk. A fiúk valahogy eltűntek mellőlem. Két év után aztán sikerült hátam mögött hagyva Ausztriát és Európát hajóra szállni és Ausztráliába hajózni. De ez már egy másik történet!


Stewe egy 69 éves férfi. Őt az első munkanapomon ismertem meg, vele voltam beosztva egy lakásba, ahol a régi tapétát kellett leszednünk valami gőzölő masina segítségével. Már 7-kor a ház előtt várt valami Holden márkájú platós kocsijában ülve. Már telefonált a főnökünknek, hogy biztos oda találok-e. Tudtam hogy magyar ő is, és azt is, hogy nem felejtett el magyarul 54 év alatt, mióta itt él. "Jó gyerek a Stewe" - mondta előző nap nekem a Sanyi, majd meglátod! A kocsija felé mentem és ő egyből megismert, hogy magyar vagyok. Ilyenek vagyunk mi földiek. A népek itt simán egymásra ismernek. - Hello Stewe ! - mondtam neki. - Szia - mondta, de jó magas gyerek vagy, jó festő lesz belőled, nem kell létra sokszor neked :-) . Mosolygott közben és ettől én is feloldódtam teljesen. A főcímben szereplő „Stewe a hegedűs” megnevezést azért adtam neki, mert elmondása szerint amikor Ausztriában voltak átmeneti szálláson egy kolostorban laktak hosszú hónapokon keresztül. A fiatalabb apácák aztán idő múlásával látván hogy mokány fiatal fiúk laknak ott, rászoktak hogy éjjel beosonnak és felajánlva kegyeiket, sexuális éhségüket csillapítsák igazán kellemes módon. Ezt nevezte a Stewe hegedülésnek, és még mái napig is az aktus számára hegedülés J Kérdeztük a munkánk közben a Sanyival hogy : - Stewe, szoktál még hegedülni ? - Á ! Az öregasszonynak nincs már kedve otthon, csak morog mindig, meg hát nem is 70 kilós teremtés már. Jót mosolyogtunk ezen. Tekintetbe véve hogy idén 70 éves, egy igen jó alkatú, rugalmas, egészséges, kedves és segítőkész emberről van szó. Nagyon megkedveltem őt, sokat mesél és mindenben kérhetem a segítségét.

Az előző két történetet munka közben és ebédidőben sikerült hetek alatt elmeséltetnem vele, mert engem roppantul érdekel az ő élettörténete. Nem tudom miért, de teljes átéléssel és - szerintem - tátott szájjal szoktam hallgatni. Neki egy egyszerű emlék már, csak nekem egy csodálatos - félelmetes - történelmi élmény, amiről úgy gondoltam, hogy meg kell osszam veletek. Ezért is írtam le. Próbáltam élethűen visszaadni, de ahogy ő mesélte, úgy azért nem tudom.

FOGORVOS ! Hogy jó élmény-e vagy rossz nem is tudom, minden esetre tanulságos. Előrelátő ember lévén még otthon rendbe tetettem a fogaimat, alaposan, régi töméseket porcelánra cseréltettem, minden lyukat betömettem szépen mert tudtam, hogy a f.orvosi ellátás itt elég drága. Több év múlva, mire hazajutunk, addig kibirja, gondoltam én. Még igencsak drága elektromos fogkefét is vettünk, a fogorvosom tanácsára, ami többfelé forog-rezeg és Elmex fogkrémet használunk, mert az védőréteget is képez a fogakon. Egy hete este a csodafogkefe sikeresen kimosta az első fogam hátsó részéből a picike tömést. Nem látszott a lyuk, nem is volt nagy, talán jó gombostűfejnyi. A nyelvemmel érezhettem, és hát kitűnő táptalaj a szuvasodásnak egy tátongó gödör. NA akkor fogorvoshoz kell menni, nincs mese :-( Egy ismerős férje éppen jónevű a városban, még 10% kedvezményt is ígértek, mivelhogy a neje protezsált be. Telefonon bejelentkeztünk és a megadott időben (5 nap múlva) mentünk is reggel fél 8-ra. Szép és modern rendelő, kedves aszisztensek vártak és megjött időben a doki is. Papírok kitöltése után be a székbe, Erika segítségével elmodtam hogy mi a gond. Megnézte és 15 perc alatt meg is csinálta. Ezután tüzetesen átnézte az összes fogamat, lediktálva az asszisztensnek minden fogról az adatokat.
Felhívta a figyelmemet, hogy még 2 fogamat kellene betömni és a kis kamerájával le is fotózta és megmutatta a helyeket. Kérdezte hogy most akarom-e, mondtam majd egy másik alkalommal. Ellenben a fogkövek leszedéséhez szinte mindenképp ragaszkodott, amit végül is nem bántam meg, mert igencsak szépen letakarította mindet és még fel is polírozta. Kész vagyunk, lehet menni ki és a kinti kolléganőnél kell majd fizetni. Számítottam úgy 120 - 150 $ -ra maximum, de a végeredmény 280 $ lett. Az kemény magyar forintba átszámolva igencsak szép kis summa, közel 45 e Ft. A kapott számlából aztán kiderült hogy a tömés maga 125 $ volt, a teljes átvizsgálás 115 $ és a fogkő leszedés 40 $. Ez a végár már a 10% kedvezményt is tartalmazta. Így lebontva már nem is annyira vészes, ha pedig figyelembe vesszük az itteni átlag ember napi keresetét, hát akkor ez körülbelül egy napi átlagbérnek felel meg :-) Ó bárcsak én is ennyit keresnék egy nap, na de majd......
A lényeg, hogy azok, akik tervezik hogy ide jönnek tanulni, azok mindenképp vessék magukat alá még otthon egy igencsak alapos és kiadós fogorvosi vizsgálatnak, ne sajnálják rá a pénzt, mert ha itt kell, hát de olvastátok. Nos ez csak egy történet a sok közül, lesz még egyéb érdekes dolog a későbbiekben, már megfogalmazódott bennem a következő történet, csak le kellene gépelnem. Sziasztok......... :-)

"Préda vagy" ... illetve csoda hogy élek :-)
Nagy tengerjáró lévén, hiszen párszor voltam az Adrián, bemerészkedtem az óceánba. Még nem volt alkalmam beszerezni pár dolgot, de volt maszkom és légzőcsövem. „Elég ez” mondtam magamnak, hiszen a tengeren is sokszor volt úgynevezett ABC merülés, ez csak nézelődés és kis merülgetésekből áll ameddig bírod levegő nélkül. A sziklás részek alkalmasak bámészkodásra, ott nem zavaros a víz a homok miatt. Kimentünk a mólóra, ott sokan pecáznak és merülgetnek is, láttam már többször. Feltűnt ugyan, hogy itt csak teljes felszerelésben mennek a vízbe, de nem tudtam miért is, hiszen a víz jó meleg, nagyon tiszta és szabadtüdős merüléshez minek búvárruha, uszony, csizma, tőr, kesztyű és egy társ mindenképp. Áááá, nekem nem kell, bátor gyerek vagyok én, sokat csináltam már ezt, ez is csak víz, olyan mint a Földközi tenger.
HÁT NEM OLYAN !!!! Bemenni mezítláb tudtam csak, nem volt csizmám, a kövek közt lépkedtem beljebb. A vízbe leláttam ugyan, de csak tapogatóztam a talpammal, nehogy valami halra vagy csúszós és ijesztő dologra lépjek. Beljebb érve beugrottam. Csodálatos látvány fogadott. Alattam 10-15 méteres mélység, több 100 hal, különböző méretű – alakú, hatalmas színkavalkád. Óriásteknőst is láttam nem is messze, egészen lent az alján nagy rája úszott el, a sziklák közt kis „NÉMÓ” halacskák kukucskáltak. Annyi minden volt, hogy azt sem tudtam hova nézzek, csak azért nem tátottam el a számat, mert tele ment volna sós vízzel. Jött két búvár, szintén palackok nélkül, de full felöltözve, lemerültek néha, kis szigonyukkal polipokat kerestek, volt is náluk valami háló szerűségben már zsákmány. Megnéztek egy pillanatra, kicsit csodálkozva, de továbbmentek. Kicsit lebegtem a víz tetején, néha lemerültem, megfogdostam óvatosan pár ezt-azt a fenéken, majd kifelé vettem az irányt. Jó hogy a fejem a vízben volt, így tudtam nézni, hogy kifelé hová lépek a kövek közé, egyszer majdnem ronda kőhal került a talpam alá, nem örültem volna ha rálépek. Láttam az Adrián is, volt akinek megszúrta a talpát, sokáig fájt neki! Kimásztam J Nagyon jó volt, régen vágytam már rá, hogy szétnézzek. Eldöntöttem, hogy mindenképp beszerzem a kellő felszerelést, mint a többi búvár, csak jobb lesz az úgy!
Itthon aztán este tv bekapcs és szokásos nézelődés a műsorok között. Egy órás műsor kezdődött, ismeretterjesztő film, az óceán gyilkosait mutatta be olyan sorrendben, amennyire veszélyesek. Nézem …. Legelső és legveszélyesebb hal a „KŐHAL”, melynek a mérgétől, ha megszúr, szinte azonnal izomgörcsöt kapsz. Feljönni sem tudsz már, minden izmod pattanásig feszül és csak pisloghatsz a vízben, várva a véget. LL Ó, én meg mellé léptem, sőt majdnem rá, mezítláb. Persze, akkor azért volt a többieken kemény talpú csizma! Második helyen pici polip, szép lilás csápokkal, igencsak aprócska. Kis kövek közt és alatt tanyázik, iszonyatos erős a mérge, nem menekülsz, ha megcsíp. Mindkettő mindenfelé megtalálható a parton, erre felénk is! Jött még medúza, teljesen átlátszó, több méteres farokkal, nem is látszik a vízben. Ha ruha nélkül vagy és megcsíp, akkor neked annyi L Tengeri kígyó a következő. Bár nem támad le csak ha felbosszantod nagyon, na de hát akkor is! A cápákról és krokodilokról nem írok, azt tudja mindenki, hogy előlük nincs menekvés. Hát mit mondjak ezek után, érdekes műsor volt.
Eldöntöttem, veszek felszerelést!! Törekedtem mindig úgy élni, hogy harmóniában a környezetemmel, hiszen ez alapvető szabály az életben. Most felrúgtam ezt az íratlan törvényt, de szerencsém volt, bár akkor ezt még nem tudtam. Nem is annyira érdekes ez a történet, hiszen nem történt semmi. De ha a híradóban szerepelt volna egy fikarcnyi kis hír egy kőhal mérge miatt megsérült vagy esetleg megpusztult fürdőzőről, az ausztrálok fejüket fel sem kapva némán megállapították volna azt a tényt, hogy újra egy tudatlan bevándorló került bajba, csupán csak azért mert nem tartja be az itteniek által ismert szabályokat! Köszönet az őrangyalomnak, hogy tette a dolgát ……:-)

Vannak érdekes történetek és ha azt gondolod, hogy Veled nem történnek meg olyan dolgok amire még álmodban sem számítasz, hát megnyugtatlak, hogy tévedsz :-) Eljöttünk 26ezer kilométerre az otthonunktól, igyekszünk beilleszkedni, megszokni ezt az új világot. Nagyon sok élmény és érzés tölt el - vagy fel itt, igazából lassan elszakadsz az előző életedtől, ha tetszik - ha nem. Először Brisbane-ben laktunk, ott átmeneti szálláson voltunk. Magyarok is voltak ott, mert közel az iskola ahová járni kellett. Persze hogy természeres volt a honfitársak jelenléte. Elköltöztünk Gold Coastra, mert másik suli lett. Itt is közel kerestünk lakást az iskolához, sikerült is aránylag. Egy lakóparkban lakunk, 150 lakás van egy jó nagy területen és van az utcában mégegy ugyanilyen lakópark. Nevezhetjük kis csendes, eldugott helynek, aránylag távol a part-tól ( 3km), mégsem az üdülő övezet. Attól mert ennyire felkapott hely ez a túristák szemében még laknak itt 1 millóan állandó lakosok is, nekik ez az állandó életkörnyezetük, nekünk nem nyaralóhely. Na mindegy.... Szóval párosával vannak összeépítve a házak itt a Summer Place lakóparkban, közös falunk a garázs. Mellettünk fiatalok laktak mikor idejöttünk, egy hete azonban elcuccoltak. Az ausztrálok sokat költözködnek, ez itt nem feltűnő. Jött is két napja úz uj lakó, kis ezüst kocsi, pakolás, takarítás meg ami ilyenkor szokott. Nem rontunk egyből a másikra bemutatkozni, de illendő egy idő után. Felvérteztem magam tegnap este, sziporkázó angol tudásommal megyek és bemutatkozom. Épp pakol a leányzó a garázs előtt, kilépek és megyek, ő látja hogy jövök. Gondolkodom, hogy mit kell mondjak, gyakorolom előre, nehogy beégjek és azt se tudja szegény hogy mit is akarok. Minden egyes lépéssel közelebb kerülve emelkedik a feszültség, de ő vigyorog. Na nem lesz itt nagy baj, itt ha nyelvi gondod van azt álltalában kövér mosollyal tudod orvosolni és bamba nézéssel még talán meg is sajnálnak. Ez már máshol bejött, na majd itt is bevetem. Még két lépés .... egy, nyújtom a kezem de Ő is azonnal és egyszerűen belemondja az arcomba, megelőzve engem, aki már majdnem kiizzadtam a megfelelő szavakat: Szia - Anikó vagyok :-) BUMM !!! Mint akit fejen kólintottak, az adranalin nem azért ugrott fel mert beragadtam. Köpni - nyelni sem tudtam. Itt és most, de hát hogy lehet ez? Mennyi a százalékos esélye annak hogy magyarul köszönnek??? Mondja : Hallottam, hogy magyarul beszéltek, gondoltam így mutatkozok be........ :-) Nagyon kedves, igazán. Köszönöm a fentieknek, akik igazgatják a sorsunk fonalát, hogy átlökött egy ilyen élményen. Mondjuk délután, munka után, fél órácskára kimentem a partra, be az óceánba hogy ugrándozok egy kicsit a többi gyerekké összement felnőtt közt. Mert ha jön a nagy hullám és nincs se deszkád se semmi egyéb víz felszínén felúszó eszközöd, akkor csak simán felrugod magad amennyire bírod amikor a hullám odaér és akkor 2-3 métert repülsz a vízzel együtt. Persze ha ügyess vagy. De ha előbb - vagy esetleg későn ugrassz, akkor magaalá gyűr a hullám és feltöröli veled az óceán fenekét, de közben hason fekve a nagylábujjadat is képes belógatni az arcodba, annyira meg tud csavarni. Na szóval sok ember, ugrálunk, mellettem közel egy fehér bőrű, sok szeplős, igencsak vöröses 60 körüli úriember szintén tornászik. Hullám jön - én felugrok, ő elvéti. Eltűnik és 10 méterrel hátrébb jön fel kis idő múlva. - A fene hogy egye meg a piszkos fajtádat, de odaba....-tál te szemét ! :-) No comment !! 10 kilóméteres partszakasz, több ezer ember egyszerre a vízbe. Újra megkérdem, mennyi az esélye hogy magyar káromkodjom éppen mellettem. Csak azért írtam le nektek ezt a két kis történetet, hogy ne gondoljátok, hogy el tudtok bújni bárhová a világon ahol aránylag rövid időn belül és teljesen váratlan helyzetben nem botlatok saját népünkbe. Sokakkal ellentétben a tapasztalatom az, hogy igencsak kedves és segítőkész magyarokkal sikerült eddig összefutnunk, bár az is lehet hogy egyszerűen csak szerencsések vagyunk. További minden jót és fergeteges mennyiségű erőt és kitartást mindenkinek az élet megpróbáltatásaihoz :-)