EBay

Nagyon bízik magában az EBay !!

Tízmilliárd dollár feletti forgalmat vár az idén az EBay Inc.   
, a legnagyobb online áruház, az eBay tulajdonosa - derül ki a cég tegnap kiadott közleményéből. A pontos összeg akár 10,6 milliárd dollár is lehet - állítja a kaliforniai cég -, ez jócskán meghaladja a Bloomberg 10,2 milliárdos elemzői konszenzusát, eléréséhez négy éve nem látott mértékű, 16 százalékos bővülést kellene produkálni. (Tavaly 4,9 százalékkal nőtt az EBay árbevétele, a válságos 2009-es évben pedig 2,2 százalékkal.) A vállalat szerint már a folyó negyedév is ígéretes, 2,4-2,5 milliárd dollár közti bevételt hozhat, vagyis nagyjából megegyezhet a karácsonyi időszakot is magában foglaló előző három hónapéval - annak a periódusnak az egyik húzóerejét a fizetési szolgáltatások erősödése adta. A negyedik negyedévet amúgy 559 millió dolláros profittal zárta a vállalat, ami messze elmarad az egy évvel korábbi 1,35 milliárdtól - de abban benne volt a Skype ingyentelefonos rendszer eladásának haszna is.

Az EBay keretén belül működő PayPal internetes fizetési rendszeren kezelt számlák száma havonta átlag egymillióval nőtt és az év végére megközelítette a 95 milliót; a díjköteles számlakiegyenlítési szolgáltató a tavalyi negyedik negyedévben már 971 millió dolláros bevételt termelt - vagyis az összbevétel közel 40 százalékát. A cég vezérigazgatója, John Donahoe szerint a PayPal - amelyet nemcsak az eBay portálon vásárlók használnak - még nagyobb értékű egységgé nőheti ki magát a társaságon belül, mint maga az alaptevékenység, az online piactér.

Ui: Kedvenc áruházam az EBay, de milyen kar hogy nem én találtam ki :)

Toth Ferenc

Inn memoriam Tóth Ferenc (Fetyő)

Ausztrália, 2011-01-06 csütörtök. Az év első hete, első csütörtök és első esős nap. Mivel házakat festünk kívülről, ilyen napokon nem dolgozunk, ha nincs más, belső munkánk. Ez azért annyira nem keserít el, előkerülnek ilyenkor az elmaradt ház körüli teendők és a jól bevált hobby, a főzőcske. A bérelt lakásban két fürdőszoba van, a zuhanyrózsák mindkettőben fixen a falra szerelve, nem levehetően. Bosszantó a dolog, pláne amikor takarítani kellene a kabint. Levehető kézi zuhanyt venni, ez a cél, ennek érdekében el is indultam a pár kilométerre lévő Bunnings (OBI,Praktiker) áruházba. Befordulva a nagy parkolóban rögtön megcsapott a bejáratnál felállított kis sátor felől a jól ismert „ozi sausage” illata, ami csupán BBQ sütőn elkészített kolbászka és hagyma, egy szelet kenyérbe hajtva, kis BBQ szósszal meglocsolva. Kettő dollár és ötven cent az ára, ami annyira csekély kis összeg, hogy pár perc alatt megkeresed, amikor dolgozol. Lányok sürgölődnek itt, mint a hangyák, pörög az üzlet, egyébként is átesel rajtuk, mert a bejáratnál állnak. Ki szoktak írni valami kamu szöveget is, hogy a bevétellel támogatják ezt –azt, és akkor milyen jó dolog is ez. Mindig veszek belőle, most is, pár falat az egész, majdhogynem inkább csak szimbólum az egész. Belépek az automata üvegajtón és rögtön velem szemben áll a „köszöngető és terelgető” hölgy, akinek a kezében kis karton doboz, keskeny réssel a tetején és valami A4-es papírra nyomtatott szöveg, hogy adakozzál. Ej, de trükkös! A visszajáró 50 centet még időm se volt elrakni, máris lenyúlják. Bánja – kánya, bedobom, talán ezt is figyelembe veszik majd ha elpatkolok és a válaszút előtt állok, hogy most le a pokol felé, vagy fel a mennybe jutok örök nyugalomba. Majd szólok a forgalom irányítónak, hogy emlékszel koma, ott a bunnings-nál, az 50 cent! Hátha ezen múlik majd.

Reménykedem már kicsit, hogy egyszer végre bejutok az áruházba. Semmi egyebet nem akarok venni, csak ezt a kézi zuhany szettet, ezért nem is viszek magammal még kosarat sem, csak úgy parasztosan kézben elhozom majd a pénztárhoz. Sasszézok a sorok között, sejtem merre lehet a cuccom. Meg is van a sor, vesztemre vagy szerencsémre én a drágábbik vége felől kaptam el a sort. 225 $ a nyitó ár, amitől kissé kiráz a hideg. Haladok tovább, hál isten az ár is lefelé. Egyből a legutolsóhoz lépek és elégedetten állapítom meg, hogy 30 $.  Boldogan magamhoz ölelem a China-ban gyártott műanyag vacakot és zsákmányommal startolok a pénztár felé. Elhaladok egy zártabb rész előtt, ahol az apróbb szerszámok, fúrók, védőfelszerelések vannak. Ide csak egy helyen lehet bemenni, pár eladó mindig sürög bent, hogy segítsen, ha valamit nem találsz. Elhaladva az U betű alakú helyiség előtt a fejemet csupán félig fordítottam arra, hiszen nem kell onnan semmi. Ekkor eszembe villan, hogy most megnézem azt a vídia hegyű falfúrót, amivel betonba is tudok lyukat fúrni. Fék! Befelé menet nem ugrik be egyből melyik sorban is vannak a hegyek, mert itt is van 4 utcácska legalább, bár ezek igen rövidkék. Első utca nem tartalmaz számomra érdekes dolgokat, a végén jobbos és vissza. Na ez az, itt lesz. 5-6 méter hosszú falon ezer féle fúróhegy, még jó hogy csoportosítva vannak, fa, fém, beton. Ahol éppen a nekem kellőek vannak, ott áll egy fickó, háttal nekem, alaposan szemlélve valamit. Lassítok, mire észrevesz, de nem fordul meg, csak kicsit odébb lép, majd közben visszatesz valamit a polcra, gondolom nem ezt kereste. A fejét félig felém fordítja, így profilból láthatóvá vált az arca. Egyszerű rövid farmer gatya volt rajta, vékony farmer ing felül. Már éppen vettem volna le a tekintetemet róla, amikor nagyon halványan hideg futott végig rajtam. Nem is tudom, talán valahonnan ismerős lehet nekem ez a csávó. Ott ragadt a tekintetem, de csak tapintatosan, mert 2 méterre sem álltunk egymástól. Alibiztem, mintha egy előtte lévő alkatrészt néznék, de már nem érdekeltek a fúrók. Ahogy eltelt két másodperc, úgy kezdett el zakatolni az agyam, nyíltak ki bent rég bezárult ajtók, törtek elő évtizedek óta nem használt emlékek.

Vállig érő, szőkés, göndör haja volt, de nem olyan lányos, hanem fiús, lompos, loncsos, bár nem volt ápolatlan. Arcformája kissé szikár, állcsontja határozottan előrébb állt a megszokottnál. A száj formája így oldalról láthatóan hullámosabb az átlagnál. Jó sok haja volt, rálógott a fülére, de nem takarta az arcát el. Alkatilag jó erős termetű, széles hátú és vállúnak látszott, de így oldalról pontosan nem láthattam. Ekkor hátat fordított nekem, tett egy lépést előre, majd újra megállt. Jól gondoltam, nagydarab gyerek volt. Nadrágja térdig sem ért, láttam a lábait hátulról. Így együtt a kép annyira ismerőssé tette. Rontottak elő az emlékek mélyről, pillanatok alatt leszűkült a kör egy emberkére. A kellemes érzés azonban, ami ilyenkor hatalmába kellene kerítsen, azonnal át is esett egy nagyon furcsa, kissé dermesztővé.

A lehetősége annak, hogy Ő lenne, teljes mértékben nulla, így hát marad a rettentően hasonló valaki verzió. Méregetve így háttal, a vádlija a lábán jól látható volt, és ott egészen lent, majdnem a bokájánál egy kis heget vettem észre. Most ütött meg az erősebb hidegrázás, olybá, hogy mikor a karomra néztem, a szőrszálaim mind égnek álltak és libabőr borított el. Az agyam olyan hangosan zakatolt, miközben dobálta elő a lehetséges azonosítási pontokat az emlékeimből, hogy csak süvöltést halottam, közben a pulzusom is kalapált a fülemben. Az a seb a lábszárán, de hát ez lehetetlen ………….

Ugorjunk!

“Az EFOTT története 1976-ra nyúlik vissza. Ekkor volt az első találkozó, a Pécs melletti Abaligeten. A KISZ, amely a diákok legnagyobb szervezete is volt egyben, szervezte a találkozót. A '70-es, '80-as években igen intenzív volt a sport-, az úttörő-, illetve a KISZ-élet. Így megvolt az ideológiai alap is a rendezvényhez: a KISZ-kongresszus azt a célt tűzte ki, hogy az egész ifjúságot átfogó turisztika rendszert kell létrehozni.
A középiskolásoknak már volt az ODOT (Országjáró Diákok Országos Találkozóját), a dolgozó fiataloknak az Ifjúmunkás Kemping. Maradtak tehát az egyetemisták, illetve főiskolások. Nekik hozták létre az EFOTT-ot. Az elsőn, Abaligeten, huszonöt főiskola, illetve egyetem háromszázötven hallgatója találkozott akkor.
A szervezést természetesen a KISZ végezte, és finanszírozta”

Édesapám tanárember volt, általánosban tanított, esetünkben Sarkadon a 2-es iskolában. Ének és történelem tanár volt, délután pedig napközis. Akkoriban én már kijártam a középiskolát is, már a Volánnál dolgoztam, illetve tanfolyamra jártam, a hivatásos jogosítványomért. Esténként vacsorakor atyám néha kiértékelte a napját, kiemelve a különösen rossz élményeit. Én érdektelenül hallgattam, nem nagyon érdekelt, egészen addig, amíg fel nem tűnt, hogy egy gyereket nagyon emleget, kiemelve a többi közül. A legrosszabbnak titulálta, hozzátéve, hogy ilyen ördögfattyúval még nem találkozott soha. Hűha, ébredt fel bennem a kíváncsiság, nekem ezt látnom kell. Ki is mentem hozzá pár napra rá, mondván hogy meglátogatom munka közben. Pár szót váltottunk és én meg is kérdeztem gyorsan, hogy van az ördögfióka? Apám szemöldökét felhúzva a sarokba mutatott. – Hát ott van, éppen büntetésben, mert megdobálta a lányokat – válaszolta. Megvártam, hogy szünet legyen és a többi gyerekkel én is kimentem az udvarra. Odalopóztam a gyerek mögé és szigorúan rászóltam: -Ki vagy Te? A válasz gyors volt, határozott és alig érthető, mert egybefolyt a két szó: TóthFeri, és azonnal vissza is kérdezett. – Te vagy kulinak a fia? Apukámnak ez volt az iskolai beceneve. – Aham – válaszoltam neki. – Én nem nagyon csípem a tanár kölyköket, mind nyápic – csapta a képembe a kölyök. Az őszinteségén jót mosolyogtam. Ezek voltak az első szavaink egymásnak. Pár évre rá egyszer valamiért a szülei házába mentem, venni talán valamit. Kifelé jövet Feri utánam szólt bentről a házból: - Te tanárgyerek, nem emlékszel már rám ? Szó – szót követett és így lettünk barátok Tóth Ferivel, becenevén Fetyő-vel. Elkezdtünk együtt járogatni, csajozni és bulizni. Nem zavart az sem, hogy jó pár évvel fiatalabb volt nálam. Minden lehetséges helyre elmentünk, ahol „élet” volt, mi akkor így neveztük a bulis helyeket. Menjünk az életbe, gusztonyoztuk egymást mindig. Én a Volánnál dolgoztam, Fetyő valahol máshol. A faliújságra kiírták, hogy ODOT ifjúsági találkozó lesz Orfűn, itt lehet jelentkezni. Persze mi azonnal jelentkeztünk és sátorral a hátunkon pár napra rá útra is keltünk. A volános bérletemmel Békés megyében ingyen utazhattam, de csak egy volt belőle, mi pedig ketten voltunk. A módszer a következő volt, én felmentem először, furakodva előre, majd a busz végébe mentem és kidobtam a bérletemet az ablakon,  amivel Fetyő szintén feljött. Csongrád, Bács Kiskun és Baranya megyében már felkönyörögtük magunkat a buszokra. Így jutottunk el a csodás Pécs városába és onnan az orfűi tóhoz, ahol a még szinte kopár kemping várt minket. Ott is megdumáltuk a portást, hogy mi a Békés megyei csapat   

táborépítői vagyunk. Az ODOT még csak 2 nap múlva kezdődött. Addig mi csodásan lebarnultunk a tóparton és úszóhártya nőtt a lábujjaink közé a sok fürdéstől. Kezdtek aztán szállingózni a fesztivál résztvevői, mi mindenkinek szívesen segítettünk sártat építeni, így aztán jóba voltunk mindenkivel, pláne lányokkal. Annyira, hogy az ott töltött jó pár napon mindig más sátorba aludtunk. Felejthetetlen élmények voltak ezek a napok, az esti tábortüzek, a strandolós napok, a versenyek, a kirándulások, a bográcsozások. Emlékszem, hogy Fetyő komám egyik reggel az egyik fiatal tanárnő sátrából mászott elő, végtelenül elégedett képet vágva. Ebben nagyon jó volt, a hódításban és a bamba vigyorgó képet vágásban. Ő egyszerűen utánozhatatlan figura volt, állandóan tele energiával, életkedvvel és vidámsággal. Mellette soha nem lehetett unatkozni vagy tétlenkedni. A társaság a hasát fogta a nevetéstől, ha Ő hozta a formáját. Szinte soha nem pihent, mindig hajtotta valami, menni-menni kell. Csak sok év múlva értettem meg hogy miért volt ez nála. Olyan ember volt Ő, mintha érezte volna, hogy kevés ideje van itt a földön, ezért aztán neki ugyanannyi idő alatt sokkal több dolgot kell megtennie, mint másoknak. Égette a gyertyáját mindkét vége felől, nem kímélve a környezetét sem. Ez abban az időben még nem tűnt fel.

A fesztivált kiélveztük az utolsó napjáig, sátorbontás után jöttek utánunk a következő bulizósok az EFOTT-osok, de abban mi már nem vettünk részt. Hazafelé szintén busszal szivárogtunk, de Hódmezővásárhelyen ránk esteledett, odáig ment a busz. Nekiindultunk a pályaudvarról gyalog, kifelé a városból, hogy majd stoppolunk, de nem jutottunk messze a fáradtság miatt. Egy nagy zöld placc volt mellettünk, körbe volt ugyan kerítéssel véve, de a kapu nyitva volt. Semmi nem volt belül, csak a fű. Na, ez remek lesz nekünk éjszakára, sátrat verni. Gyors összedobtuk az éjjeli lakásunkat és beleájultunk a hálózsákba. Hajnalban aztán egészen érdekes hangok vettek körül minket. Csámcsogás, kolompolás, kutya ugatás, emberi beszélgetés, kiabálás, gyerekzsivaj. Felülve a sátorban néztünk is egymásra, hogy hol vagyunk vajon? Félve húztam fel a cipzárt, és a szétnyíló sátorlap mögül elénk tárult a vásárhelyi állatpiac látképe, mindez úgy, hogy a mi kis hevenyészetten felvert sátrunk a kellős közepén díszelgett. Ló, birka, disznó, kecske, tyúk, liba, kacsa és még ki tudja mi vett körül minket. Nem beszélve a bámuló parasztokról, akik néztek ránk úgy, mintha a Holdról jöttünk volna. 

Hú basszus, pakoljunk gyorsan, mert még felzabálja a cuccunkat valami állat – állt elő éles észjárását bizonyítva Fetyő komám. A kapkodásnak az lett az eredménye, hogy én kirángattam a földbe szúrt sátorvasakat, egy kupacba dobálva őket a fűben, Fetyő pedig már tekerte is össze a ponyvát. Nem vehette észre a reá leselkedő, pizza nagyságú tehénlepényt a sietségben, így hát kezében az összetekert ponyvával a sarkával belelépett az aknába és ott azon nyomban dobott is egy hátast, beleesve a fűbe, ahová én a vasakat dobáltam. Az ideiglenesen összeverődött nézősereg ettől a látványtól nagyon vidám lett, a parasztok hangosan röhögni kezdtek, de nekem Fetyő fájdalmas kiáltása foglalta le a figyelmemet. Te jó isten, ha ez beleesett háttal a vasba, akkor gáz van! Csak feküdt és jajgatott, kétségbeesett képet vágva. Hamar kiderült, hogy megúszta a dolgot. A félig felálló vas, amibe beleesett, beleállt a vádlijába, jó mélyen beleszúródva, a hegye éppen hogy nem jött ki a csontja mellett. Persze vérzett nagyon. Rontott a helyzeten az a tény is, hogy miután Ő meglátta a vasat, hogy a rozsdás vége áll csak ki a lábából, egyből kirántotta onnan. Vérfürdő kezdődött. Szerencsénkre volt a piacon állatorvos is, aki segített ellátni a sebét, még a wartburgjával be is vitt minket az orvosi rendelőbe, ahol szakszerűen el is látták a barátom lábát. Végtére is nagy baj nem lett belőle, kapott tetanuszt és két öltéssel összefogták a sebét. Bicebóca módon jutottunk haza, csak sántikálni tudott napokig. A heg a lábszárán örökre megmaradt, bár szépen begyógyult, de egy szanazugi fürdőzés alkalmával később csúnyán beütötte a stégbe, ugrálás közben. Ekkor kissé elváltozott a színe. Erre tisztán emlékszem.

    

Teltek az évek, felnőttünk. Később még egy helyen is dolgoztunk, a sarkadi Gabona Iparnál voltunk sofőrök, természetesen a marháskodás ott is ment ezerrel. Közben mindketten megnősültünk már, neki két gyönyörű gyermeke született. Szétváltak útjaink, mert mindenki élte a saját életét, de tudtunk egymásról. Ő Sarkadon lakott, én már akkor falura költöztem. Azt tudtam róla, hogy a felpörgött életmódjából mit sem vesztett, bulizni járt, csajozott és néha, hogy levezesse talán a benne tomboló kifogyhatatlan energiát, pár sört is megivott. Így jutott el az élete szekere egy átbulizott éjjel után a sajnálatos vesztébe. Utas volt csupán egy hazafelé tartó Trabantban, hatalmas termete ellenére a hátsó ülésbe préselődve. A sofőr egy óvatlan pillanatban nem jól döntött egy kanyarban és a furnérlemez limuzin egy árokba rohant, orral befúródva az földbe. A tehetetlenség törvénye a hátsó utast magával ragadta és el sem engedte, csak a túlvilágon. Ott megszakadt a barátom életútja. Rettentő tragédia a családjának, barátainak, hiszen fiatal volt még, csupán huszonéves. Fájdalmamban az értelmetlen halál miatt sokszor eszembe jutott akkoriban. Rájöttem, hogy Ő azért volt ennyire felpörögve, mert talán érezhette, hogy nincs annyi ideje, mint másoknak. Ezért igyekezett mindent megtenni, amíg lehet.  Nagyon rég jutott eszembe utoljára, eddig a napig………..

……….. azt a heget a lábán meg kell nézzem közelebbről. Találomra elejtettem a bankkártyámat, ami némán landolt a fickó mögött. Én azonnal leguggoltam érte, így egészen közel kerülve hozzá. A szemem kikerekedett, ugyanis a kis heg sötétebb színű volt, mint egy átlagos régebbi, begyógyult seb. Még látni véltem a két öltés helyét is, de fel kellett állnom, mert leizzadtam. Ahogy kiegyenesedtem, gondolom a fickó is észrevette, hogy lehajoltam, megfordult. Teljes arccal felém. Ott állt előttem FETYŐ!

Az arca a legapróbb részletekig egyezett. Kékes szemeivel belebámult a képembe, miközben a szőkés frufruja előrelógott szinte a szemébe. Mosolyogni kezdett, amitől az egyébként teljesen egyedi, hullámos felső ajka teljesen kiegyenesedett és két pofacsontja még jobban kiemelkedett az arcából. Megszólalni én nem tudtam. Még ha számítottam is estleges hasonlóságra, biztos nem ennyire. Az egykori barátom ott állt előttem, huszon évesen, teljes erejében és mintha csak az a pillanat következne, hogy azt mondja: - Megyünk este az életbe?

Motyogtam valami „sorry” féleséget, hogy oszlassam magamban a blokkot. Ő mit sem csökkentve mosolyából, visszafordult a fúrók polca felé, és folytatta a matatást. Ocsúdtam egy kicsit és azonnal eldöntöttem, hogy szóra kell bírjam. Megfogtam egy fúrót és felé fordulva megkérdeztem tőle, hogy szerinted ezzel ki tudom fúrni a – a – a…tudod azt a követ lent, nem tudom az angol nevét? Persze tudtam, beton (concrete). Hozzá tettem gyorsan, hogy én nem tudok jól angolul. Reménykedtem, hogy a szar akcentusom és a kinyilvánított tudatlanságom felbuzdítja Őt és a válasz után megkérdezi, hogy honnan jöttem. Ez sokszor előfordult már velem, semmi gúnyosságot nem látok ebben, csak kíváncsiak az emberek errefelé.  Azt válaszolta, hogy ez tökéletes szerszám a beton kifúrására, a hegye vídiából van. Abszolút tökéletességgel beszélt angolul. Még megtoldotta a mondókáját, hogy ne ezt vegyem, mert van olcsóbb is. Meg is mutatta. Egyszerűen kedves volt, mint mindenki itt. A hangja hasonlított, de amíg nem tudom szóra bírni magyarul, addig nem lehetek biztos benne. Ez a titkos tervem több szempontból is szertefoszlott, ugyanis megtalálta, amit keresett és angolosan távozott.

Meg kell állapítsam, hogy ez az eset túlment az összes eddigi ezoterikus élményemen, ami az életem során ért, ennyire élethűen és valóságszerűen még soha nem szembesültem a lehetséges halál utáni élet, vagy újbóli leszületés tényével. Hogy ez csak a gének hihetetlen játéka, vagy céltudatos szembesítése velem, azt nem tudhatom. Miért én, miért itt, miért most, és egyáltalán hogy lehetséges ez? Szívesen utána rohantam volna, rákiáltva, hogy Fetyő!! Hátha megfordulva azt mondaná, hello Egon, mi újság, hogy vagy, rég láttalak. Gyere, igyunk egy kávét valahol és elmesélem mi is történt velem, mióta nem találkoztunk. Hány éve is, harminc…akármennyi. Idézzük fel azt az orfűi nyarat, ott a pécsi tó partján, micsoda remek idők is voltak azok. Átélhetnénk a megtörtént dolgokat újra. De ezek a dolgok csupán az én fantáziámban zakatoltak, hiszen ez a fiú, aki lassan eltűnt a sorok között nem lehetett Ő. Még az is előfordulhat, hogy az egész lényét csak én láttam és nem is volt valóság. Mindegy, hiszen a lényegen nem változtat.

Hiányzol kedves barátom, és rettentően sajnálom, hogy elmentél idő előtt, nem várva meg azt a sok élményt, amit a családod és a barátaid még adhattak volna Neked. Ha most létezel valahol, bárhol és bárhogy, tudd meg, hogy soha nem feledlek el.

Üdvözöl egykori barátod: Egon

Csempésző

                                                 

                                                      Csempésző

„Józsikának és Attilának”

Előszó : Ez a bejegyzésem 100%-ban a fantáziám szülemenye, elolvasása után mindenki döntse el, hogy mennyire képes átélni, azonosulni a történetekkel és mennyit hisz el belőle. Képes-e a saját fantáziáját használva részt venni ebben a virtuális világban.

Berettyóújfalu a kis település neve, ahol mindig megálltam bevásárolni hazafelé. Volt a falu központjában egy ABC áruház, ott mindig találtam olyan dolgokat, amit az én kis falum boltjában soha. Kedvesek voltak a kiszolgálók és én mindig színültig tele kosárral mentem a kasszához. Abban az időben szinte bármit megvehettem, ugyanis nagyon jól kerestem. Heteken, hónapokon keresztül jártam oda, heti 1-2 alkalommal. Az időszak elején még nem figyeltek fel rám, csak egy betévedt idegen lehettem a boltosok szemében, de a rendszerességből kifolyólag megszokottá váltam, már nem csodálkoztak rám. Volt egy kasszás néni, aki különösképpen kedves volt mindig. Régi rendszer béli ABC volt, olyan klasszikus „ütős” pénztárgéppel, ahol a pénztáros fejből vágta a termékek árának 90%-át, bár én kifogtam rajta, ugyanis a tele kosaramból mindig előkerült pár olyan cucc, aminek nem tudta az árát. Ekkor félhangosan elkiabálta magát: -Marika! Ez a különleges sajt mennyibe is kerül? – csengett a hangja ércesen. A húsos pultból aztán meg is jött a válasz. Az én kedvenc pénztárosom sok héten át szóvá nem tette az én tele kosaramat, pedig ott falusi szinten teljesen szokatlan jelenség voltam, hiszen szegénykés környék volt, kicsi, határmenti település. Egyszer aztán végképp betelhetett a „kosár”, ami akkor szintén tele volt, de még a szabad kezemben is cipeltem pár dolgot. Ő szorgalmasan végezte a dolgát, vékonykás ujjaival villámsebesen kalapálta be az árakat, néha rám nézve kissé mókásan rám mosolygott. Amikor készen lett, valami több ezer forint lett a végösszeg, amit én természetesen pillanatok alatt kifizettem, Ő a pénztárgép kicsúszó pénzes fiókjába szépen elrendezve berakta, majd egy gyors mozdulattal visszatolta a fiókot, amely fémes csattanással siklott a helyére. Szerintem ezt a pillanatot várta Ő már hetek óta. Senki nem állt mögöttem, délelőtt volt. Ilyenkor a falusiak dolgoznak, nem a boltban kószálnak.

- Jól felpakolt fiatalember, ki tudja vinni a kocsijához ? – kérdezte érdeklődő tekintet kíséretében. – Persze, megoldom, csak még el kell pakoljam a dolgokat – válaszoltam tisztelettudóan. Akkoriban még nem adtak a boltokban reklámszatyrokat, azt mindig vinni kellett magammal, ha nem akartam kézben kihordani a dolgaimat. – Régóta figyelem ám magát, tudom hogy az a piros ladája van, és mindig ide áll egészen közel a bejárathoz, nagyon szép kocsi, csillog rajta a napfény. Ugye maga nem idevalósi ? – támasztotta nekem a kérdést. Közben serényen pakoltam, Ő tartotta a kissé viseltes nylon szatyrom egyikét. – Nem-nem, én messzebb lakom egy kis faluban, Geszten. Ez a dolog elsiklott nála, nem ez érdekelte Őt annyira, és mivel hogy könnyedén társalgásra tudott bírni, ettől felbátorodott, bár előtte még soha egy mukkot nem szólt hozzám. – Látom hogy minden alkalommal jól felpakol, biztos nagyon jól kereshet, megkérdezhetem hogy mivel foglakozik ? – tette fel a kérdést a maga, egyszerű, falusi asszony módján. Nem volt csúnya nő, a mosolya meg kimondottan szimpatikussá tette. Tudtam hogy nem akart megbántani, sem kifaggatni, csak annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság már régóta, hogy eddig bírta. Gyors észjárású gyerek lévén, rögtön készen voltam a válasszal, és ha már válaszolok neki, hát miért ne mondhatnám meg neki az igazat, számomra semmilyen veszélyt nem jelenthet, hiszen már átjöttem a határon. – Csókolom én csempész vagyok – böktem ki egyszerűen, nem számítva a következményekre. Egy pillanatra talán vártam hogy átgondolja azt, amit hallott, de nem. Minden várakozásomat fölülmúlva csak egyszerűen rávágta : - Akkor maga nagyon ügyes lehet, ha majd egyszer ráér, kicsempézhetné a fürdőszobánkat – eközben oldalra fordulva odaszólt a hozzá közel álló kolléganőjéhez: - Marika! Gyere már, ez a fiatalember csempéző, nem Te kerestél mesterembert mostanában? – vonta kérdőre a közben oda sétáló testesebb hölgyet.

Én csak mosolyogtam bárgyún, közben azon gondolkodtam kifelé sétálva a kocsimhoz, hogy vajon hogy sikerült neki az én általam mondott „csempész” szóból arra a következtetésre jutnia, hogy én csempéző vagyok. Na de ez még így jól is sült el, az esetet követő sok hónapon keresztül mindig volt pár kedves szavunk egymáshoz, olyan bolti barátság féle alakult ki köztünk. Én szorgalmasan jártam át a román határon, heti 2-3 alakalommal, hajnalban mentem és délelőtt már jöttem is vissza, útba ejtve az ABC-t. Akkoriban tényleg ezzel foglalkoztam, de hát ki nem ? Aki meglátta a rést a határátkelésnél, leleményes, bátor, találékony volt, az szintén ezt csinálta.

80-as évek végét írtuk, Romániában még nem volt meg a forradalom, így a rendszerváltás sem. A szomszédaink bizony elképesztő szegénységben éltek, a boltok polcai üresek voltak, húsárú, pékárú, tejtermék, édesség mind csoda számba ment náluk. Egyik legnagyobb kincs a kávé volt, amit átlagos ott élő ember szinte soha nem tudott beszerezni, csak ismeretség útján, pult alatt volt kapható, természetesen arany árban. Volt valami kávé féleségnek nevezett bab szerűség néha a boltban, de inkább szójababhoz hasonlított, mint rendes omniához. Arra a kérdésedre választ adni nem tudnék, hogy én miképp és miért kezdtem el ezzel foglalkozni, de valahogy a sors úgy intézte a dolgokat, hogy belesodródjak, és ha már csinálok valamit, akkor csináljam rendesen. Rövid idő alatt kiokoskodtam a megfelelő módszert, amivel hatékonyan, biztonságosan, gyorsan jutottam a túloldalra jelentős mennyiségű kávét, és itt nem pár kilóról van szó, hanem mázsaszám. Talán az elején csak simán átmentem vásárolni Nagyváradra, és az áruház parkolójában próbáltam eladni az egy kis szatyorba átvitt ezt-azt, ez által lei-hez jutottam. Úgy lehetett, hogy egyszer az egyik fiatal srác, aki oda jött a kocsimhoz, megkérdezte, hogy mikor jövök újra és hogy tudnék-e hozni még dolgokat neki. A lavina így indulhatott el, amiből barátság lett, olybá, hogy volt eset, mikor náluk is aludtam. Ezeken az estéken szőhettük ki a tervet, hogy miképp lehet sok kávét áthozni, hol lehet tárolni és hogy lehet eladni úgy, hogy sok pénzt keressünk vele. Bekerült még a képbe a barátja is. Attila és Józsika, a két román-magyar fiú, akik remekül beszélték mind a két nyelvet, ami nekem nagyon fontos volt, de ne rohanjunk előre.

A boltokban kapható kávé kiszerelése 10-25 deka, fél kiló és kiló. A kicsik csak elterelésnek jók a vámosok előtt, mondván, hogy ajándékba viszek kávét. Magyarországból kivinni csupán fejenként 25 dekát lehetett, ami nevetséges mennyiség volt. A Románokhoz bevinni lehetett ugyan, de ott sem sokat. A 10 dekás kis csomag kitűnően megfelelt ajándéknak a román vámosnak, könnyedén zsebre tudta tenni, miközben behajolt a kocsiba, úgy hogy a kollégái nem látták meg, bár a folyamat előre haladtával már pofátlanul magukhoz vették a tele reklámszatyrot is, és elégedetten sunnyogtak befelé vele a kis bódéjukba vagy egyenesen a kocsijukba. De hát volt miből elterelésnek ajándékot venni nekik! A lényeg az volt, hogy minél több kávét vigyek át egy átkelés alkalmával, úgy hogy ne vegyék észre. Először csak a klasszikus módszereket vettem górcső alá. Nézzünk széjjel egy lada belsejében, mik az alkalmas helyek eldugdosni zacskókat?! Első ülések alja, pofon egyszerű kiszűrni ha alá nézett vagy nyúlt a vámos, hátsó ülés alja, ami ugyan jó nagy tér volt amíg rá nem ült valaki vagy egyszerűen kézzel lenyomva észrevehette, hogy van ott valami, mert simán besüppedt (ültél már ladába, nem?) Következtek az ajtó kárpitok mögötti helyek, ahol volt ugyan egészen jó kis hely, de ha nem alaposan raktad meg, akkor a kinyitott ajtót megrázva zöröghetett benne a cucc és érezhető is volt hogy van benne valami a súlyából kifolyólag. Nem beszélve arról hogy egy sima csavarhúzóval bárki lepattinthatta a kárpitot belülről és akkor ott a gond, ja és az ablakot sem tekerhetted le ha tele volt az ajtód. Szóval szar hely volt számomra, mást kellett keresni. Nézzük a műszerfalat, anyós ülés felől ott volt a kesztyűtartó, ami elvette a szabad helyet, kormány felöl meg a műszerfal, amit alaposan átvizsgálva idővel rájöttem, hogy ügyesen bele lehetett préselni egy fél kilós csomagot, ami nem akadályozott ott semmit, kitapintani csak úgy simán nem lehetett kintről, mert ott volt a bowden és a sok vezeték, de ha behajolt a vámos a kocsiba és aláhajolva bekukucskált, akkor látható volt. Persze csak addig, amíg én nem eszkábáltam oda egy kis műanyag lapocskát, ami eltakarta. Ekkor már láthatatlan volt, de jött a következő gond. Legalább háromnegyed óra vezetésre laktam a határtól és a kocsi bemelegedett a motortér felől a műszerfal alatt, akármit is csináltam, így az utastérben tömény kávé szag terjengett, ami a vámos kényes orrát azonnal megtámadta és rögtön kiszúrta. Kitaláltam, hogy csak közvetlen a határ átkelő előtt préselem oda be, akkor nincs gond. Remek kiálló parkoló volt egészen közel a sorompóhoz, csupán 200 méterre talán, gondolom számítottak a sok várakozó kocsira, azért építették oda, de ennek még lesz később más jelentősége is. Ide kiállva a dolgot gyorsan meg lehetett oldani, a műszerfal alá nyúlva könnyedén kitoltam az egészet egyben, majd épp oly könnyen vissza. Ez a módszer aztán annyira bejáratódott, hogy képes voltam menet közben is megcsinálni, semmi gondot nem okozott, meg hát ki is koptak a műanyag részek. De még így is volt vámos aki kiszagolta, mert sokszor órákat kellett várni az átkelésre, amit előre nem tudhattam. – Szagolgatnak a kutyák – viccelődtem sokszor magamban, de adok én nektek! Egy sima egyszerű orvosi fecskendőbe benzint szívtam még indulás előtt otthon, majd mikor már én következtem vámvizsgálatra, simán szétfröcsköltem a lábam alatti szőnyegre, ami direkt ide volt rendszeresítve.  Ettől aztán olyan tömény benzin szag lett a kocsiba, hogy a vámost szinte mellbe verte. Ha e mellett megérzi a kávé szagot, akkor megérdemli az elismerést. Ez a módszer működött, sokáig, de később fordult a kocka. Az lett a lényeg, hogy a vámos TALÁLJA MEG ott a kávét, de csak ott és máshol nem. Elterelés volt, mert azt a fél kilót csak elvette, büszke volt magára, és tovább engedett, persze jól letolt, hogy nem megmondtam már párszor hogy TILOS ennyi kávét átvinni. Én irulva-pirulva szabadkoztam és sűrű bocsánatkérés közepette ígérgettem, hogy soha többet nem fog előfordulni. De nem úgy lett!

Az átkelésre alkalmas időpontot is precízen ki kellett dolgozni. Reggel 7 kor volt a váltás, amikorra már az éjszakai műszaknak teljesen tele volt a töke mindennel, ment volna már mihamarabb haza. Így aztán ha 6 után szivárogtam oda, jó esélyem volt, hogy fáradtságtól vagy lustaságból már nem nyaggatott, csupán intett hogy menjél. Ha már 5 után bevágta a lustát és a váltásig ki sem dugta az orrát a bódéjából, akkor az szívás volt, mert a váltás legalább egy óra volt és a friss, reggeli munkaerő erejében teljesen látott neki a kocsik átvizsgálásához. Sok ilyen eset volt, akkor lépett életbe a 100%-os védelmi rendszer ellenük. Játszottunk egymással mint macska az egérrel. Én mindent trükkömet bevetve próbáltam minél több kávét átvinni a túloldalra, Ő minden tudását beleadva megtalálni szerette volna. Az okosabb győzött.

Egyszer közvetlen a határátkelő előtt defektet kaptam a jobb hátsó kerekemre, amitől bosszús lettem ugyan, de szerencsémre pont ott, ahol ki lehetett állni jobbra a parkolóba. Kellemes kis fás rész volt, sövény választotta el az úttól, szinte nem is látott az aki elhaladt. Fel voltam készülve ilyesmire, gyorsan kicseréltem a gumit és már suhantam is tovább dolgomra. Délután aztán otthon már nekiláttam hogy kicserélem a belsőt. Akkor még nem jártam gumishoz, ezeket az egyszerű dolgokat megoldottam magam, nem is volt nehéz és gumis se volt a faluban.

Sima, egyszerű lemez felnije volt az 1200 ladának, könnyedén szerelhető, a szerszámkészletben volt hozzá való szerelővas is. Lekapni a kocsiról szintén nem volt nehéz. Nagy erőfeszítés nem kellett ahhoz sem, hogy a külsőt lefordítsam a keretről, máris láthatóvá vált a belső, ami kis lapos kupac volt csupán leeresztve egy defektes gumiban. Belenézve ott éktelenkedett az a hatalmas üres tér, amit felfújva kitölt ugyan a belső, de most kihasználatlan volt. Ejnye! Hát miért nem teszek én ide kávét a pótkerékbe? Nem lesz ugyan tartalék kerekem, de hát akkor mi van, majd megszerelem azt, ami esetleg útközben kilyukad. Megpróbáltam kitömni az üres teret. Elsőre elég sokáig tartott beletuszkolni pár zacskót, ügyetlen voltam, gyakorlatlan és még nem voltak bejáratva a szerszámok sem. Miután elkészültem összeraktam a gumit, kihagytam a belsőt és visszatettem a csomagtartóba. Hát rondán nézett ki a dolog, azonnal kiszúrható volt, hogy nincs felfújva, és megfogva érezhető volt, hogy van benne valami. Kiszedtem, és tovább elmélkedtem. Mi lenne ha a tele belső térbe még visszapréselném a belsőt is és úgy raknám össze. Megcsináltam és még ráadásnak fel is fújtam óvatosan. Sok levegő nem ment bele, csupán pár pumpálásnyi, de ellenben jól nézett ki az egyik oldalról. Sima volt, nem rücskös. Visszatettem a helyére és baromi büszke voltam, hogy ezt így kitaláltam. A pótkereket volt hogy kivetették a vámosok, de csupán azért hogy megnézzék, hogy nincs – e alatta valami, maga a kerék nem érdekelte őket. Ezt akkor biztosra tudtam, hiszen heti több alkalommal jártam át. El is indult a folyamat, ami által aztán zökkenőmentesen jutott át minden egyes átkeléskor 5,5 kiló kávé, ugyanis annyi volt a maximum amit bele lehetett préselni. Odaát aztán fellendültek a dolgok pénzügyileg és szervezkedni kellett, mert lerakat kell és ember is, aki segít értékesíteni, ami az elején könnyedén ment. A két kinti barátom jó kapcsolatokkal rendelkezett, teljesen megbízhatóak voltak, én nekik otthagytam az árut, megszabott összeget kértem kilónként a kávéért, és hogy Ők mennyiért adták tovább saját üzleti körükben, az nem érdekelt. Bizonyára jól ügyeskedtek, mert kezdtek a dolgok fellendülni, Ők pedig jó cuccokba kezdtek járni, költekeztek erre-arra, megtehettek olyan dolgokat, amiről eddig álmodni sem mertek. Én minden átkelés alkalmával tele szatyrokkal mentem hozzájuk, így volt kávé, cigi, tejföl, csoki, sajt, sonka, rágó kenyér ….stb. Ezek ott istenné tették Őket, hiszen kinti mércével szemlélve MINDENÜK megvolt. Mindenki boldog volt, de idővel kezdett telítődni a piac, gondolom más is hordott át kávét a saját módszerével.

Fejlesztés vált szükségessé. – Próbáljunk pár településsel beljebb menni az ország belseje felé, hátha ott még jobb a kereslet – jött az ötlet valamelyikünktől. Így is volt, de sok eredménnyel nem jártunk, a Váradhoz közeli falukból bejártak a városba az emberek. Józsikától jött a következő ötlet, menjünk el Kolozsvárra, ott neki van rokona, nézzük mi van ott. 160 km, nem nagy táv, és sikerrel is jártunk. Ezt követően az elkövetkező pár héten keresztül eljutottunk egészen az ország túlsó feléig. Ekkor újra stratégiát kellett változtatni, ugyanis nőtt a felvevő kör, kevés volt az árú. 5-10 kilóval nem nagyon érte meg több száz km-t kocsikázni, Székelyudvarhely pedig már 380 km volt, és mi már oda is eljutottunk. Kávé kell még, de hogyan lehet többet áthozni? Ekkor nyúlt bele újra a sors a dolgokba! Szokásos kora reggeli sorállásom a vámnál, a szokásos módszerem beélesítve, a pótkerék tele, benne 11 db fél kilós zacskó. Előttem még legalább 8-10 magyar rendszámú kocsi, a sor baromi lassan halad. Látom ám, hogy nagy a mozgolódás a vizsgálati területen, nyitogatják a csomagtartókat szorgalmasan a vámosok, de mintha mások is volnának ott. Alaposabban szemügyre véve látom ám, hogy csomó egyenruhás pacák is lebzsel ott, nagy komolyan felügyelve az ellenőrzést. Ezután futótűzként jön előröl a hír, hogy szigorított vizsgálat van, mert itt van a főnökség ellenőrizni. Kiszállva látom ám, hogy az éppen ellenőrzött kocsiból kiszedik a pótkereket és megpattogtatják a földön. Hoppá! Leizzadtam fél pillanat alatt, láttam lelki szemeim előtt ahogy én kerülök sorra, és az én kerekem bizony baszik visszapattanni, csak némán puffan egyet és azonnal elárul. Erre nem kerülhet sor, gyorsan gondolkozzunk. Visszafordulni nem lehetett, mert már a két sávot elválasztó védőkorláton belül voltunk. így odagurulni öngyilkosság lenne viszont. A kerék nem maradhat ott bent, de akkor hová tegyem ??

Hova- hova, hát fel a helyére! Végig gondolni nem volt időm, ez volt ugyanis az egyetlen lehetőségem, de erre sem volt túlzottan sok időm már, hál isten belassult a sor. Kiugrottam és alibiztem a jobb hátsó kerék körül, szemléltem hogy ki áll mögöttem, aki esetleg gondot okozhatna. Egy dacia-ban ülő család volt, két gyerekkel, akik nehezen viselve a várakozást keményen csinálták a feszkót a kocsin belül, ezzel hál isten elvonva a szülők  figyelmét  az előttük állóról.  A biztonság kedvéért gyors leguggolva kicsavartam a szelepemet, ami következtében hangosan sziszegve kezdett el távozni a gumiból a levegő. Hogy elkerüljem a feltűnést, odanyomtam a cipőm orrát, de nem annyira, hogy elzárjam a levegő útját, csak a zajt csökkentettem. A kerék gyorsan leeresztett. Felcsaptam a csomagtartót, emelő ki, kocsi megemel, kerék lekap, pótkerék feldob, felcsavaroz, kocsi leenged, leeresztett kerék be a csomagtartóba, csomagtartó lecsap és én leizzadva visszaestem az ülésbe. Az egész akcióm nem tartott 2 percnél tovább szerintem, legalábbis akkor úgy tippeltem. Később kiderült hogy ez bizony elég gyatra időeredmény ebben a versenyben! A feltett kerék így ebben a formában, tele kávéval, először került fel guruló kerékként az autóra. Kő kemény volt, hál isten belülről volt rücskösebb a külső felület, mert a belső gumi kívülről volt betéve bele. Ránézni szörnyű volt, de hát lesz ami lesz. Elindultunk 1-2 kocsi hossznyit előre, nekem mindkét ablakom le volt húzva, így elinduláskor tökéletesen halottam azt a hangot, amit a gumi kiadott magából. Mint amikor gyöngykavicson kezdesz el gyalogolni a sima beton járda után és a talpad alatt csikorogva rendeződnek az eddig el nem igazgatott kavicsok. Szörnyű volt, hangosan hallható, rémületes. Na, gondoltam itt a végem, ha így kell oda gurulnom a placcra, engem ott kivégeznek. Továbbra sem volt semmi más lehetőségem, csak előre a kivégző osztagom felé. Még egy kocsi, majd még egy és még egy és már csak három van előttem, már csak kettő. Ekkor már szétnyílt a sor három vizsgáló dokkra és én a jobb szélsőbe kerültem. Az előttem besoroló autók motorja még járt mikor gurultam a vizsgálóba, így aztán már tisztán nem halottam a kerekem hangját.  

                                                                                                                                                                                   
 Jó  reggelt kívánok, van valami elvámolni valója uram? –hangzott el a szokásos szöveg. A ma reggel hozzám kerülő vámost egy kemény vállapos, egyenruhás ezredes féleség is kísérte. Igaz Ő meg sem szólalt, csak némán figyelt. – Semmi különös dolgot nem viszek át, csak egy kis apróságot a barátoknak az ABC-ből, és egy farmert ajándékba, mert születésnap lesz. – FARMERT? – csillant fel a vámosom szeme, hát nem tudja, hogy divatárut nem szabad átvinni? – Tudom én, de ez egy különleges alkalom, ugyanis a barátnőm 18 éves ma, pont ezért szeretném valami szokatlan dologgal meglepni – válaszoltam. – Magának odaát van a barátnője – kérdezte ezt már az ezredes, érdeklődve. – Hát igen, de tudja Ő magyar lány, csak itt ragadtak annak idején. Eközben a vámos már szorgalmasan a kocsi átvizsgálásához kezdett, nyitogatta az ajtókat, lengette őket, hogy nincs –e az ajtókárpit mögött eldugva valami. A végső, elképesztő figyelemelterelő mondatom következett, beleadva apait-anyait. – A minap mondta el a lány, hogy terhes – böktem ki félhangosan, lesütött szemekkel, mint aki bevallja vétkeit. Erre a mondatomra mindketten felkapták a fejüket és mint egy földönkivülit méregetni kezdtek a tekintetükkel. – Akkor magának ez most ünnepnap, vagy katasztrofális hír? – próbált vicces lenni az ezredes. – Hát még nem tudom, hogy milyen napom lesz- válaszoltam. Na hagyjuk akkor a fiatalembert útjára menni kolléga, mondta a főnök a beosztottnak, van neki éppen elég baja mára, még sok szerencsét is kívántak nekem. Átjutottam.

Amiről még nem írtam, az a román oldal volt, ahol valójában nem volt túlzottan necces a terep, hiszen a vámos mindig megkapta a kis csomag kávéját és akkor már túlságosan nem kotorászott. De ne feledjük azt a tényt sem, hogy a kerékbe rejtett kávéval utazni már nem lehetett, abban az esetben ha az az egyik guruló kerék volt, de erre még később visszatérek. Miután rájöttem, hogy így is működik a dolog, hatalmába kerített a gyarlóság. Ha egy kerékben át lehet vinni 5,5 kilót, akkor 4 kerékben 22 kilót. Volt időm vezetés közben gondolkozni, kidolgoztam a pontos folyamatot, hogy is legyen a továbbiakban. Másnap reggel már útban az átkelő felé 22 kiló kávé várt a csomagtérben, hogy a parkolóba kiállva, gyorsan belegyömöszöljem őket a 4 guruló kerékbe. Előző délután még otthon tartottam egy főpróbát, leszedtem minden kereket sorban, bezsíroztam a gumik peremét, a csavarokat és az emelőt és csináltam egy időmérő tesztet is. Akkori gyakorlatlan részidőm elég pocsék lett, de ez nem tartott vissza. Korán reggel aztán minden gond nélkül kiálltam oldalra a határ előtt és szépen elvégeztem a feladatomat. A lada mind a négy kereke színig volt fél kilós zacskós kávéval, benne még a gumi belső is, amit fel is fújtam. Mikor a kocsi menetkész lett, szörnyen néztek ki a gumik, de rájöttem már, hogy 50 méternyi gurulás után oly mértékben összetörnek a kávészemek és rendeződnek, hogy kívülálló ember ránézésre meg nem mondja hogy kávé van a gumikban. Egy buktató lehetett, ha valaki a cipő orrával megrugdosná, na akkor eltörne a nagyujja. Erre a dologra még nagyon sokáig nem került sor! Simán átjutottam, a román oldalon szintén volt kiálló parkoló nem messze a sorompóktól, de mégis elég távol ahhoz, hogy ne legyek feltűnő és hát állandóan csomó autó parkolt, sok kisbusz és kisebb teherautók, amik mögé szépen el lehetett rejtőzni. Lekapkodni a kerekeket idővel már nem volt sok idő, a csomagtartóba pedig behajolva pillanatok alatt kikapdostam belőlük a cuccot, gyors összeraktam, kis levegőt nyomtam bele és más kész is. Vettem nagyon jó lábbal taposható pumpát, ami könnyített a dolgon. Arra kellett csupán figyelnem, hogy mind a négy kereket ne szedjem le úgy, hogy végignézi egy parkoló autóban ülő valaki, mert az gyanús lehet. De én kreatív voltam, 1-2 kerék után kicsit arrébb álltam, de valójában senki nem figyelt rám.

Beindult az üzlet. Egy kanyar 22 kiló, négy kanyar 88 kiló, nyolc kanyar több mint másfél mázsa. Ennyit lehetett két hét alatt áthordani, ha szorgalmasan két naponta átmentem. Összegyűjtve odaát egy vízóraaknában Attiláék udvarán szörnyű nagy kupacnak nézett ki. Két hetenként aztán bepakoltuk az összeset a lada csomagtartójába, úgy képzeld el, hogy színig volt kávéval, annyi hely volt csupán, hogy letakarjuk a tetejét és rá dobjunk pár ruhaneműt, farmert, bőrdzsekit és elterelésnek rágót, csokit és kisebb ajándékokat. Ezek a dolgok föltétlen szükségesek voltak, ugyanis útközben befelé az országba sok helyen megállítottak. A beépített ellenőrzési pontokat már elég jól el tudtuk kerülni, köszönet érte a jó helyismerettel rendelkező két fiúnak, de a spontán rendőri ellenőrzést nem tudtuk elkerülni. Mégis történt mindig valami, minden úton szinte. Eleinte elég zavaró volt az ha megállított a zsaru, hogy mit keres két Nagyváradi román gyerek egy magyar rendszámú autóba. A megoldás erre az lett, hogy szereztek két magyar útlevelet a fiúk (fogalmam sincs honnan!!) és én megcsináltattam nekik tökéletesre. Akkoriban még nem volt hologramos jel, se szkennelt fénykép. Csináltattak két képet és a megfelelő ember kicserélte a képeket, pecséttel együtt, méghozzá annyira tökéletes munkát végzett, hogy még határátkelésre is alkalmas lett volna. Így aztán a két fiú ezentúl épp úgy utazgatott keresztül kasul az országon velem, mintha olyan magyar volna mint én. Egy út menti falusi rendőr pedig végképp áldozatául esett ennek a kis megtréfálásnak. Mindezek mellé még társult az is, hogy Ők tökéletesen beszélték a román nyelvet, amit volt hogy titkoltak, volt hogy az húzott ki a szarból éppen. A korona a fejen a megtévesztés, vagy megzavarás terén az volt, hogy én itthon egyszer elhagytam a rendszámomat és akkoriban nem adtak másik rendszámot azonnal, hanem ideiglenest kaptam, ami egy Piros E betű és két szám páros volt csupán. Majd csak hónapok múlva kaptam másikat, ha az eredeti nem került elő. Nos ezzel a rendszámmal aztán végképp olyan megfejthetetlen hatást értünk el Románia szívében, amivel hivatalos szerv mit sem tudott kezdeni, ilyet ugyanis még sose láttak, csak találgatták hogy mik lehetünk. Ez sokszor kimentett a szarból minket. Adtuk mi ki magunkat diplomatáknak, magánnyomozóknak, interpolosoknak, politikusoknak, nemzetvédelmiseknek…..és sorolhatnám a fantáziánk szüleményét még sokáig.

A lényeg az hogy 2-3 hónap alatt királyok lettünk, minden nagyobb városban tárt karokkal vártak minket a viszonteladók, a kisebb falukban pedig az öreg nénikék, akik megérkezésünk után a telefonon a fél falut értesítették, mire emberek tucatjai özönöltek oda. Megvesztegettünk mindenkit, akit lehetett, ahol meg ez nem működött, onnan elmenekültünk. Útközben volt hogy a rendőr megtalálta a kávét, de miután felajánlottuk neki, hogy annyit vihet el belőle, amennyit akar, már nem akart feljelenteni. 3 kilót kivett és jó utat kívánt. Volt, hogy szintén megfogtak, még az őrsre is bevittek egy fittyfasz faluban, de a parancsnok semmiképpen nem fogadott el kávét és mást sem. Neki a rajtam lévő Levis farmer kellett. Én meg szó nélkül letoltam a gatyámat a csikorgó télben, és alsógatyában sétáltam ki a ladához. Józsika és Attila sírtak a röhögéstől, én annyira nem élveztem. Az első városi boltban aztán vettem valami nadrág féleséget, de kicsi is volt, meg valami román posztó lehetett, mert baromira szúrt hazáig. Olyan eset is volt, hogy éjjel vasúti átjáróban leeresztett sorompó állta utunkat, persze szépen megálltunk és vártunk, de negyed óra után már mehetnékünk volt. Szinte biztosra vettük ennyi idő után, hogy a vasutas elaludt a bódéjában, a vonat már régen elment még előttünk. Józsika kiszállt és ordibálni kezdett, hogy nyissa már fel valaki, de nem jött válasz. A vasutas bódéja nem volt túl messze 30 méter maximum, de ott teljes sötétség uralkodott. Ekkor elhatároztuk, hogy átmegyünk. Vonat nem jött, ez látható és hallható volt, teljes volt az éjszakai csend a hegyek között. Az emberem megemelte a sorompót és én szépen átslisszantam alatta, majd a túloldali sorompót emelte meg, én közben lassan gurultam oda, amikor kicsapódott a vasutas bódé ajtaja és a sötétből égy vérszomjas román bennszülött, nagy vasutas kabátban, szemöldökig lehúzott szőrme kucsmában, nagy kesztyűben és csizmában kezdett el teljes erejéből felénk rohanni, kezében egy ismeretlen eredetű, általam vascsőnek vélt tárgyat lengetve, közben teljes torka szakadtából ordított valami románul. Még félig sem jutottam át a sorompó alatt, így Józsika nem engedhette el a fejünk felett tartott sorompót, előbb át kellett érjek. De kiszámítható volt, hogy addig ez a kárpátok béli szörny odaér hozzá, és egyetlen hatalmas ütéssel letaglózza Őt. Ekkor a fejét hátrafordítva a sínpista felé, akkorát üvöltött ez a vékonyka kis gyerek, ami nem is üvöltés volt, hanem valami harag, düh, félelem, rémület hangja egybe gyúrva, amitől szerintem a 10 kilométeres körzetben kószáló hegyi medvék és farkasok is felkapták a fejüket. A talpfa gyurka ettől a rettentően éles és borzasztó hangtól megtorpant és csak nézett ki a fejéből, hogy most mi van??? Ennyi idő elég is volt ahhoz hogy átérjek, de ahhoz kevés, hogy a kocsi ajtót kinyitva Józsika beszálljon. Ekkor lépett életbe a megbeszélt terv egy része, felugrott a lada hátsó csomagtartójára, ott ugyanis a lengyel piacon kapható úgynevezett hátsó csomagtartó is volt rendszeresítve. Négy helyen rögzített fém csövekből álló, aránylag erős és stabil tartó volt, inkább az akkori desing inspirált a beszerzésekor, nem a célszerűség. Kissé felgyorsítottam amíg eltávolodtunk, gondolom közben úgy nézhettünk ki mint egy Bruce Willis film béli kaszkadőr epizód része, ahogy Józsi lógott le félig a kocsiról. Megálltam és kiszálltunk, de járni alig tudott bármelyikünk is annyira röhögtünk mindhárman.

Üzleti életünk ebben a szakaszában úgy éltünk mint a császárok, a legdrágább szállodákban aludtunk és ettünk, a legjobb boltokban vásároltunk, állandóan úton voltunk, csodálatos helyeken jártunk, mindenhol örömmel vártak minket és vendégül láttak. Csodálatos székely emberekkel ismerkedtünk meg, szép lányokkal, akik szívesen eljöttek volna velünk a mi álom országunkba, Magyarországra. Akkoriban nagyon nagy szó volt ott az, hogy „magyarból” jöttünk. Számtalanszor előfordult az, hogy az összeverődött népek arra kértek bennünket, hogy meséljünk arról, hogy milyen az élet nálunk, mert ők el sem nagyon tudják képzelni. Higgyétek el, hogy nem egy szívbemarkoló és felkavaró élmény is párosult a kalandos történetekhez. De hát nekünk tovább kellett állnunk, vártak máshol is.

Idővel aztán ismét megoldandó feladat előtt álltam, ugyanis képtelen voltam a rengeteg román lei-jel mit kezdeni. Elejében még el tudtam adni azoknak, akik jöttek ki vásárolni Váradra, Aradra, Temesvárra. Sokat eladtam pénzváltósoknak gyulán – csabán, de ahogy felpörgött az üzlet, feltornyosult a pénz mennyiség is, ebben a pénznemben elkölteni nem is volt mire. Ekkor megint bekopogott a sors, illendően megkérdezte mi a problémám és elém dobta a megoldást, méghozzá milyet! Volt egy autószerelő barátom, aki néha szintén átjárt vásárolni ezt-azt, tőle sokszor kérdezgettem, hogy kell – e lei. Egyszer megunta a sok nyaggatást és azt kérdezte, hogy miért nem veszel rajta kint olyan dolgot, amit itthon jól el lehet adni. Hozzám jár át egy román gyerek, aki néha hoz nekem autó alkatrészt ladához, jó olcsón adja és ráadásul olyat hoz, ami itthon néha hiánycikk. Ez valamelyik tengely csapágy volt, hogy főtengely vagy vezérmű, arra már pontosan nem emlékszem. – De hát hogy a fenébe kerül a románokhoz lada alkatrész, hát náluk nem csak dacia van? – kérdeztem én. – Lószart, csak mi nem tudunk róla, valószínű hogy árukereskedelem folytán alkatrészekben fizetnek nekik az oroszok, és ez van nekik jó sok. A románok meg mit sem tudnak kezdeni vele, hisz alig van náluk lada. Csak az a baj, hogy hiába kérek már tőle ilyen csapágyat, azt mondja hogy elfogyott a boltból, ahonnan hozza – tudtam meg a haveromtól. – És hol lakik ez a gyerek ? – kérdeztem én. Ő csak annyit mondott erre, hogy itt a határ mellett valami kis faluban. Nos, a következő utamon a fiúkkal bementünk a legnagyobb autós boltba Nagyváradon és kilistáztattam a nem román származású autó alkatrészeket a főnökkel, aki boldogan megtette ezt nekem egy 10 dekás kávéért. A listából kiszűrtem a nálunk forgalomba nem lévő típusokat. Maradt a trabant, skoda, lada, zasztava, wartburg. Ezekről vittem alkatrész kimutatást a csabai komámnak, aki mikor végigfutott a listán, azonnal leült és kikerekedett szemekkel mutatta nekem, hogy hihetetlen ez is, és ez is, és ez……… is van nekik! – Akkor hozzál nekem skodához hüvelygarnitúrát, trabanthoz féltengelyt, ladához csapágyat – adta ki az utasítást. – És mennyit hozzak ember ? – kérdeztem én. A válasz roppant egyszerű volt, amennyit csak tudsz, ugyanis ezek itthon szinte beszerezhetetlenek, hónapokat kell várni a megrendelés után.

Az elkövetkezendő hónapokban mi aztán bejártuk Románia szinte összes nagyvárosainak autós boltjait, miután onnan minden elfekvő raktárkészletet elhoztunk, következtek a kisebb városok és végül minden bolt, ahol ezek kaphatók voltak. Hatalmas örömmel fogadtak, mikor lesepertük a sok éve ott porosodó és számukra eladhatatlan alkatrészek polcait. Áthoznom ezeket a dolgokat nem volt túl nehéz, hazafelé a vámon ugyanis szinte semmivel sem foglalkoztak, gondolván hogy mi a fenét lehet Romániából áthozni ide?! Erre csak én tudtam a választ.

Bő két éven keresztül gurult a szekér, voltak ugyan problémák is, ilyenkor kimaradások is. Egyik esetben a szokásos átkelési forma, kerekek tele kávéval, minden gond nélkül átjutok a magyar oldalon, de közben belecsúszok a román oldali váltásba, ahol az éjszakai műszak vámosai haza indultak. Nem jött mindegyik külön kocsival, általában összeszedték egymást a haverok és spóroltak a benzinnel. Most azonban akinek a kocsijával jöttek az beteg lett és hamarabb hazament, így négyen csak úgy álltak ott mint a szobrok, vártak valami váradi ismerőst, aki hazaviszi őket. Én álltam legelöl a sorban, a vámos át is engedett és én máris slusszantam kifelé jobbra a parkolóba, hogy kibelezzem a kerekeimet. Hozzá kell tegyem azt is, hogy a sok hónap alatt engem már mindegyik magyar és román vámos jól ismert, ha nem is személyesen, de látásból nagyon jól. Sose buktam meg, így nem voltam fekete bárány sem, sőt állandóan elhalmoztam mindenkit ajándékokkal. Ismerős híján ők úgy döntöttek, hogy én leszek a kiválasztott, aki majd őket szépen beviszem a városba, még ráadásul nem is hajtottam el belépés után, hanem kiálltam a parkolóba, simán utánam lehetett jönni. Persze én erről semmit nem tudtam, már leálltam, kiszálltam és a felnyitott csomagtartóm előtt gyűjtöttem az erőt, hogy pillanatok alatt levegyem a négy kereket, és gyors kiszedjem a kávét, ugyanis az autó így ebben a formában képtelen lett volna 2-300 méternél többet megtenni, hiszen nem volt levegő a gumikban, csak kávé. Felvettem a kesztyűmet, behajoltam az emelőért, kivettem és lehajtottam a csomagtartót, de nem csaptam le. A hátsó kis csomagtartó szépen megtartotta ebben a helyzetben az ajtót, az a csomagtartó, amire egyszer Józsika felugrott :-)

Ebben a pillanatban valaki rátette a kezét a vállamra. Finom bőrkesztyű volt, nem munkás kesztyű, mint az enyém. Hátrafordultam és ott szörnyethaltam!! A vér kiszökött az ereimből, belső füleimmel hallottam amint a talpamon megnyílnak a lefolyónyílások és egy villanás alatt távozik belőlem az összes vér, még arra is emlékszem, hogy a végén üresen szörcsögött a csatornarendszer. Ezzel egy időben a szemem előtt szürke felhőzet keletkezett, ami villanás alatt vörössé váltott, és karnyi vastagságú villám csapódott bele egyenesen a homlokom közepébe, ami olyan hatású volt, mintha belém vezette volna valaki a 380 voltot. Az izmaim elernyedtek, szerintem már nem is voltak, folyékonnyá válhattak és kifolytak lent azok is. A szemhéjam teljesen lezárult, és teljes erőfeszítésem ellenére sem voltam képes 0.03 milliméternél nagyobbra nyitni. Ezen az egész keskeny kis résen kikukucskálva is azonban csak azt láttam, amit először hátrafordulva, pedig ezer százalékig biztos voltam benne, hogy az egy baromság volt csupán, hiszen nem állhat mögöttem négy egyenruhás román vámos?! Ez volt az a helyzet, amiért imádkoztam mindig, hogy sose váljon valóra. Az ember, aki megérintett csak úgy simán, egyszerűen megkérdezte : -Te hazavisz minket váradba ? A szavait nem tudta feldolgozni az agyam értelmezési központja, blokkolva volt ez a rész, ugyanis nem volt beprogramozva, hogy ezt egyszer egy vámos megkérdezi tőlem. – Hát perszeeeeeee, nagyon szívesen uram – mosolyodtam el, de én sem értettem mit mondok, nem is én mondtam, hanem az ördög mondatta ezt velem. – Van probléma kocsi, hogy emelő van neked ? – hangzott el román magyarsággal a következő kérdés. – Ááááá, neeeem, csak zörgött és megigazítottam – csacsogtam édeskésen bele a levegőbe, bárgyú vigyor kíséretében. Akkor jó, mondta Ő, és be is ültek szépen, mind a négyen a kocsimba. 7-8 másodpercem volt, hogy kitaláljam miképp legyen tovább. Ha elindulok velük, akkor végem van, négy vámost nem tudok megvenni, se kidumálni, ráadásul egy közülük pont a legganébb volt, aki mindig kötözködött eddig is velem. Lelkem mélyén kopogtak az ajtómon. Én kinyitottam, ott állt az őrangyalom és azt mondta : - Most mit izgulsz? Csak menj, tudni fogod mit kell tenned. Haladjál! – adta ki szótlanul a parancsot. És valóban. Kettőt léptem, a harmadikra készen volt a tervem. Beültem és rögtön azzal a mozdulattal a bal kezemmel be is nyúltam a műszerfal alá és átkapcsoltam egy billenő kapcsolót, amit valójában lopás ellen építettem be a kocsiba. Aki nem tudta hol van, nehezen találta volna meg, pedig könnyen elérhető volt. A kezemet visszahúzván még kivettem az ajtó kárpit zsebében lévő benzines fecskendőt, amit most nem használtam el a magyar oldalon, és ki is spricceltem az összes benzint belőle a lábamhoz a szőnyegre, majd azonnal elfordítottam a slusszkulcsot és indítózni kezdtem. Az eredmény az lett, hogy ott állt egy lada tele emberekkel a parkolóban, indítózott, de nem indult és ezt a szar helyzetet tetőzte még hirtelen elterjedő benzinszag is, és egy bosszús sofőr. Ha én utas vagyok, ugyanúgy megkajolom az átverést. 20 másodperc után már ott álltak a vámosaim a kocsi mellet és sajnálkoztak, hogy bedöglött a kocsim, és mivel mehetnékük volt nagyon, máris új fuvar után néztek. Megúsztam!

Volt bukás is, hiszen ez ilyen hosszú időn keresztül szinte természetes. Magyar vámvizsgálat, de ez Gyulánál volt, és már legalább másfél év után, miután elkezdődött az egész. Építettek egy külön rámpát a vámosoknak, ahová a kiválasztott kocsit felhajtatták. Így könnyedén meg tudták vizsgálni alulról a gyanús járművet. Én is sorra kerültem egyszer, talán azért is, mert soha nem találtak nálam semmit és ez baszta a csőrüket, pedig tudták hogy „csempész” vagyok. Miután felálltam az állványra, rögtön ketten is alá suhantak a biztos eredmény reményében. Zseblámpáztak, kopogtattak, rázogattak ott lent mindent, de semmit nem találtak és már indultak kifelé, mikor a hátsó búcsúzásképpen bele öklözött a gumim belső oldalába. Az ujjai igen csak megnyekkentek, mintha betonba öklözött volna bele, fel is szisszent. Persze megbuktam, volt is hatalmas cirkusz, nagyon büszkék voltak, hogy elcsíptek. A vége az lett, hogy elvették a kávét, megbüntettek talán 150 e Ft-ra és bevonták az útlevelemet egy hónapra. Természetesen volt másik, és nem jártam Gyulánál át pár hónapig. 

Kiértékelve az eredményeket, ez időszak alatt sikerült szinte forma 1-es szintre fejlesztenem a gumi cserélési képességemet. A lada gurulásra használatos négy kerekét a megállás pillanatától számítva négy és fél perc alatt fel tudtam tölteni 22 kiló kávéval, teljesen visszaszerelve, felfújva, menetkész állapotra. Ha ezt egy forma 1 szerelő utánam csinálja egy csillag kerék kulccsal, két szerelővassal és egy sima lengyel lábpumpával , ott a magyar határátkelő előtt 150 méterrel, kiállva a parkolóba, esőben, szélben, hóban, akkor az előtt megemelem a kalapomat. Elértem azt is, hogy a határ felé közeledve szinte bárhol képes voltam megállni és könnyíteni magamon (most gyorsfosásról beszélek) úgy, hogy az úton közlekedő többi autós ebből semmit nem vett észre, csak egy ajtajait kinyitott ladát láttak előröl is és hátulról is elhaladva mellette. Ez ezzel a szakmával együtt járó, hirtelen jövő, kezelhetetlen szükséglet, amit azonnal meg kell oldani, különben belefosok a saját gatyámba a kocsim ülésében ülve. Az pedig necces. Nem volt itt mindig minden annyira vicces és könnyen megoldható, mint ahogy ezt én most leírtam, közel 25 év elteltével.

Végezetül pedig meg kell állapítsam azt a száraz tényt is, hogy abban az időszakban képes voltam egy forintból ezzel a módszerrel 10 forintot csinálni, úgy hogy közben mindenki nagyon happy volt körülöttem, nem csaltam, nem loptam, nem bántottam senkit meg, csupán csak egy teljesen értelmetlen vámtörvényt szegtem meg, amit később ugye teljesen eltöröltek. Én nem gondoltam magam nagyon ügyesnek sem, hiszen miután ez az üzletág szétesett, az utánam jövők már sokkal komolyabb eszközökhöz nyúltak, cigit, üzemanyagot csempésztek, nagy tételekben, komoly megvesztegetésekkel, nagyon sok milliókat keresve és hatalmasakat bukva, amiben mindenüket elvesztettek, sok esetben még a szabadságukat és teljes vagyonukat is. Engem ezen a szintem már nem érdekeltek a dolgok, mikorra ők ebbe kezdtek bele én már túl voltam közel három év élményein, bejártam a csodás Románia elképesztően szép tájait, láttam barna medvét a kölykével a havasokban, éjjel farkasokat átfutni az úton, vezettem ömlő hóesésben olyan utakon bent a Kárpátok szívében, ahol napok óta nem járt senki, csúsztam szakadék szélére, ahol lehet hogy hajszálra voltam a végzetemtől, csúsztam le seggel havas hegyoldalon egy nylon zacskóval magam alatt, szánkó hiányában, ettem pincéből felhozott 4 éves almát, ami olyan volt, mintha ma szedték volna le, vásároltam az összes korondi fazekas vázáiból és csodálatos edényeiből, fürödtem a székelyudvarhelyi strandon a hegyek között, ebédeltem és vacsoráztam olyan út menti éttermekben, ahol a bejárat fölött a falon elképesztően hatalmas szarvasbika agancsa volt kitűzve és bent a padokon medvebőr volt a párna, simogattam olyan székely nénike ráncos kezét, aki mikor a szemembe nézett olyan mély szeretet érzést hozott elő belőlem, hogy levegőt alig kaptam, megízlelhettem az eredeti vineta (padlizsánkrém) ízét, azóta is remek étel számomra, ehettem faszénen sütött igazi mitite-t (roston sült erdélyi kolbászka), sőt a receptjét is megkaptam, láttam szívfacsaró székely életeket, nyomorúságot, fájdalmat, a securitate (román titkos rendőrség) aljas módszereit és tetteit, menekültem román rendőrök elől kocsival és gyalog is, voltam előállítva és útlevelemtől megfosztva (csak egy hónapig), volt román ügyvédem (tudott magyarul is), részesültem amnesztiában is az akkori vezér születésnapja alkalmából (Csauseszku), fürödtem hegyi patakokban és a román tengerben, laktam három csillagos szállodában (Romániában akkor ez volt a csúcs) és ettem nagyon finom pacal levest az éttermében többször is, tankoltam benzin jeggyel és hétvégeken vagy csak páros vagy páratlan rendszám végződésű kocsikkal találkoztam (ekkor ott a benzinhiány miatt törvény volt).

Végezetül, de nem utolsó sorban, felvásároltam a Romániában található összes autó alkatész boltból a teljes elfekvő készletet lada, trabant és skoda alkatrészből. Hát ez az én történetem, ami valójában csupán azért jutott eszembe, mert látom a neten, hogy kemény téli idő van Közép Európa felett. Nos jó pár éve így tél közepén valahol bent a Kárpátok egy havas útján, mi hárman Józsika, Attila és én, ülhettünk a ladában, megpakolva kávéval, és élhettük át az élmények sorait. Remek érzés visszaidézni a kor hangulatát J

Ausztráliára vonatkoztatva a dolgokat, az évek során sokszor elmélkedtem azon, hogy miképp alakulhatott volna az életem akkor, ha 86-ban én is disszidálok Bálint barátommal. Köztudott, hogy azoknak, akik akkor jöttek még sokkal több kiaknázatlan lehetőségük volt, megcsinálhatták a szerencséjüket. Elképzelésem szerint én biztos belenyúltam volna az ingatlan üzletágba, mindig is fejjel mentem neki mindennek, hiszen kos vagyok. Tuti hogy hagytam volna rábeszélni magam egy ingatlanos által a beachen egy-két házhelyre. Akkoriban 15-20 ezer dollárért szó szerint hozzád vágták, illetve könyörögtek, hogy vegyél. Az egészet ráadásul 20 évig törleszthettem volna. Azok a porták most nagyon sok millió dolcsit érnek, teljesen függetlenül attól hogy milyen kóceráj van rajta, a föld maga elképzelhetetlen érték. Milliomos lehetnék ugyan az igaz, drága kocsim lenne, hajóm a kikötőben, bejártam volna a világot, jól beszélném a nyelvet, lenne a házamban movie room (mozi szoba), a filmeket magyar felirat nélkül nézném és érteném, a parti kávézókban reggeliznék és mesélnék a most kijövő magyaroknak régi, érdekes történeteket a nyolcvanas-kilencvenes évekből, akik irigykedve hallgatnák.

De ebben az esetben ezt a bejegyzést nem írtam volna meg, sőt blogom se lenne, de még az interneten sem lógnék ennyit. Sokkal szegényebb lenne az emléktáram, nem ismertem volna meg a két román fiút sem, akik a forradalom kitörésekor mindketten Magyarországra szöktek át, talán most Pesten élnek, még az is lehet, hogy véletlenül egy csoda folytán elolvassák a magukról szóló kis történetemet.

Ha így lenne, akkor üdvözlöm Őket!