calmblog

EBay

2011-01-21T19:41:00.000+10:00

Nagyon bízik magában az EBay !!

Tízmilliárd dollár feletti forgalmat vár az idén az EBay Inc.
, a legnagyobb online áruház, az eBay tulajdonosa - derül ki a cég tegnap kiadott közleményéből. A pontos összeg akár 10,6 milliárd dollár is lehet - állítja a kaliforniai cég -, ez jócskán meghaladja a Bloomberg 10,2 milliárdos elemzői konszenzusát, eléréséhez négy éve nem látott mértékű, 16 százalékos bővülést kellene produkálni. (Tavaly 4,9 százalékkal nőtt az EBay árbevétele, a válságos 2009-es évben pedig 2,2 százalékkal.) A vállalat szerint már a folyó negyedév is ígéretes, 2,4-2,5 milliárd dollár közti bevételt hozhat, vagyis nagyjából megegyezhet a karácsonyi időszakot is magában foglaló előző három hónapéval - annak a periódusnak az egyik húzóerejét a fizetési szolgáltatások erősödése adta. A negyedik negyedévet amúgy 559 millió dolláros profittal zárta a vállalat, ami messze elmarad az egy évvel korábbi 1,35 milliárdtól - de abban benne volt a Skype ingyentelefonos rendszer eladásának haszna is.

Az EBay keretén belül működő PayPal internetes fizetési rendszeren kezelt számlák száma havonta átlag egymillióval nőtt és az év végére megközelítette a 95 milliót; a díjköteles számlakiegyenlítési szolgáltató a tavalyi negyedik negyedévben már 971 millió dolláros bevételt termelt - vagyis az összbevétel közel 40 százalékát. A cég vezérigazgatója, John Donahoe szerint a PayPal - amelyet nemcsak az eBay portálon vásárlók használnak - még nagyobb értékű egységgé nőheti ki magát a társaságon belül, mint maga az alaptevékenység, az online piactér.

Ui: Kedvenc áruházam az EBay, de milyen kar hogy nem én találtam ki :)

Toth Ferenc

2011-01-16T06:45:00.000+10:00

Inn memoriam Tóth Ferenc (Fetyő)

Ausztrália, 2011-01-06 csütörtök. Az év első hete, első csütörtök és első esős nap. Mivel házakat festünk kívülről, ilyen napokon nem dolgozunk, ha nincs más, belső munkánk. Ez azért annyira nem keserít el, előkerülnek ilyenkor az elmaradt ház körüli teendők és a jól bevált hobby, a főzőcske. A bérelt lakásban két fürdőszoba van, a zuhanyrózsák mindkettőben fixen a falra szerelve, nem levehetően. Bosszantó a dolog, pláne amikor takarítani kellene a kabint. Levehető kézi zuhanyt venni, ez a cél, ennek érdekében el is indultam a pár kilométerre lévő Bunnings (OBI,Praktiker) áruházba. Befordulva a nagy parkolóban rögtön megcsapott a bejáratnál felállított kis sátor felől a jól ismert „ozi sausage” illata, ami csupán BBQ sütőn elkészített kolbászka és hagyma, egy szelet kenyérbe hajtva, kis BBQ szósszal meglocsolva. Kettő dollár és ötven cent az ára, ami annyira csekély kis összeg, hogy pár perc alatt megkeresed, amikor dolgozol. Lányok sürgölődnek itt, mint a hangyák, pörög az üzlet, egyébként is átesel rajtuk, mert a bejáratnál állnak. Ki szoktak írni valami kamu szöveget is, hogy a bevétellel támogatják ezt –azt, és akkor milyen jó dolog is ez. Mindig veszek belőle, most is, pár falat az egész, majdhogynem inkább csak szimbólum az egész. Belépek az automata üvegajtón és rögtön velem szemben áll a „köszöngető és terelgető” hölgy, akinek a kezében kis karton doboz, keskeny réssel a tetején és valami A4-es papírra nyomtatott szöveg, hogy adakozzál. Ej, de trükkös! A visszajáró 50 centet még időm se volt elrakni, máris lenyúlják. Bánja – kánya, bedobom, talán ezt is figyelembe veszik majd ha elpatkolok és a válaszút előtt állok, hogy most le a pokol felé, vagy fel a mennybe jutok örök nyugalomba. Majd szólok a forgalom irányítónak, hogy emlékszel koma, ott a bunnings-nál, az 50 cent! Hátha ezen múlik majd.

Reménykedem már kicsit, hogy egyszer végre bejutok az áruházba. Semmi egyebet nem akarok venni, csak ezt a kézi zuhany szettet, ezért nem is viszek magammal még kosarat sem, csak úgy parasztosan kézben elhozom majd a pénztárhoz. Sasszézok a sorok között, sejtem merre lehet a cuccom. Meg is van a sor, vesztemre vagy szerencsémre én a drágábbik vége felől kaptam el a sort. 225 $ a nyitó ár, amitől kissé kiráz a hideg. Haladok tovább, hál isten az ár is lefelé. Egyből a legutolsóhoz lépek és elégedetten állapítom meg, hogy 30 $. Boldogan magamhoz ölelem a China-ban gyártott műanyag vacakot és zsákmányommal startolok a pénztár felé. Elhaladok egy zártabb rész előtt, ahol az apróbb szerszámok, fúrók, védőfelszerelések vannak. Ide csak egy helyen lehet bemenni, pár eladó mindig sürög bent, hogy segítsen, ha valamit nem találsz. Elhaladva az U betű alakú helyiség előtt a fejemet csupán félig fordítottam arra, hiszen nem kell onnan semmi. Ekkor eszembe villan, hogy most megnézem azt a vídia hegyű falfúrót, amivel betonba is tudok lyukat fúrni. Fék! Befelé menet nem ugrik be egyből melyik sorban is vannak a hegyek, mert itt is van 4 utcácska legalább, bár ezek igen rövidkék. Első utca nem tartalmaz számomra érdekes dolgokat, a végén jobbos és vissza. Na ez az, itt lesz. 5-6 méter hosszú falon ezer féle fúróhegy, még jó hogy csoportosítva vannak, fa, fém, beton. Ahol éppen a nekem kellőek vannak, ott áll egy fickó, háttal nekem, alaposan szemlélve valamit. Lassítok, mire észrevesz, de nem fordul meg, csak kicsit odébb lép, majd közben visszatesz valamit a polcra, gondolom nem ezt kereste. A fejét félig felém fordítja, így profilból láthatóvá vált az arca. Egyszerű rövid farmer gatya volt rajta, vékony farmer ing felül. Már éppen vettem volna le a tekintetemet róla, amikor nagyon halványan hideg futott végig rajtam. Nem is tudom, talán valahonnan ismerős lehet nekem ez a csávó. Ott ragadt a tekintetem, de csak tapintatosan, mert 2 méterre sem álltunk egymástól. Alibiztem, mintha egy előtte lévő alkatrészt néznék, de már nem érdekeltek a fúrók. Ahogy eltelt két másodperc, úgy kezdett el zakatolni az agyam, nyíltak ki bent rég bezárult ajtók, törtek elő évtizedek óta nem használt emlékek.

Vállig érő, szőkés, göndör haja volt, de nem olyan lányos, hanem fiús, lompos, loncsos, bár nem volt ápolatlan. Arcformája kissé szikár, állcsontja határozottan előrébb állt a megszokottnál. A száj formája így oldalról láthatóan hullámosabb az átlagnál. Jó sok haja volt, rálógott a fülére, de nem takarta az arcát el. Alkatilag jó erős termetű, széles hátú és vállúnak látszott, de így oldalról pontosan nem láthattam. Ekkor hátat fordított nekem, tett egy lépést előre, majd újra megállt. Jól gondoltam, nagydarab gyerek volt. Nadrágja térdig sem ért, láttam a lábait hátulról. Így együtt a kép annyira ismerőssé tette. Rontottak elő az emlékek mélyről, pillanatok alatt leszűkült a kör egy emberkére. A kellemes érzés azonban, ami ilyenkor hatalmába kellene kerítsen, azonnal át is esett egy nagyon furcsa, kissé dermesztővé.

A lehetősége annak, hogy Ő lenne, teljes mértékben nulla, így hát marad a rettentően hasonló valaki verzió. Méregetve így háttal, a vádlija a lábán jól látható volt, és ott egészen lent, majdnem a bokájánál egy kis heget vettem észre. Most ütött meg az erősebb hidegrázás, olybá, hogy mikor a karomra néztem, a szőrszálaim mind égnek álltak és libabőr borított el. Az agyam olyan hangosan zakatolt, miközben dobálta elő a lehetséges azonosítási pontokat az emlékeimből, hogy csak süvöltést halottam, közben a pulzusom is kalapált a fülemben. Az a seb a lábszárán, de hát ez lehetetlen ………….

Ugorjunk!

“Az EFOTT története 1976-ra nyúlik vissza. Ekkor volt az első találkozó, a Pécs melletti Abaligeten. A KISZ, amely a diákok legnagyobb szervezete is volt egyben, szervezte a találkozót. A '70-es, '80-as években igen intenzív volt a sport-, az úttörő-, illetve a KISZ-élet. Így megvolt az ideológiai alap is a rendezvényhez: a KISZ-kongresszus azt a célt tűzte ki, hogy az egész ifjúságot átfogó turisztika rendszert kell létrehozni.
A középiskolásoknak már volt az ODOT (Országjáró Diákok Országos Találkozóját), a dolgozó fiataloknak az Ifjúmunkás Kemping. Maradtak tehát az egyetemisták, illetve főiskolások. Nekik hozták létre az EFOTT-ot. Az elsőn, Abaligeten, huszonöt főiskola, illetve egyetem háromszázötven hallgatója találkozott akkor.
A szervezést természetesen a KISZ végezte, és finanszírozta”

Édesapám tanárember volt, általánosban tanított, esetünkben Sarkadon a 2-es iskolában. Ének és történelem tanár volt, délután pedig napközis. Akkoriban én már kijártam a középiskolát is, már a Volánnál dolgoztam, illetve tanfolyamra jártam, a hivatásos jogosítványomért. Esténként vacsorakor atyám néha kiértékelte a napját, kiemelve a különösen rossz élményeit. Én érdektelenül hallgattam, nem nagyon érdekelt, egészen addig, amíg fel nem tűnt, hogy egy gyereket nagyon emleget, kiemelve a többi közül. A legrosszabbnak titulálta, hozzátéve, hogy ilyen ördögfattyúval még nem találkozott soha. Hűha, ébredt fel bennem a kíváncsiság, nekem ezt látnom kell. Ki is mentem hozzá pár napra rá, mondván hogy meglátogatom munka közben. Pár szót váltottunk és én meg is kérdeztem gyorsan, hogy van az ördögfióka? Apám szemöldökét felhúzva a sarokba mutatott. – Hát ott van, éppen büntetésben, mert megdobálta a lányokat – válaszolta. Megvártam, hogy szünet legyen és a többi gyerekkel én is kimentem az udvarra. Odalopóztam a gyerek mögé és szigorúan rászóltam: -Ki vagy Te? A válasz gyors volt, határozott és alig érthető, mert egybefolyt a két szó: TóthFeri, és azonnal vissza is kérdezett. – Te vagy kulinak a fia? Apukámnak ez volt az iskolai beceneve. – Aham – válaszoltam neki. – Én nem nagyon csípem a tanár kölyköket, mind nyápic – csapta a képembe a kölyök. Az őszinteségén jót mosolyogtam. Ezek voltak az első szavaink egymásnak. Pár évre rá egyszer valamiért a szülei házába mentem, venni talán valamit. Kifelé jövet Feri utánam szólt bentről a házból: - Te tanárgyerek, nem emlékszel már rám ? Szó – szót követett és így lettünk barátok Tóth Ferivel, becenevén Fetyő-vel. Elkezdtünk együtt járogatni, csajozni és bulizni. Nem zavart az sem, hogy jó pár évvel fiatalabb volt nálam. Minden lehetséges helyre elmentünk, ahol „élet” volt, mi akkor így neveztük a bulis helyeket. Menjünk az életbe, gusztonyoztuk egymást mindig. Én a Volánnál dolgoztam, Fetyő valahol máshol. A faliújságra kiírták, hogy ODOT ifjúsági találkozó lesz Orfűn, itt lehet jelentkezni. Persze mi azonnal jelentkeztünk és sátorral a hátunkon pár napra rá útra is keltünk. A volános bérletemmel Békés megyében ingyen utazhattam, de csak egy volt belőle, mi pedig ketten voltunk. A módszer a következő volt, én felmentem először, furakodva előre, majd a busz végébe mentem és kidobtam a bérletemet az ablakon, amivel Fetyő szintén feljött. Csongrád, Bács Kiskun és Baranya megyében már felkönyörögtük magunkat a buszokra. Így jutottunk el a csodás Pécs városába és onnan az orfűi tóhoz, ahol a még szinte kopár kemping várt minket. Ott is megdumáltuk a portást, hogy mi a Békés megyei csapat

táborépítői vagyunk. Az ODOT még csak 2 nap múlva kezdődött. Addig mi csodásan lebarnultunk a tóparton és úszóhártya nőtt a lábujjaink közé a sok fürdéstől. Kezdtek aztán szállingózni a fesztivál résztvevői, mi mindenkinek szívesen segítettünk sártat építeni, így aztán jóba voltunk mindenkivel, pláne lányokkal. Annyira, hogy az ott töltött jó pár napon mindig más sátorba aludtunk. Felejthetetlen élmények voltak ezek a napok, az esti tábortüzek, a strandolós napok, a versenyek, a kirándulások, a bográcsozások. Emlékszem, hogy Fetyő komám egyik reggel az egyik fiatal tanárnő sátrából mászott elő, végtelenül elégedett képet vágva. Ebben nagyon jó volt, a hódításban és a bamba vigyorgó képet vágásban. Ő egyszerűen utánozhatatlan figura volt, állandóan tele energiával, életkedvvel és vidámsággal. Mellette soha nem lehetett unatkozni vagy tétlenkedni. A társaság a hasát fogta a nevetéstől, ha Ő hozta a formáját. Szinte soha nem pihent, mindig hajtotta valami, menni-menni kell. Csak sok év múlva értettem meg hogy miért volt ez nála. Olyan ember volt Ő, mintha érezte volna, hogy kevés ideje van itt a földön, ezért aztán neki ugyanannyi idő alatt sokkal több dolgot kell megtennie, mint másoknak. Égette a gyertyáját mindkét vége felől, nem kímélve a környezetét sem. Ez abban az időben még nem tűnt fel.

A fesztivált kiélveztük az utolsó napjáig, sátorbontás után jöttek utánunk a következő bulizósok az EFOTT-osok, de abban mi már nem vettünk részt. Hazafelé szintén busszal szivárogtunk, de Hódmezővásárhelyen ránk esteledett, odáig ment a busz. Nekiindultunk a pályaudvarról gyalog, kifelé a városból, hogy majd stoppolunk, de nem jutottunk messze a fáradtság miatt. Egy nagy zöld placc volt mellettünk, körbe volt ugyan kerítéssel véve, de a kapu nyitva volt. Semmi nem volt belül, csak a fű. Na, ez remek lesz nekünk éjszakára, sátrat verni. Gyors összedobtuk az éjjeli lakásunkat és beleájultunk a hálózsákba. Hajnalban aztán egészen érdekes hangok vettek körül minket. Csámcsogás, kolompolás, kutya ugatás, emberi beszélgetés, kiabálás, gyerekzsivaj. Felülve a sátorban néztünk is egymásra, hogy hol vagyunk vajon? Félve húztam fel a cipzárt, és a szétnyíló sátorlap mögül elénk tárult a vásárhelyi állatpiac látképe, mindez úgy, hogy a mi kis hevenyészetten felvert sátrunk a kellős közepén díszelgett. Ló, birka, disznó, kecske, tyúk, liba, kacsa és még ki tudja mi vett körül minket. Nem beszélve a bámuló parasztokról, akik néztek ránk úgy, mintha a Holdról jöttünk volna.

Hú basszus, pakoljunk gyorsan, mert még felzabálja a cuccunkat valami állat – állt elő éles észjárását bizonyítva Fetyő komám. A kapkodásnak az lett az eredménye, hogy én kirángattam a földbe szúrt sátorvasakat, egy kupacba dobálva őket a fűben, Fetyő pedig már tekerte is össze a ponyvát. Nem vehette észre a reá leselkedő, pizza nagyságú tehénlepényt a sietségben, így hát kezében az összetekert ponyvával a sarkával belelépett az aknába és ott azon nyomban dobott is egy hátast, beleesve a fűbe, ahová én a vasakat dobáltam. Az ideiglenesen összeverődött nézősereg ettől a látványtól nagyon vidám lett, a parasztok hangosan röhögni kezdtek, de nekem Fetyő fájdalmas kiáltása foglalta le a figyelmemet. Te jó isten, ha ez beleesett háttal a vasba, akkor gáz van! Csak feküdt és jajgatott, kétségbeesett képet vágva. Hamar kiderült, hogy megúszta a dolgot. A félig felálló vas, amibe beleesett, beleállt a vádlijába, jó mélyen beleszúródva, a hegye éppen hogy nem jött ki a csontja mellett. Persze vérzett nagyon. Rontott a helyzeten az a tény is, hogy miután Ő meglátta a vasat, hogy a rozsdás vége áll csak ki a lábából, egyből kirántotta onnan. Vérfürdő kezdődött. Szerencsénkre volt a piacon állatorvos is, aki segített ellátni a sebét, még a wartburgjával be is vitt minket az orvosi rendelőbe, ahol szakszerűen el is látták a barátom lábát. Végtére is nagy baj nem lett belőle, kapott tetanuszt és két öltéssel összefogták a sebét. Bicebóca módon jutottunk haza, csak sántikálni tudott napokig. A heg a lábszárán örökre megmaradt, bár szépen begyógyult, de egy szanazugi fürdőzés alkalmával később csúnyán beütötte a stégbe, ugrálás közben. Ekkor kissé elváltozott a színe. Erre tisztán emlékszem.

Teltek az évek, felnőttünk. Később még egy helyen is dolgoztunk, a sarkadi Gabona Iparnál voltunk sofőrök, természetesen a marháskodás ott is ment ezerrel. Közben mindketten megnősültünk már, neki két gyönyörű gyermeke született. Szétváltak útjaink, mert mindenki élte a saját életét, de tudtunk egymásról. Ő Sarkadon lakott, én már akkor falura költöztem. Azt tudtam róla, hogy a felpörgött életmódjából mit sem vesztett, bulizni járt, csajozott és néha, hogy levezesse talán a benne tomboló kifogyhatatlan energiát, pár sört is megivott. Így jutott el az élete szekere egy átbulizott éjjel után a sajnálatos vesztébe. Utas volt csupán egy hazafelé tartó Trabantban, hatalmas termete ellenére a hátsó ülésbe préselődve. A sofőr egy óvatlan pillanatban nem jól döntött egy kanyarban és a furnérlemez limuzin egy árokba rohant, orral befúródva az földbe. A tehetetlenség törvénye a hátsó utast magával ragadta és el sem engedte, csak a túlvilágon. Ott megszakadt a barátom életútja. Rettentő tragédia a családjának, barátainak, hiszen fiatal volt még, csupán huszonéves. Fájdalmamban az értelmetlen halál miatt sokszor eszembe jutott akkoriban. Rájöttem, hogy Ő azért volt ennyire felpörögve, mert talán érezhette, hogy nincs annyi ideje, mint másoknak. Ezért igyekezett mindent megtenni, amíg lehet. Nagyon rég jutott eszembe utoljára, eddig a napig………..

……….. azt a heget a lábán meg kell nézzem közelebbről. Találomra elejtettem a bankkártyámat, ami némán landolt a fickó mögött. Én azonnal leguggoltam érte, így egészen közel kerülve hozzá. A szemem kikerekedett, ugyanis a kis heg sötétebb színű volt, mint egy átlagos régebbi, begyógyult seb. Még látni véltem a két öltés helyét is, de fel kellett állnom, mert leizzadtam. Ahogy kiegyenesedtem, gondolom a fickó is észrevette, hogy lehajoltam, megfordult. Teljes arccal felém. Ott állt előttem FETYŐ!

Az arca a legapróbb részletekig egyezett. Kékes szemeivel belebámult a képembe, miközben a szőkés frufruja előrelógott szinte a szemébe. Mosolyogni kezdett, amitől az egyébként teljesen egyedi, hullámos felső ajka teljesen kiegyenesedett és két pofacsontja még jobban kiemelkedett az arcából. Megszólalni én nem tudtam. Még ha számítottam is estleges hasonlóságra, biztos nem ennyire. Az egykori barátom ott állt előttem, huszon évesen, teljes erejében és mintha csak az a pillanat következne, hogy azt mondja: - Megyünk este az életbe?

Motyogtam valami „sorry” féleséget, hogy oszlassam magamban a blokkot. Ő mit sem csökkentve mosolyából, visszafordult a fúrók polca felé, és folytatta a matatást. Ocsúdtam egy kicsit és azonnal eldöntöttem, hogy szóra kell bírjam. Megfogtam egy fúrót és felé fordulva megkérdeztem tőle, hogy szerinted ezzel ki tudom fúrni a – a – a…tudod azt a követ lent, nem tudom az angol nevét? Persze tudtam, beton (concrete). Hozzá tettem gyorsan, hogy én nem tudok jól angolul. Reménykedtem, hogy a szar akcentusom és a kinyilvánított tudatlanságom felbuzdítja Őt és a válasz után megkérdezi, hogy honnan jöttem. Ez sokszor előfordult már velem, semmi gúnyosságot nem látok ebben, csak kíváncsiak az emberek errefelé. Azt válaszolta, hogy ez tökéletes szerszám a beton kifúrására, a hegye vídiából van. Abszolút tökéletességgel beszélt angolul. Még megtoldotta a mondókáját, hogy ne ezt vegyem, mert van olcsóbb is. Meg is mutatta. Egyszerűen kedves volt, mint mindenki itt. A hangja hasonlított, de amíg nem tudom szóra bírni magyarul, addig nem lehetek biztos benne. Ez a titkos tervem több szempontból is szertefoszlott, ugyanis megtalálta, amit keresett és angolosan távozott.

Meg kell állapítsam, hogy ez az eset túlment az összes eddigi ezoterikus élményemen, ami az életem során ért, ennyire élethűen és valóságszerűen még soha nem szembesültem a lehetséges halál utáni élet, vagy újbóli leszületés tényével. Hogy ez csak a gének hihetetlen játéka, vagy céltudatos szembesítése velem, azt nem tudhatom. Miért én, miért itt, miért most, és egyáltalán hogy lehetséges ez? Szívesen utána rohantam volna, rákiáltva, hogy Fetyő!! Hátha megfordulva azt mondaná, hello Egon, mi újság, hogy vagy, rég láttalak. Gyere, igyunk egy kávét valahol és elmesélem mi is történt velem, mióta nem találkoztunk. Hány éve is, harminc…akármennyi. Idézzük fel azt az orfűi nyarat, ott a pécsi tó partján, micsoda remek idők is voltak azok. Átélhetnénk a megtörtént dolgokat újra. De ezek a dolgok csupán az én fantáziámban zakatoltak, hiszen ez a fiú, aki lassan eltűnt a sorok között nem lehetett Ő. Még az is előfordulhat, hogy az egész lényét csak én láttam és nem is volt valóság. Mindegy, hiszen a lényegen nem változtat.

Hiányzol kedves barátom, és rettentően sajnálom, hogy elmentél idő előtt, nem várva meg azt a sok élményt, amit a családod és a barátaid még adhattak volna Neked. Ha most létezel valahol, bárhol és bárhogy, tudd meg, hogy soha nem feledlek el.

Üdvözöl egykori barátod: Egon

Csempésző

2011-01-01T18:36:00.004+10:00

Csempésző

„Józsikának és Attilának”

Előszó : Ez a bejegyzésem 100%-ban a fantáziám szülemenye, elolvasása után mindenki döntse el, hogy mennyire képes átélni, azonosulni a történetekkel és mennyit hisz el belőle. Képes-e a saját fantáziáját használva részt venni ebben a virtuális világban.

Berettyóújfalu a kis település neve, ahol mindig megálltam bevásárolni hazafelé. Volt a falu központjában egy ABC áruház, ott mindig találtam olyan dolgokat, amit az én kis falum boltjában soha. Kedvesek voltak a kiszolgálók és én mindig színültig tele kosárral mentem a kasszához. Abban az időben szinte bármit megvehettem, ugyanis nagyon jól kerestem. Heteken, hónapokon keresztül jártam oda, heti 1-2 alkalommal. Az időszak elején még nem figyeltek fel rám, csak egy betévedt idegen lehettem a boltosok szemében, de a rendszerességből kifolyólag megszokottá váltam, már nem csodálkoztak rám. Volt egy kasszás néni, aki különösképpen kedves volt mindig. Régi rendszer béli ABC volt, olyan klasszikus „ütős” pénztárgéppel, ahol a pénztáros fejből vágta a termékek árának 90%-át, bár én kifogtam rajta, ugyanis a tele kosaramból mindig előkerült pár olyan cucc, aminek nem tudta az árát. Ekkor félhangosan elkiabálta magát: -Marika! Ez a különleges sajt mennyibe is kerül? – csengett a hangja ércesen. A húsos pultból aztán meg is jött a válasz. Az én kedvenc pénztárosom sok héten át szóvá nem tette az én tele kosaramat, pedig ott falusi szinten teljesen szokatlan jelenség voltam, hiszen szegénykés környék volt, kicsi, határmenti település. Egyszer aztán végképp betelhetett a „kosár”, ami akkor szintén tele volt, de még a szabad kezemben is cipeltem pár dolgot. Ő szorgalmasan végezte a dolgát, vékonykás ujjaival villámsebesen kalapálta be az árakat, néha rám nézve kissé mókásan rám mosolygott. Amikor készen lett, valami több ezer forint lett a végösszeg, amit én természetesen pillanatok alatt kifizettem, Ő a pénztárgép kicsúszó pénzes fiókjába szépen elrendezve berakta, majd egy gyors mozdulattal visszatolta a fiókot, amely fémes csattanással siklott a helyére. Szerintem ezt a pillanatot várta Ő már hetek óta. Senki nem állt mögöttem, délelőtt volt. Ilyenkor a falusiak dolgoznak, nem a boltban kószálnak.

- Jól felpakolt fiatalember, ki tudja vinni a kocsijához ? – kérdezte érdeklődő tekintet kíséretében. – Persze, megoldom, csak még el kell pakoljam a dolgokat – válaszoltam tisztelettudóan. Akkoriban még nem adtak a boltokban reklámszatyrokat, azt mindig vinni kellett magammal, ha nem akartam kézben kihordani a dolgaimat. – Régóta figyelem ám magát, tudom hogy az a piros ladája van, és mindig ide áll egészen közel a bejárathoz, nagyon szép kocsi, csillog rajta a napfény. Ugye maga nem idevalósi ? – támasztotta nekem a kérdést. Közben serényen pakoltam, Ő tartotta a kissé viseltes nylon szatyrom egyikét. – Nem-nem, én messzebb lakom egy kis faluban, Geszten. Ez a dolog elsiklott nála, nem ez érdekelte Őt annyira, és mivel hogy könnyedén társalgásra tudott bírni, ettől felbátorodott, bár előtte még soha egy mukkot nem szólt hozzám. – Látom hogy minden alkalommal jól felpakol, biztos nagyon jól kereshet, megkérdezhetem hogy mivel foglakozik ? – tette fel a kérdést a maga, egyszerű, falusi asszony módján. Nem volt csúnya nő, a mosolya meg kimondottan szimpatikussá tette. Tudtam hogy nem akart megbántani, sem kifaggatni, csak annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság már régóta, hogy eddig bírta. Gyors észjárású gyerek lévén, rögtön készen voltam a válasszal, és ha már válaszolok neki, hát miért ne mondhatnám meg neki az igazat, számomra semmilyen veszélyt nem jelenthet, hiszen már átjöttem a határon. – Csókolom én csempész vagyok – böktem ki egyszerűen, nem számítva a következményekre. Egy pillanatra talán vártam hogy átgondolja azt, amit hallott, de nem. Minden várakozásomat fölülmúlva csak egyszerűen rávágta : - Akkor maga nagyon ügyes lehet, ha majd egyszer ráér, kicsempézhetné a fürdőszobánkat – eközben oldalra fordulva odaszólt a hozzá közel álló kolléganőjéhez: - Marika! Gyere már, ez a fiatalember csempéző, nem Te kerestél mesterembert mostanában? – vonta kérdőre a közben oda sétáló testesebb hölgyet.

Én csak mosolyogtam bárgyún, közben azon gondolkodtam kifelé sétálva a kocsimhoz, hogy vajon hogy sikerült neki az én általam mondott „csempész” szóból arra a következtetésre jutnia, hogy én csempéző vagyok. Na de ez még így jól is sült el, az esetet követő sok hónapon keresztül mindig volt pár kedves szavunk egymáshoz, olyan bolti barátság féle alakult ki köztünk. Én szorgalmasan jártam át a román határon, heti 2-3 alakalommal, hajnalban mentem és délelőtt már jöttem is vissza, útba ejtve az ABC-t. Akkoriban tényleg ezzel foglalkoztam, de hát ki nem ? Aki meglátta a rést a határátkelésnél, leleményes, bátor, találékony volt, az szintén ezt csinálta.

80-as évek végét írtuk, Romániában még nem volt meg a forradalom, így a rendszerváltás sem. A szomszédaink bizony elképesztő szegénységben éltek, a boltok polcai üresek voltak, húsárú, pékárú, tejtermék, édesség mind csoda számba ment náluk. Egyik legnagyobb kincs a kávé volt, amit átlagos ott élő ember szinte soha nem tudott beszerezni, csak ismeretség útján, pult alatt volt kapható, természetesen arany árban. Volt valami kávé féleségnek nevezett bab szerűség néha a boltban, de inkább szójababhoz hasonlított, mint rendes omniához. Arra a kérdésedre választ adni nem tudnék, hogy én miképp és miért kezdtem el ezzel foglalkozni, de valahogy a sors úgy intézte a dolgokat, hogy belesodródjak, és ha már csinálok valamit, akkor csináljam rendesen. Rövid idő alatt kiokoskodtam a megfelelő módszert, amivel hatékonyan, biztonságosan, gyorsan jutottam a túloldalra jelentős mennyiségű kávét, és itt nem pár kilóról van szó, hanem mázsaszám. Talán az elején csak simán átmentem vásárolni Nagyváradra, és az áruház parkolójában próbáltam eladni az egy kis szatyorba átvitt ezt-azt, ez által lei-hez jutottam. Úgy lehetett, hogy egyszer az egyik fiatal srác, aki oda jött a kocsimhoz, megkérdezte, hogy mikor jövök újra és hogy tudnék-e hozni még dolgokat neki. A lavina így indulhatott el, amiből barátság lett, olybá, hogy volt eset, mikor náluk is aludtam. Ezeken az estéken szőhettük ki a tervet, hogy miképp lehet sok kávét áthozni, hol lehet tárolni és hogy lehet eladni úgy, hogy sok pénzt keressünk vele. Bekerült még a képbe a barátja is. Attila és Józsika, a két román-magyar fiú, akik remekül beszélték mind a két nyelvet, ami nekem nagyon fontos volt, de ne rohanjunk előre.

A boltokban kapható kávé kiszerelése 10-25 deka, fél kiló és kiló. A kicsik csak elterelésnek jók a vámosok előtt, mondván, hogy ajándékba viszek kávét. Magyarországból kivinni csupán fejenként 25 dekát lehetett, ami nevetséges mennyiség volt. A Románokhoz bevinni lehetett ugyan, de ott sem sokat. A 10 dekás kis csomag kitűnően megfelelt ajándéknak a román vámosnak, könnyedén zsebre tudta tenni, miközben behajolt a kocsiba, úgy hogy a kollégái nem látták meg, bár a folyamat előre haladtával már pofátlanul magukhoz vették a tele reklámszatyrot is, és elégedetten sunnyogtak befelé vele a kis bódéjukba vagy egyenesen a kocsijukba. De hát volt miből elterelésnek ajándékot venni nekik! A lényeg az volt, hogy minél több kávét vigyek át egy átkelés alkalmával, úgy hogy ne vegyék észre. Először csak a klasszikus módszereket vettem górcső alá. Nézzünk széjjel egy lada belsejében, mik az alkalmas helyek eldugdosni zacskókat?! Első ülések alja, pofon egyszerű kiszűrni ha alá nézett vagy nyúlt a vámos, hátsó ülés alja, ami ugyan jó nagy tér volt amíg rá nem ült valaki vagy egyszerűen kézzel lenyomva észrevehette, hogy van ott valami, mert simán besüppedt (ültél már ladába, nem?) Következtek az ajtó kárpitok mögötti helyek, ahol volt ugyan egészen jó kis hely, de ha nem alaposan raktad meg, akkor a kinyitott ajtót megrázva zöröghetett benne a cucc és érezhető is volt hogy van benne valami a súlyából kifolyólag. Nem beszélve arról hogy egy sima csavarhúzóval bárki lepattinthatta a kárpitot belülről és akkor ott a gond, ja és az ablakot sem tekerhetted le ha tele volt az ajtód. Szóval szar hely volt számomra, mást kellett keresni. Nézzük a műszerfalat, anyós ülés felől ott volt a kesztyűtartó, ami elvette a szabad helyet, kormány felöl meg a műszerfal, amit alaposan átvizsgálva idővel rájöttem, hogy ügyesen bele lehetett préselni egy fél kilós csomagot, ami nem akadályozott ott semmit, kitapintani csak úgy simán nem lehetett kintről, mert ott volt a bowden és a sok vezeték, de ha behajolt a vámos a kocsiba és aláhajolva bekukucskált, akkor látható volt. Persze csak addig, amíg én nem eszkábáltam oda egy kis műanyag lapocskát, ami eltakarta. Ekkor már láthatatlan volt, de jött a következő gond. Legalább háromnegyed óra vezetésre laktam a határtól és a kocsi bemelegedett a motortér felől a műszerfal alatt, akármit is csináltam, így az utastérben tömény kávé szag terjengett, ami a vámos kényes orrát azonnal megtámadta és rögtön kiszúrta. Kitaláltam, hogy csak közvetlen a határ átkelő előtt préselem oda be, akkor nincs gond. Remek kiálló parkoló volt egészen közel a sorompóhoz, csupán 200 méterre talán, gondolom számítottak a sok várakozó kocsira, azért építették oda, de ennek még lesz később más jelentősége is. Ide kiállva a dolgot gyorsan meg lehetett oldani, a műszerfal alá nyúlva könnyedén kitoltam az egészet egyben, majd épp oly könnyen vissza. Ez a módszer aztán annyira bejáratódott, hogy képes voltam menet közben is megcsinálni, semmi gondot nem okozott, meg hát ki is koptak a műanyag részek. De még így is volt vámos aki kiszagolta, mert sokszor órákat kellett várni az átkelésre, amit előre nem tudhattam. – Szagolgatnak a kutyák – viccelődtem sokszor magamban, de adok én nektek! Egy sima egyszerű orvosi fecskendőbe benzint szívtam még indulás előtt otthon, majd mikor már én következtem vámvizsgálatra, simán szétfröcsköltem a lábam alatti szőnyegre, ami direkt ide volt rendszeresítve. Ettől aztán olyan tömény benzin szag lett a kocsiba, hogy a vámost szinte mellbe verte. Ha e mellett megérzi a kávé szagot, akkor megérdemli az elismerést. Ez a módszer működött, sokáig, de később fordult a kocka. Az lett a lényeg, hogy a vámos TALÁLJA MEG ott a kávét, de csak ott és máshol nem. Elterelés volt, mert azt a fél kilót csak elvette, büszke volt magára, és tovább engedett, persze jól letolt, hogy nem megmondtam már párszor hogy TILOS ennyi kávét átvinni. Én irulva-pirulva szabadkoztam és sűrű bocsánatkérés közepette ígérgettem, hogy soha többet nem fog előfordulni. De nem úgy lett!

Az átkelésre alkalmas időpontot is precízen ki kellett dolgozni. Reggel 7 kor volt a váltás, amikorra már az éjszakai műszaknak teljesen tele volt a töke mindennel, ment volna már mihamarabb haza. Így aztán ha 6 után szivárogtam oda, jó esélyem volt, hogy fáradtságtól vagy lustaságból már nem nyaggatott, csupán intett hogy menjél. Ha már 5 után bevágta a lustát és a váltásig ki sem dugta az orrát a bódéjából, akkor az szívás volt, mert a váltás legalább egy óra volt és a friss, reggeli munkaerő erejében teljesen látott neki a kocsik átvizsgálásához. Sok ilyen eset volt, akkor lépett életbe a 100%-os védelmi rendszer ellenük. Játszottunk egymással mint macska az egérrel. Én mindent trükkömet bevetve próbáltam minél több kávét átvinni a túloldalra, Ő minden tudását beleadva megtalálni szerette volna. Az okosabb győzött.

Egyszer közvetlen a határátkelő előtt defektet kaptam a jobb hátsó kerekemre, amitől bosszús lettem ugyan, de szerencsémre pont ott, ahol ki lehetett állni jobbra a parkolóba. Kellemes kis fás rész volt, sövény választotta el az úttól, szinte nem is látott az aki elhaladt. Fel voltam készülve ilyesmire, gyorsan kicseréltem a gumit és már suhantam is tovább dolgomra. Délután aztán otthon már nekiláttam hogy kicserélem a belsőt. Akkor még nem jártam gumishoz, ezeket az egyszerű dolgokat megoldottam magam, nem is volt nehéz és gumis se volt a faluban.

Sima, egyszerű lemez felnije volt az 1200 ladának, könnyedén szerelhető, a szerszámkészletben volt hozzá való szerelővas is. Lekapni a kocsiról szintén nem volt nehéz. Nagy erőfeszítés nem kellett ahhoz sem, hogy a külsőt lefordítsam a keretről, máris láthatóvá vált a belső, ami kis lapos kupac volt csupán leeresztve egy defektes gumiban. Belenézve ott éktelenkedett az a hatalmas üres tér, amit felfújva kitölt ugyan a belső, de most kihasználatlan volt. Ejnye! Hát miért nem teszek én ide kávét a pótkerékbe? Nem lesz ugyan tartalék kerekem, de hát akkor mi van, majd megszerelem azt, ami esetleg útközben kilyukad. Megpróbáltam kitömni az üres teret. Elsőre elég sokáig tartott beletuszkolni pár zacskót, ügyetlen voltam, gyakorlatlan és még nem voltak bejáratva a szerszámok sem. Miután elkészültem összeraktam a gumit, kihagytam a belsőt és visszatettem a csomagtartóba. Hát rondán nézett ki a dolog, azonnal kiszúrható volt, hogy nincs felfújva, és megfogva érezhető volt, hogy van benne valami. Kiszedtem, és tovább elmélkedtem. Mi lenne ha a tele belső térbe még visszapréselném a belsőt is és úgy raknám össze. Megcsináltam és még ráadásnak fel is fújtam óvatosan. Sok levegő nem ment bele, csupán pár pumpálásnyi, de ellenben jól nézett ki az egyik oldalról. Sima volt, nem rücskös. Visszatettem a helyére és baromi büszke voltam, hogy ezt így kitaláltam. A pótkereket volt hogy kivetették a vámosok, de csupán azért hogy megnézzék, hogy nincs – e alatta valami, maga a kerék nem érdekelte őket. Ezt akkor biztosra tudtam, hiszen heti több alkalommal jártam át. El is indult a folyamat, ami által aztán zökkenőmentesen jutott át minden egyes átkeléskor 5,5 kiló kávé, ugyanis annyi volt a maximum amit bele lehetett préselni. Odaát aztán fellendültek a dolgok pénzügyileg és szervezkedni kellett, mert lerakat kell és ember is, aki segít értékesíteni, ami az elején könnyedén ment. A két kinti barátom jó kapcsolatokkal rendelkezett, teljesen megbízhatóak voltak, én nekik otthagytam az árut, megszabott összeget kértem kilónként a kávéért, és hogy Ők mennyiért adták tovább saját üzleti körükben, az nem érdekelt. Bizonyára jól ügyeskedtek, mert kezdtek a dolgok fellendülni, Ők pedig jó cuccokba kezdtek járni, költekeztek erre-arra, megtehettek olyan dolgokat, amiről eddig álmodni sem mertek. Én minden átkelés alkalmával tele szatyrokkal mentem hozzájuk, így volt kávé, cigi, tejföl, csoki, sajt, sonka, rágó kenyér ….stb. Ezek ott istenné tették Őket, hiszen kinti mércével szemlélve MINDENÜK megvolt. Mindenki boldog volt, de idővel kezdett telítődni a piac, gondolom más is hordott át kávét a saját módszerével.

Fejlesztés vált szükségessé. – Próbáljunk pár településsel beljebb menni az ország belseje felé, hátha ott még jobb a kereslet – jött az ötlet valamelyikünktől. Így is volt, de sok eredménnyel nem jártunk, a Váradhoz közeli falukból bejártak a városba az emberek. Józsikától jött a következő ötlet, menjünk el Kolozsvárra, ott neki van rokona, nézzük mi van ott. 160 km, nem nagy táv, és sikerrel is jártunk. Ezt követően az elkövetkező pár héten keresztül eljutottunk egészen az ország túlsó feléig. Ekkor újra stratégiát kellett változtatni, ugyanis nőtt a felvevő kör, kevés volt az árú. 5-10 kilóval nem nagyon érte meg több száz km-t kocsikázni, Székelyudvarhely pedig már 380 km volt, és mi már oda is eljutottunk. Kávé kell még, de hogyan lehet többet áthozni? Ekkor nyúlt bele újra a sors a dolgokba! Szokásos kora reggeli sorállásom a vámnál, a szokásos módszerem beélesítve, a pótkerék tele, benne 11 db fél kilós zacskó. Előttem még legalább 8-10 magyar rendszámú kocsi, a sor baromi lassan halad. Látom ám, hogy nagy a mozgolódás a vizsgálati területen, nyitogatják a csomagtartókat szorgalmasan a vámosok, de mintha mások is volnának ott. Alaposabban szemügyre véve látom ám, hogy csomó egyenruhás pacák is lebzsel ott, nagy komolyan felügyelve az ellenőrzést. Ezután futótűzként jön előröl a hír, hogy szigorított vizsgálat van, mert itt van a főnökség ellenőrizni. Kiszállva látom ám, hogy az éppen ellenőrzött kocsiból kiszedik a pótkereket és megpattogtatják a földön. Hoppá! Leizzadtam fél pillanat alatt, láttam lelki szemeim előtt ahogy én kerülök sorra, és az én kerekem bizony baszik visszapattanni, csak némán puffan egyet és azonnal elárul. Erre nem kerülhet sor, gyorsan gondolkozzunk. Visszafordulni nem lehetett, mert már a két sávot elválasztó védőkorláton belül voltunk. így odagurulni öngyilkosság lenne viszont. A kerék nem maradhat ott bent, de akkor hová tegyem ??

Hova- hova, hát fel a helyére! Végig gondolni nem volt időm, ez volt ugyanis az egyetlen lehetőségem, de erre sem volt túlzottan sok időm már, hál isten belassult a sor. Kiugrottam és alibiztem a jobb hátsó kerék körül, szemléltem hogy ki áll mögöttem, aki esetleg gondot okozhatna. Egy dacia-ban ülő család volt, két gyerekkel, akik nehezen viselve a várakozást keményen csinálták a feszkót a kocsin belül, ezzel hál isten elvonva a szülők figyelmét az előttük állóról. A biztonság kedvéért gyors leguggolva kicsavartam a szelepemet, ami következtében hangosan sziszegve kezdett el távozni a gumiból a levegő. Hogy elkerüljem a feltűnést, odanyomtam a cipőm orrát, de nem annyira, hogy elzárjam a levegő útját, csak a zajt csökkentettem. A kerék gyorsan leeresztett. Felcsaptam a csomagtartót, emelő ki, kocsi megemel, kerék lekap, pótkerék feldob, felcsavaroz, kocsi leenged, leeresztett kerék be a csomagtartóba, csomagtartó lecsap és én leizzadva visszaestem az ülésbe. Az egész akcióm nem tartott 2 percnél tovább szerintem, legalábbis akkor úgy tippeltem. Később kiderült hogy ez bizony elég gyatra időeredmény ebben a versenyben! A feltett kerék így ebben a formában, tele kávéval, először került fel guruló kerékként az autóra. Kő kemény volt, hál isten belülről volt rücskösebb a külső felület, mert a belső gumi kívülről volt betéve bele. Ránézni szörnyű volt, de hát lesz ami lesz. Elindultunk 1-2 kocsi hossznyit előre, nekem mindkét ablakom le volt húzva, így elinduláskor tökéletesen halottam azt a hangot, amit a gumi kiadott magából. Mint amikor gyöngykavicson kezdesz el gyalogolni a sima beton járda után és a talpad alatt csikorogva rendeződnek az eddig el nem igazgatott kavicsok. Szörnyű volt, hangosan hallható, rémületes. Na, gondoltam itt a végem, ha így kell oda gurulnom a placcra, engem ott kivégeznek. Továbbra sem volt semmi más lehetőségem, csak előre a kivégző osztagom felé. Még egy kocsi, majd még egy és még egy és már csak három van előttem, már csak kettő. Ekkor már szétnyílt a sor három vizsgáló dokkra és én a jobb szélsőbe kerültem. Az előttem besoroló autók motorja még járt mikor gurultam a vizsgálóba, így aztán már tisztán nem halottam a kerekem hangját.

Jó reggelt kívánok, van valami elvámolni valója uram? –hangzott el a szokásos szöveg. A ma reggel hozzám kerülő vámost egy kemény vállapos, egyenruhás ezredes féleség is kísérte. Igaz Ő meg sem szólalt, csak némán figyelt. – Semmi különös dolgot nem viszek át, csak egy kis apróságot a barátoknak az ABC-ből, és egy farmert ajándékba, mert születésnap lesz. – FARMERT? – csillant fel a vámosom szeme, hát nem tudja, hogy divatárut nem szabad átvinni? – Tudom én, de ez egy különleges alkalom, ugyanis a barátnőm 18 éves ma, pont ezért szeretném valami szokatlan dologgal meglepni – válaszoltam. – Magának odaát van a barátnője – kérdezte ezt már az ezredes, érdeklődve. – Hát igen, de tudja Ő magyar lány, csak itt ragadtak annak idején. Eközben a vámos már szorgalmasan a kocsi átvizsgálásához kezdett, nyitogatta az ajtókat, lengette őket, hogy nincs –e az ajtókárpit mögött eldugva valami. A végső, elképesztő figyelemelterelő mondatom következett, beleadva apait-anyait. – A minap mondta el a lány, hogy terhes – böktem ki félhangosan, lesütött szemekkel, mint aki bevallja vétkeit. Erre a mondatomra mindketten felkapták a fejüket és mint egy földönkivülit méregetni kezdtek a tekintetükkel. – Akkor magának ez most ünnepnap, vagy katasztrofális hír? – próbált vicces lenni az ezredes. – Hát még nem tudom, hogy milyen napom lesz- válaszoltam. Na hagyjuk akkor a fiatalembert útjára menni kolléga, mondta a főnök a beosztottnak, van neki éppen elég baja mára, még sok szerencsét is kívántak nekem. Átjutottam.

Amiről még nem írtam, az a román oldal volt, ahol valójában nem volt túlzottan necces a terep, hiszen a vámos mindig megkapta a kis csomag kávéját és akkor már túlságosan nem kotorászott. De ne feledjük azt a tényt sem, hogy a kerékbe rejtett kávéval utazni már nem lehetett, abban az esetben ha az az egyik guruló kerék volt, de erre még később visszatérek. Miután rájöttem, hogy így is működik a dolog, hatalmába kerített a gyarlóság. Ha egy kerékben át lehet vinni 5,5 kilót, akkor 4 kerékben 22 kilót. Volt időm vezetés közben gondolkozni, kidolgoztam a pontos folyamatot, hogy is legyen a továbbiakban. Másnap reggel már útban az átkelő felé 22 kiló kávé várt a csomagtérben, hogy a parkolóba kiállva, gyorsan belegyömöszöljem őket a 4 guruló kerékbe. Előző délután még otthon tartottam egy főpróbát, leszedtem minden kereket sorban, bezsíroztam a gumik peremét, a csavarokat és az emelőt és csináltam egy időmérő tesztet is. Akkori gyakorlatlan részidőm elég pocsék lett, de ez nem tartott vissza. Korán reggel aztán minden gond nélkül kiálltam oldalra a határ előtt és szépen elvégeztem a feladatomat. A lada mind a négy kereke színig volt fél kilós zacskós kávéval, benne még a gumi belső is, amit fel is fújtam. Mikor a kocsi menetkész lett, szörnyen néztek ki a gumik, de rájöttem már, hogy 50 méternyi gurulás után oly mértékben összetörnek a kávészemek és rendeződnek, hogy kívülálló ember ránézésre meg nem mondja hogy kávé van a gumikban. Egy buktató lehetett, ha valaki a cipő orrával megrugdosná, na akkor eltörne a nagyujja. Erre a dologra még nagyon sokáig nem került sor! Simán átjutottam, a román oldalon szintén volt kiálló parkoló nem messze a sorompóktól, de mégis elég távol ahhoz, hogy ne legyek feltűnő és hát állandóan csomó autó parkolt, sok kisbusz és kisebb teherautók, amik mögé szépen el lehetett rejtőzni. Lekapkodni a kerekeket idővel már nem volt sok idő, a csomagtartóba pedig behajolva pillanatok alatt kikapdostam belőlük a cuccot, gyors összeraktam, kis levegőt nyomtam bele és más kész is. Vettem nagyon jó lábbal taposható pumpát, ami könnyített a dolgon. Arra kellett csupán figyelnem, hogy mind a négy kereket ne szedjem le úgy, hogy végignézi egy parkoló autóban ülő valaki, mert az gyanús lehet. De én kreatív voltam, 1-2 kerék után kicsit arrébb álltam, de valójában senki nem figyelt rám.

Beindult az üzlet. Egy kanyar 22 kiló, négy kanyar 88 kiló, nyolc kanyar több mint másfél mázsa. Ennyit lehetett két hét alatt áthordani, ha szorgalmasan két naponta átmentem. Összegyűjtve odaát egy vízóraaknában Attiláék udvarán szörnyű nagy kupacnak nézett ki. Két hetenként aztán bepakoltuk az összeset a lada csomagtartójába, úgy képzeld el, hogy színig volt kávéval, annyi hely volt csupán, hogy letakarjuk a tetejét és rá dobjunk pár ruhaneműt, farmert, bőrdzsekit és elterelésnek rágót, csokit és kisebb ajándékokat. Ezek a dolgok föltétlen szükségesek voltak, ugyanis útközben befelé az országba sok helyen megállítottak. A beépített ellenőrzési pontokat már elég jól el tudtuk kerülni, köszönet érte a jó helyismerettel rendelkező két fiúnak, de a spontán rendőri ellenőrzést nem tudtuk elkerülni. Mégis történt mindig valami, minden úton szinte. Eleinte elég zavaró volt az ha megállított a zsaru, hogy mit keres két Nagyváradi román gyerek egy magyar rendszámú autóba. A megoldás erre az lett, hogy szereztek két magyar útlevelet a fiúk (fogalmam sincs honnan!!) és én megcsináltattam nekik tökéletesre. Akkoriban még nem volt hologramos jel, se szkennelt fénykép. Csináltattak két képet és a megfelelő ember kicserélte a képeket, pecséttel együtt, méghozzá annyira tökéletes munkát végzett, hogy még határátkelésre is alkalmas lett volna. Így aztán a két fiú ezentúl épp úgy utazgatott keresztül kasul az országon velem, mintha olyan magyar volna mint én. Egy út menti falusi rendőr pedig végképp áldozatául esett ennek a kis megtréfálásnak. Mindezek mellé még társult az is, hogy Ők tökéletesen beszélték a román nyelvet, amit volt hogy titkoltak, volt hogy az húzott ki a szarból éppen. A korona a fejen a megtévesztés, vagy megzavarás terén az volt, hogy én itthon egyszer elhagytam a rendszámomat és akkoriban nem adtak másik rendszámot azonnal, hanem ideiglenest kaptam, ami egy Piros E betű és két szám páros volt csupán. Majd csak hónapok múlva kaptam másikat, ha az eredeti nem került elő. Nos ezzel a rendszámmal aztán végképp olyan megfejthetetlen hatást értünk el Románia szívében, amivel hivatalos szerv mit sem tudott kezdeni, ilyet ugyanis még sose láttak, csak találgatták hogy mik lehetünk. Ez sokszor kimentett a szarból minket. Adtuk mi ki magunkat diplomatáknak, magánnyomozóknak, interpolosoknak, politikusoknak, nemzetvédelmiseknek…..és sorolhatnám a fantáziánk szüleményét még sokáig.

A lényeg az hogy 2-3 hónap alatt királyok lettünk, minden nagyobb városban tárt karokkal vártak minket a viszonteladók, a kisebb falukban pedig az öreg nénikék, akik megérkezésünk után a telefonon a fél falut értesítették, mire emberek tucatjai özönöltek oda. Megvesztegettünk mindenkit, akit lehetett, ahol meg ez nem működött, onnan elmenekültünk. Útközben volt hogy a rendőr megtalálta a kávét, de miután felajánlottuk neki, hogy annyit vihet el belőle, amennyit akar, már nem akart feljelenteni. 3 kilót kivett és jó utat kívánt. Volt, hogy szintén megfogtak, még az őrsre is bevittek egy fittyfasz faluban, de a parancsnok semmiképpen nem fogadott el kávét és mást sem. Neki a rajtam lévő Levis farmer kellett. Én meg szó nélkül letoltam a gatyámat a csikorgó télben, és alsógatyában sétáltam ki a ladához. Józsika és Attila sírtak a röhögéstől, én annyira nem élveztem. Az első városi boltban aztán vettem valami nadrág féleséget, de kicsi is volt, meg valami román posztó lehetett, mert baromira szúrt hazáig. Olyan eset is volt, hogy éjjel vasúti átjáróban leeresztett sorompó állta utunkat, persze szépen megálltunk és vártunk, de negyed óra után már mehetnékünk volt. Szinte biztosra vettük ennyi idő után, hogy a vasutas elaludt a bódéjában, a vonat már régen elment még előttünk. Józsika kiszállt és ordibálni kezdett, hogy nyissa már fel valaki, de nem jött válasz. A vasutas bódéja nem volt túl messze 30 méter maximum, de ott teljes sötétség uralkodott. Ekkor elhatároztuk, hogy átmegyünk. Vonat nem jött, ez látható és hallható volt, teljes volt az éjszakai csend a hegyek között. Az emberem megemelte a sorompót és én szépen átslisszantam alatta, majd a túloldali sorompót emelte meg, én közben lassan gurultam oda, amikor kicsapódott a vasutas bódé ajtaja és a sötétből égy vérszomjas román bennszülött, nagy vasutas kabátban, szemöldökig lehúzott szőrme kucsmában, nagy kesztyűben és csizmában kezdett el teljes erejéből felénk rohanni, kezében egy ismeretlen eredetű, általam vascsőnek vélt tárgyat lengetve, közben teljes torka szakadtából ordított valami románul. Még félig sem jutottam át a sorompó alatt, így Józsika nem engedhette el a fejünk felett tartott sorompót, előbb át kellett érjek. De kiszámítható volt, hogy addig ez a kárpátok béli szörny odaér hozzá, és egyetlen hatalmas ütéssel letaglózza Őt. Ekkor a fejét hátrafordítva a sínpista felé, akkorát üvöltött ez a vékonyka kis gyerek, ami nem is üvöltés volt, hanem valami harag, düh, félelem, rémület hangja egybe gyúrva, amitől szerintem a 10 kilométeres körzetben kószáló hegyi medvék és farkasok is felkapták a fejüket. A talpfa gyurka ettől a rettentően éles és borzasztó hangtól megtorpant és csak nézett ki a fejéből, hogy most mi van??? Ennyi idő elég is volt ahhoz hogy átérjek, de ahhoz kevés, hogy a kocsi ajtót kinyitva Józsika beszálljon. Ekkor lépett életbe a megbeszélt terv egy része, felugrott a lada hátsó csomagtartójára, ott ugyanis a lengyel piacon kapható úgynevezett hátsó csomagtartó is volt rendszeresítve. Négy helyen rögzített fém csövekből álló, aránylag erős és stabil tartó volt, inkább az akkori desing inspirált a beszerzésekor, nem a célszerűség. Kissé felgyorsítottam amíg eltávolodtunk, gondolom közben úgy nézhettünk ki mint egy Bruce Willis film béli kaszkadőr epizód része, ahogy Józsi lógott le félig a kocsiról. Megálltam és kiszálltunk, de járni alig tudott bármelyikünk is annyira röhögtünk mindhárman.

Üzleti életünk ebben a szakaszában úgy éltünk mint a császárok, a legdrágább szállodákban aludtunk és ettünk, a legjobb boltokban vásároltunk, állandóan úton voltunk, csodálatos helyeken jártunk, mindenhol örömmel vártak minket és vendégül láttak. Csodálatos székely emberekkel ismerkedtünk meg, szép lányokkal, akik szívesen eljöttek volna velünk a mi álom országunkba, Magyarországra. Akkoriban nagyon nagy szó volt ott az, hogy „magyarból” jöttünk. Számtalanszor előfordult az, hogy az összeverődött népek arra kértek bennünket, hogy meséljünk arról, hogy milyen az élet nálunk, mert ők el sem nagyon tudják képzelni. Higgyétek el, hogy nem egy szívbemarkoló és felkavaró élmény is párosult a kalandos történetekhez. De hát nekünk tovább kellett állnunk, vártak máshol is.

Idővel aztán ismét megoldandó feladat előtt álltam, ugyanis képtelen voltam a rengeteg román lei-jel mit kezdeni. Elejében még el tudtam adni azoknak, akik jöttek ki vásárolni Váradra, Aradra, Temesvárra. Sokat eladtam pénzváltósoknak gyulán – csabán, de ahogy felpörgött az üzlet, feltornyosult a pénz mennyiség is, ebben a pénznemben elkölteni nem is volt mire. Ekkor megint bekopogott a sors, illendően megkérdezte mi a problémám és elém dobta a megoldást, méghozzá milyet! Volt egy autószerelő barátom, aki néha szintén átjárt vásárolni ezt-azt, tőle sokszor kérdezgettem, hogy kell – e lei. Egyszer megunta a sok nyaggatást és azt kérdezte, hogy miért nem veszel rajta kint olyan dolgot, amit itthon jól el lehet adni. Hozzám jár át egy román gyerek, aki néha hoz nekem autó alkatrészt ladához, jó olcsón adja és ráadásul olyat hoz, ami itthon néha hiánycikk. Ez valamelyik tengely csapágy volt, hogy főtengely vagy vezérmű, arra már pontosan nem emlékszem. – De hát hogy a fenébe kerül a románokhoz lada alkatrész, hát náluk nem csak dacia van? – kérdeztem én. – Lószart, csak mi nem tudunk róla, valószínű hogy árukereskedelem folytán alkatrészekben fizetnek nekik az oroszok, és ez van nekik jó sok. A románok meg mit sem tudnak kezdeni vele, hisz alig van náluk lada. Csak az a baj, hogy hiába kérek már tőle ilyen csapágyat, azt mondja hogy elfogyott a boltból, ahonnan hozza – tudtam meg a haveromtól. – És hol lakik ez a gyerek ? – kérdeztem én. Ő csak annyit mondott erre, hogy itt a határ mellett valami kis faluban. Nos, a következő utamon a fiúkkal bementünk a legnagyobb autós boltba Nagyváradon és kilistáztattam a nem román származású autó alkatrészeket a főnökkel, aki boldogan megtette ezt nekem egy 10 dekás kávéért. A listából kiszűrtem a nálunk forgalomba nem lévő típusokat. Maradt a trabant, skoda, lada, zasztava, wartburg. Ezekről vittem alkatrész kimutatást a csabai komámnak, aki mikor végigfutott a listán, azonnal leült és kikerekedett szemekkel mutatta nekem, hogy hihetetlen ez is, és ez is, és ez……… is van nekik! – Akkor hozzál nekem skodához hüvelygarnitúrát, trabanthoz féltengelyt, ladához csapágyat – adta ki az utasítást. – És mennyit hozzak ember ? – kérdeztem én. A válasz roppant egyszerű volt, amennyit csak tudsz, ugyanis ezek itthon szinte beszerezhetetlenek, hónapokat kell várni a megrendelés után.

Az elkövetkezendő hónapokban mi aztán bejártuk Románia szinte összes nagyvárosainak autós boltjait, miután onnan minden elfekvő raktárkészletet elhoztunk, következtek a kisebb városok és végül minden bolt, ahol ezek kaphatók voltak. Hatalmas örömmel fogadtak, mikor lesepertük a sok éve ott porosodó és számukra eladhatatlan alkatrészek polcait. Áthoznom ezeket a dolgokat nem volt túl nehéz, hazafelé a vámon ugyanis szinte semmivel sem foglalkoztak, gondolván hogy mi a fenét lehet Romániából áthozni ide?! Erre csak én tudtam a választ.

Bő két éven keresztül gurult a szekér, voltak ugyan problémák is, ilyenkor kimaradások is. Egyik esetben a szokásos átkelési forma, kerekek tele kávéval, minden gond nélkül átjutok a magyar oldalon, de közben belecsúszok a román oldali váltásba, ahol az éjszakai műszak vámosai haza indultak. Nem jött mindegyik külön kocsival, általában összeszedték egymást a haverok és spóroltak a benzinnel. Most azonban akinek a kocsijával jöttek az beteg lett és hamarabb hazament, így négyen csak úgy álltak ott mint a szobrok, vártak valami váradi ismerőst, aki hazaviszi őket. Én álltam legelöl a sorban, a vámos át is engedett és én máris slusszantam kifelé jobbra a parkolóba, hogy kibelezzem a kerekeimet. Hozzá kell tegyem azt is, hogy a sok hónap alatt engem már mindegyik magyar és román vámos jól ismert, ha nem is személyesen, de látásból nagyon jól. Sose buktam meg, így nem voltam fekete bárány sem, sőt állandóan elhalmoztam mindenkit ajándékokkal. Ismerős híján ők úgy döntöttek, hogy én leszek a kiválasztott, aki majd őket szépen beviszem a városba, még ráadásul nem is hajtottam el belépés után, hanem kiálltam a parkolóba, simán utánam lehetett jönni. Persze én erről semmit nem tudtam, már leálltam, kiszálltam és a felnyitott csomagtartóm előtt gyűjtöttem az erőt, hogy pillanatok alatt levegyem a négy kereket, és gyors kiszedjem a kávét, ugyanis az autó így ebben a formában képtelen lett volna 2-300 méternél többet megtenni, hiszen nem volt levegő a gumikban, csak kávé. Felvettem a kesztyűmet, behajoltam az emelőért, kivettem és lehajtottam a csomagtartót, de nem csaptam le. A hátsó kis csomagtartó szépen megtartotta ebben a helyzetben az ajtót, az a csomagtartó, amire egyszer Józsika felugrott :-)

Ebben a pillanatban valaki rátette a kezét a vállamra. Finom bőrkesztyű volt, nem munkás kesztyű, mint az enyém. Hátrafordultam és ott szörnyethaltam!! A vér kiszökött az ereimből, belső füleimmel hallottam amint a talpamon megnyílnak a lefolyónyílások és egy villanás alatt távozik belőlem az összes vér, még arra is emlékszem, hogy a végén üresen szörcsögött a csatornarendszer. Ezzel egy időben a szemem előtt szürke felhőzet keletkezett, ami villanás alatt vörössé váltott, és karnyi vastagságú villám csapódott bele egyenesen a homlokom közepébe, ami olyan hatású volt, mintha belém vezette volna valaki a 380 voltot. Az izmaim elernyedtek, szerintem már nem is voltak, folyékonnyá válhattak és kifolytak lent azok is. A szemhéjam teljesen lezárult, és teljes erőfeszítésem ellenére sem voltam képes 0.03 milliméternél nagyobbra nyitni. Ezen az egész keskeny kis résen kikukucskálva is azonban csak azt láttam, amit először hátrafordulva, pedig ezer százalékig biztos voltam benne, hogy az egy baromság volt csupán, hiszen nem állhat mögöttem négy egyenruhás román vámos?! Ez volt az a helyzet, amiért imádkoztam mindig, hogy sose váljon valóra. Az ember, aki megérintett csak úgy simán, egyszerűen megkérdezte : -Te hazavisz minket váradba ? A szavait nem tudta feldolgozni az agyam értelmezési központja, blokkolva volt ez a rész, ugyanis nem volt beprogramozva, hogy ezt egyszer egy vámos megkérdezi tőlem. – Hát perszeeeeeee, nagyon szívesen uram – mosolyodtam el, de én sem értettem mit mondok, nem is én mondtam, hanem az ördög mondatta ezt velem. – Van probléma kocsi, hogy emelő van neked ? – hangzott el román magyarsággal a következő kérdés. – Ááááá, neeeem, csak zörgött és megigazítottam – csacsogtam édeskésen bele a levegőbe, bárgyú vigyor kíséretében. Akkor jó, mondta Ő, és be is ültek szépen, mind a négyen a kocsimba. 7-8 másodpercem volt, hogy kitaláljam miképp legyen tovább. Ha elindulok velük, akkor végem van, négy vámost nem tudok megvenni, se kidumálni, ráadásul egy közülük pont a legganébb volt, aki mindig kötözködött eddig is velem. Lelkem mélyén kopogtak az ajtómon. Én kinyitottam, ott állt az őrangyalom és azt mondta : - Most mit izgulsz? Csak menj, tudni fogod mit kell tenned. Haladjál! – adta ki szótlanul a parancsot. És valóban. Kettőt léptem, a harmadikra készen volt a tervem. Beültem és rögtön azzal a mozdulattal a bal kezemmel be is nyúltam a műszerfal alá és átkapcsoltam egy billenő kapcsolót, amit valójában lopás ellen építettem be a kocsiba. Aki nem tudta hol van, nehezen találta volna meg, pedig könnyen elérhető volt. A kezemet visszahúzván még kivettem az ajtó kárpit zsebében lévő benzines fecskendőt, amit most nem használtam el a magyar oldalon, és ki is spricceltem az összes benzint belőle a lábamhoz a szőnyegre, majd azonnal elfordítottam a slusszkulcsot és indítózni kezdtem. Az eredmény az lett, hogy ott állt egy lada tele emberekkel a parkolóban, indítózott, de nem indult és ezt a szar helyzetet tetőzte még hirtelen elterjedő benzinszag is, és egy bosszús sofőr. Ha én utas vagyok, ugyanúgy megkajolom az átverést. 20 másodperc után már ott álltak a vámosaim a kocsi mellet és sajnálkoztak, hogy bedöglött a kocsim, és mivel mehetnékük volt nagyon, máris új fuvar után néztek. Megúsztam!

Volt bukás is, hiszen ez ilyen hosszú időn keresztül szinte természetes. Magyar vámvizsgálat, de ez Gyulánál volt, és már legalább másfél év után, miután elkezdődött az egész. Építettek egy külön rámpát a vámosoknak, ahová a kiválasztott kocsit felhajtatták. Így könnyedén meg tudták vizsgálni alulról a gyanús járművet. Én is sorra kerültem egyszer, talán azért is, mert soha nem találtak nálam semmit és ez baszta a csőrüket, pedig tudták hogy „csempész” vagyok. Miután felálltam az állványra, rögtön ketten is alá suhantak a biztos eredmény reményében. Zseblámpáztak, kopogtattak, rázogattak ott lent mindent, de semmit nem találtak és már indultak kifelé, mikor a hátsó búcsúzásképpen bele öklözött a gumim belső oldalába. Az ujjai igen csak megnyekkentek, mintha betonba öklözött volna bele, fel is szisszent. Persze megbuktam, volt is hatalmas cirkusz, nagyon büszkék voltak, hogy elcsíptek. A vége az lett, hogy elvették a kávét, megbüntettek talán 150 e Ft-ra és bevonták az útlevelemet egy hónapra. Természetesen volt másik, és nem jártam Gyulánál át pár hónapig.

Kiértékelve az eredményeket, ez időszak alatt sikerült szinte forma 1-es szintre fejlesztenem a gumi cserélési képességemet. A lada gurulásra használatos négy kerekét a megállás pillanatától számítva négy és fél perc alatt fel tudtam tölteni 22 kiló kávéval, teljesen visszaszerelve, felfújva, menetkész állapotra. Ha ezt egy forma 1 szerelő utánam csinálja egy csillag kerék kulccsal, két szerelővassal és egy sima lengyel lábpumpával , ott a magyar határátkelő előtt 150 méterrel, kiállva a parkolóba, esőben, szélben, hóban, akkor az előtt megemelem a kalapomat. Elértem azt is, hogy a határ felé közeledve szinte bárhol képes voltam megállni és könnyíteni magamon (most gyorsfosásról beszélek) úgy, hogy az úton közlekedő többi autós ebből semmit nem vett észre, csak egy ajtajait kinyitott ladát láttak előröl is és hátulról is elhaladva mellette. Ez ezzel a szakmával együtt járó, hirtelen jövő, kezelhetetlen szükséglet, amit azonnal meg kell oldani, különben belefosok a saját gatyámba a kocsim ülésében ülve. Az pedig necces. Nem volt itt mindig minden annyira vicces és könnyen megoldható, mint ahogy ezt én most leírtam, közel 25 év elteltével.

Végezetül pedig meg kell állapítsam azt a száraz tényt is, hogy abban az időszakban képes voltam egy forintból ezzel a módszerrel 10 forintot csinálni, úgy hogy közben mindenki nagyon happy volt körülöttem, nem csaltam, nem loptam, nem bántottam senkit meg, csupán csak egy teljesen értelmetlen vámtörvényt szegtem meg, amit később ugye teljesen eltöröltek. Én nem gondoltam magam nagyon ügyesnek sem, hiszen miután ez az üzletág szétesett, az utánam jövők már sokkal komolyabb eszközökhöz nyúltak, cigit, üzemanyagot csempésztek, nagy tételekben, komoly megvesztegetésekkel, nagyon sok milliókat keresve és hatalmasakat bukva, amiben mindenüket elvesztettek, sok esetben még a szabadságukat és teljes vagyonukat is. Engem ezen a szintem már nem érdekeltek a dolgok, mikorra ők ebbe kezdtek bele én már túl voltam közel három év élményein, bejártam a csodás Románia elképesztően szép tájait, láttam barna medvét a kölykével a havasokban, éjjel farkasokat átfutni az úton, vezettem ömlő hóesésben olyan utakon bent a Kárpátok szívében, ahol napok óta nem járt senki, csúsztam szakadék szélére, ahol lehet hogy hajszálra voltam a végzetemtől, csúsztam le seggel havas hegyoldalon egy nylon zacskóval magam alatt, szánkó hiányában, ettem pincéből felhozott 4 éves almát, ami olyan volt, mintha ma szedték volna le, vásároltam az összes korondi fazekas vázáiból és csodálatos edényeiből, fürödtem a székelyudvarhelyi strandon a hegyek között, ebédeltem és vacsoráztam olyan út menti éttermekben, ahol a bejárat fölött a falon elképesztően hatalmas szarvasbika agancsa volt kitűzve és bent a padokon medvebőr volt a párna, simogattam olyan székely nénike ráncos kezét, aki mikor a szemembe nézett olyan mély szeretet érzést hozott elő belőlem, hogy levegőt alig kaptam, megízlelhettem az eredeti vineta (padlizsánkrém) ízét, azóta is remek étel számomra, ehettem faszénen sütött igazi mitite-t (roston sült erdélyi kolbászka), sőt a receptjét is megkaptam, láttam szívfacsaró székely életeket, nyomorúságot, fájdalmat, a securitate (román titkos rendőrség) aljas módszereit és tetteit, menekültem román rendőrök elől kocsival és gyalog is, voltam előállítva és útlevelemtől megfosztva (csak egy hónapig), volt román ügyvédem (tudott magyarul is), részesültem amnesztiában is az akkori vezér születésnapja alkalmából (Csauseszku), fürödtem hegyi patakokban és a román tengerben, laktam három csillagos szállodában (Romániában akkor ez volt a csúcs) és ettem nagyon finom pacal levest az éttermében többször is, tankoltam benzin jeggyel és hétvégeken vagy csak páros vagy páratlan rendszám végződésű kocsikkal találkoztam (ekkor ott a benzinhiány miatt törvény volt).

Végezetül, de nem utolsó sorban, felvásároltam a Romániában található összes autó alkatész boltból a teljes elfekvő készletet lada, trabant és skoda alkatrészből. Hát ez az én történetem, ami valójában csupán azért jutott eszembe, mert látom a neten, hogy kemény téli idő van Közép Európa felett. Nos jó pár éve így tél közepén valahol bent a Kárpátok egy havas útján, mi hárman Józsika, Attila és én, ülhettünk a ladában, megpakolva kávéval, és élhettük át az élmények sorait. Remek érzés visszaidézni a kor hangulatát J

Ausztráliára vonatkoztatva a dolgokat, az évek során sokszor elmélkedtem azon, hogy miképp alakulhatott volna az életem akkor, ha 86-ban én is disszidálok Bálint barátommal. Köztudott, hogy azoknak, akik akkor jöttek még sokkal több kiaknázatlan lehetőségük volt, megcsinálhatták a szerencséjüket. Elképzelésem szerint én biztos belenyúltam volna az ingatlan üzletágba, mindig is fejjel mentem neki mindennek, hiszen kos vagyok. Tuti hogy hagytam volna rábeszélni magam egy ingatlanos által a beachen egy-két házhelyre. Akkoriban 15-20 ezer dollárért szó szerint hozzád vágták, illetve könyörögtek, hogy vegyél. Az egészet ráadásul 20 évig törleszthettem volna. Azok a porták most nagyon sok millió dolcsit érnek, teljesen függetlenül attól hogy milyen kóceráj van rajta, a föld maga elképzelhetetlen érték. Milliomos lehetnék ugyan az igaz, drága kocsim lenne, hajóm a kikötőben, bejártam volna a világot, jól beszélném a nyelvet, lenne a házamban movie room (mozi szoba), a filmeket magyar felirat nélkül nézném és érteném, a parti kávézókban reggeliznék és mesélnék a most kijövő magyaroknak régi, érdekes történeteket a nyolcvanas-kilencvenes évekből, akik irigykedve hallgatnák.

De ebben az esetben ezt a bejegyzést nem írtam volna meg, sőt blogom se lenne, de még az interneten sem lógnék ennyit. Sokkal szegényebb lenne az emléktáram, nem ismertem volna meg a két román fiút sem, akik a forradalom kitörésekor mindketten Magyarországra szöktek át, talán most Pesten élnek, még az is lehet, hogy véletlenül egy csoda folytán elolvassák a magukról szóló kis történetemet.

Ha így lenne, akkor üdvözlöm Őket!

Kenguruk

2010-11-07T18:38:00.000+10:00

Gold Coast spit weekend

2010-09-27T05:19:00.001+10:00


Csupán egy csendes vasárnap délután egy kis öbölben. Kattints a képre, majd diavetítéssel nézd meg a kepéket.

Otthon – édes otthon

2010-09-19T21:01:00.001+10:00

Az első napon az város egyetlen bevásárló centrumában a földszintről fölfelé haladva a mozgólépcsőn, az alatt a nagyon rövidke kis szakaszon már hárman azonnal rám köszöntek. Az első, amire én azonnal reagálva visszaköszöntem és rögtön ozisan , „szia, hogy vagy”, erre Ő kicsit furcsán nézett, amit azonnal nem értettem meg. Utólag már rájöttem, hogy otthon nem volt szokás ez a visszakérdezés. A második köszöntés sima helló volt, a harmadik pedig egy mosolygós biccentés csupán. Jézus, hiszen négy éve hogy nem jártam itthon, és egyébként is szoknom kellett azt, hogy a körülöttem lévő emberek mind magyarul beszéltek és még a távolabb állók beszélgetéséből is mindent megértettem. Pár napig csak forgattam a fejem. De ne rohanjunk előre.

Taipei Taiwan fővárosa. A kicsinyke ország annyira apró szigeten terül el, hogy amikor éjjel szálltunk fel onnan, a gépből kikukucskálva pár ezer méter magasról az egész sziget egyben, teljesen belátható volt, minden tenyérnyi része ki volt világítva. Elképesztően szép látvány, egy kis ragyogó gyöngyszem. Hazafelé utunk során két napot töltöttünk itt el, bent a város szívében kaptunk szállást egy kis aranyos, egyszerű szállodában. Semmi pucc és luxus, mégis nagyon tetszett, legfőképp hogy karnyújtásnyira van minden látványosság. Még soha nem voltunk Ázsiában így, hogy ki is mehettünk a városba szétnézni. A gold coasti téli hűvöske után a 36 fokos nyári, teljes párás, szmogos levegő mellbevágó volt. A nap, a poros, füstös levegőtől nem nagyon látszott, sokan még az utcán is maszkban mentek dolgukra. Próbálják megvédeni az egyik legfontosabb kincsünket, az egészségünket. A reptéren még mái napig is a gépből kiszállva a folyosón egy három lábon álló hőkamera vizsgált át minden utast, hogy nem hozunk-e be az országba valamiféle vírust, ami lázzal jár. A reptér a belvárostól egy jó órányi távolságra van, mely út során az autó keresztül megy a külvárosi nyomornegyedek között. Elképesztő körülmények között élnek itt emberek, mi csak némán néztünk néha egymásra. Néha inkább hasonlítottak a házak egy háború utáni teljes pusztítás képeire. Számomra szívszorító volt, hasonlóképpen az emberek alázata velünk szemben. Nem vagyunk mi felsőbbrendű lények mert kaukázusi külsővel rendelkezünk. Cserébe minden esetben próbáltam szeretetet sugározni magamból és őszintén, kedvesen mosolyogni rájuk, hiszen többet nem tehettem.

A két nap alatt láthattuk a szélsőségeket, a város legnagyobb nevezetességét a Taipei 101 felhőkarcolót, amely sok éven keresztül a világ legmagasabb épülete volt, végig sétáltunk a kisebb utcákat, melyek boltocskái oly mennyiségű árut tártak elénk, ami szinte felfoghatatlan. Én besétáltam több sikátorba is, melyeknek a hangulata valóban éppen olyan, mint a Bruce Lee filmekben volt gyerekkoromban. Megszámlálhatatlan kis kifőzde kínálta utcán a sokszor kétes kinézetű ételt, amit én valójába szívesen megkóstoltam volna, de a józan ész megállj-t parancsolt. Nem a mi kényes gyomrunknak való, már csak azért sem mert a sikátorban, a forró betonon a 38 fokban vágták le a disznót, ott dolgozták fel a tűző napon, a szmogban, kis sámlin ülve, gumicsizmában és a húst sehol le sem takarták, aminek a legyek nagyon örültek. Mindezek ellenére étterembe bementünk, ahol szép tisztaság volt, sokan ettek ott, íncsiklandozó illatok csalogattak a konyha felől. Megértetni magunkat már nem volt túl könnyű, de valahonnan előkerítettek egy angolul tudó felszolgálót, aki segítségével elképesztően finom vacsora élményével gazdagodtunk. Másnap is visszamentünk ugyan oda, ahol azonnal megismertek, bár a tolmács nem dolgozott aznap, de rutinosan olyan étlapot kaptunk amin nem csak pálcika házikókból álló szavak voltak, hanem az ételek fényképei is. Ismét nagyon finom ételt kaptunk.

Sok picinyke boltot bejártunk, mindenhová taxival mentünk, még pár utcányira is. Annyira olcsó a mi keresetünkhöz képest a város, hogy a reptéren váltott pár száz dollárt el sem tudtuk költeni két nap alatt. Keresgettünk ajándékokat, persze túl nagy dolgokat a csomagunk súlykorlátozása miatt nem vehettünk, de nem is akartunk. Olyat kerestünk legfőképp ami csak ott van, sehol máshol. Nagyon sok olyan raktár van a kicsinyke utcákban, amik nem boltok, de színig vannak cuccokkal. Magamban meg is állapítottam, hogy amikor az ebay-on vásárolunk, akkor innen kerülnek elő a filléres dolgok. Betértünk egy kellemes légkörű talpmasszázs szalonba is, ahol egy órán keresztül simogató kezek gondoskodtak fáradtkás lábunk és talpunk kellemes ellazulásáról. A szállodába is rendeltünk masszőrt, be a szobába. Egy középkorú hölgy jött, aki vak volt, mégis csodásan tapintott ki minden becsomósodott izmot bárhol a testen. Annyira meghatott az alázatossága és igyekezete, hogy másnap újra kértük, így legalább ismét fizethettünk Neki. Valami nevetségesen kevéske pénzt kért az egy órai kemény munkájáért. Az éjszakai piacra sajnos nem jutottunk ki, ami éjfélkor nyitott. Ehhez túlzottan fáradtak voltunk. Gondolom a nagyon meleg miatt tartanak nyitva az éjszaka kellős közepén. Összefoglalva, nem szeretnék itt élni, de hogy megláthassuk a szélsőségeket el kell ide jönni. Egy barátom szerint ne keressek szépséget ázsiai nagyvárosban, kivéve Szingapúrt. Ott sajnos még nem voltam kint a városban. Itt Tapieiben nem jártunk a kicsinyke ország más részein, talán ott szebb a környék, vagy legalábbis érdekesebb. Visszafelé utunk során szintén megálltunk, de most csupán 18 órát vártunk a tovább indulásra. Foglaltunk szállást a reptéren található Novotel Hotelben, amely a China Air saját reptéri szállodája. Mégsem akartunk ennyi időt a terminálban tölteni, de beutazni a városba meg kevéske idő lett volna. Csodálatos, fényűző, minden kényelmet és luxust megkaptunk e pár óra alatt. Olyan érzés volt itt lenni, mintha valami álom lett volna. Minden teljesen új itt, utólag tudtuk meg, hogy a szálloda nem régen került átadásra, ami meg is látszik. A China Air-t mindenkinek ajánlom, aki keresztül kell utazza a fél földet, hogy haza jusson és vissza. Nagyon kényelmesek a gépeik, finomak a felszolgált ételek, kedvesek a légikisérők és nem utolsó sorban kedvezőek a jegy áraik.

Térjünk vissza a bevezetőhöz. A „na milyen volt otthon?” kérdésre a válaszom nagyon egyszerű. Remek! Évek alatt páran jöttek – mentek az ismeretségi körünkből haza, van aki évente jár, van ki viszont nem volt 16 éve. A vélemények teljesen szerteágazóak, szerintem teljesen személyfüggő az otthon töltött időről. Volt ki elképesztő kultúrsokkról beszélt, hatalmas változásokról, volt ki felmérhetetlen drágaságról, csapnivaló utakról, búskomor és kedvetlen, mosolytalan emberekről …stb. A szinte egyetlen váratlan bugyuta esetet is magamnak köszönhetem, egy olcsó kinai boltban szerettem volna nagyobb fehér atlétát venni, ezért az ott álló eladó hölgytől egyszerűen megkérdeztem, hogy tudnál-e nagyobb méretet adni ebből. Erre ő mérgesen leteremtett, hogy miért tegezem le, hiszen nem ittuk meg a pertut. Végül is igaza volt, én felejtettem el hogy magázódni kell bizonyos helyeken. Az utak valóban rosszabbak mint itt, de hát mindig is ilyen volt. Pár órával a hazaérkezés után olyan érzésem volt, mintha csak pár hete mentem volna el. Semmi nagyobb és lényeges változást nem láttam, minden ott van ahol volt, mindenki ugyan úgy néz ki, talán kicsit idősebben, még az autókban is ugyanazok az emberek ülnek a rendszám se változott. Az ismerősök mosolyognak, a kérdések szinte ugyan azok mindenkitől. Újra és újra türelmesen elmeséltünk mindent magunkról, válaszolva minden apró kérdésre. Megpróbáltuk mindenkinek elmondani, hogy a mi életünkben semmi különleges nincsen, csupán a Föld egy másik városában élünk és dolgozunk. Egyszerűek a hétköznapjaink, tesszük a dolgunkat.

Ami viszont valóban másabb, az a kaja. Bécsben szálltunk le, oda jöttek értünk kocsival. Rögtön beszállás után meglepi várt ránk, előkerült a Piroska és a farkas meséből az elemózsiás kosárka, szépen konyhakendővel kibélelve, benne pedig csodálatos dolgok. Étvágygerjesztőnek valódi barackból főzött házi pálinka, ezt követte friss, puha fehér kenyér és csabai házi vastagkolbász, szépen felszeletelve, csodálatos pirosas vörös színe világított a fehér kendőn, az ízét leírni képtelen vagyok. Hogy teljes legyen az ízvilág a kis falatkák mellé szintén frissen szedett, igazi méhkeréki házi zöld erős paprikát is kaptunk. Ezt a csodálatos gesztust nagyon köszönjük a családunknak, elképesztő élmény volt falatozni ezekből a finomságokból, ilyet, de még ehhez hasonlót sem ettünk már évek óta. A reggeli falatozást Sport szelettel fejeztük be. Az elkövetkező pár hétben a jól megszokott házi ízekkel kényeztettek minket mindenhol, legyen az baráti társaság, étterem, piaci sütöde, vagy a családunk. Én pár nap után oly mértékben elteltem, hogy éhség érzetet nem éreztem a későbbiekben szinte egyszer sem. Ettől függetlenül minden kedves vendéglátónk igyekezetét megtiszteltük azzal, hogy jókat falatoztunk. Köszönjük mindenkinek.

Szinte kivétel nélkül mindenki elpanaszolta, hogy nem könnyű megélni otthon. A svájci frank alapú hitel kegyetlenül elbánt mindenkivel, ezt senki nem hagyta ki a történeteiből. Hallottunk összeomlott családokról, tönkrement birodalmakról, becsődölt vállalkozásokról, autószalonokról, banki árverezésekről és tragédiákról. Talán egy kezemen meg tudnám számolni azokat, akik nem váltak áldozatává a rendszernek. Szinte mindenki, aki törekszik és próbál megélni, éjjel – nappal megy, mint a mérgezett egér, folyamatosan csörgő telefonal a zsebben, sűrűn szívva a cigit és szürcsölve a kávét. Pörgős életforma, egy a sok közül ami elől próbáltunk elmenekülni otthonról. De mindenki nem jöhet el, hiszen szerteágazóan fonja a sors az életünk szálát.

Átülni a másik oldalra, vezetni, kb. fél percig tartott visszaállni. Az első napokban az AU-ban megszokott nyugodt, kimért, tötyögős vezetési stílussal mentem, mert hát megszoktam itt. Egy hét után szépen visszarázódtam a magyar stílusba. Előzgetés, rohanás, befurkálódás, bosszankodás és még néha káromkodás is kicsúszott a számon. Végigmértem magam néha, te jó ég, hát hogy vezetek én?! De rájöttem, hogy otthon máshogy nem lehet, mert egyszerűen letolnak az útról, vagy beragadsz a mazsolák közé. Taposd a gázt és haladjál, és ennyi.

Teltek a napok, gyűltek ez élmények, szeretettel vett körül minket szinte mindenki, mi is igyekeztünk mindenkinek kedvében járni. Kissé fájó feladatomnak is eleget tettünk. Egy éve elhunyt édesapám végső kívánsága szerint a hamvait beleszórtuk a Fekete Körösbe, ott tért végső nyugovóra. Ott ahová éltében sokszor kijárt pecázni az unokáival, most örökké áztathatja a zsinórját. Szűk családi körben, szeretetben és
fájdalomban búcsúztunk tőle. Ide bármikor kijöhetünk további életünk során, egy szál virágot a vízbe dobva máris érezhetjük az Ő közelségét, szeretetét. Számunkra ez a temetkezési forma a leghumánusabb, nincs temető, sírhantok, fejfák és tömeges fájdalom. Itt csak Ő van. Egy kis üvegtégelyben hoztam el a hamvaiból és az óceánba beszórva majd tudni fogom, hogy itt is örökre pecázhat. Nyugodj békében Apukám.

Az élet kíméletlenül megy tovább. Egy másik nagy esemény is volt a családban, szinte a másik véglet. Erika húgának az esküvőjét is sikerült mostanra időzíteni, így mi is aktívan részt vehettünk a teljes előkészületekben és persze a mulatságban, lakomában, örömben. Igazi kisvárosi lagzi volt, közel 200 fővel, 3 napig tartó mulatsággal.

Visszatekintve, hazaindulásunk előtt dilemmáztam azon, hogy hol is van az „otthon”? Most már rájöttem, számomra ott van az otthonom, ahol jól érzem magam, ahol álomra hajtom a fejem, ahol dolgozom és nyugodtam élem az életem. Jelenleg ez Ausztráliában van, de a sors bármikor fordíthat a dolgokon. Aggódnom azonban nem kell, hiszen bármikor áthelyezhető ez a hely bárhová, ha menni kell hát megyünk, de ha lehet inkább maradnánk még pár évet itt. A minap beszélgettem a szomszédommal (persze hogy magyarok ők is), meglett korú házaspár, nyugdíjasok mindketten. ’82-ben disszidáltak, elmondása szerint nagyon meleg volt a talaj akkoriban. 28 éven keresztül járkáltak a világban rengeteget, tíz évet Amerikában is éltek, Európában is dolgoztak éveken át. Legelőször 92-ben volt otthon először, akkor már megvolt a rendszerváltás. Megtetszett neki, hogy ez már egy másik Magyarország, visszaszeretett belé. Még 18 évet gondolkodott, de mára már eldöntötték, hogy hazaköltöznek. Otthon akarnak élni idős korukra. Azt mondja, hogy itt hontalannak érzik magukat, hiszen az életük itt egyszerű. Amíg fiatal vagy, dolgozol, kuporgatsz, több végén égeted a gyertyát. Igazi barátod itt nincsen, hiszen soha nem fog befogadni ez az ország teljesen a szívébe, hiszen nem itt születtél. Alszol, eszel, dolgozol, néha shoppingolsz és hétvégén vagy felmész a hegyekbe vagy lemész a beach-re, esetenként elmész egy étterembe vacsorázni. Túlzottan sok egyéb dolog nem történik itt. Ha gyereked lesz és itt jár iskolába, itt nő föl, akkor retteghetsz, hogy milyen emberré faragja ez a társadalom. Ha nincs elég pénzed, hogy drága magániskolába járasd, akkor számolnod kell a következményekkel, magadra vess, hiszen nyilvános helyen még hangosan rá sem szólhatsz, mert a járókelők rád hívják a rendőrt, hogy zaklatod a saját kölyködet, aki megelégelve az állandó unszolásodat, tízen évesen elválik majd tőled, hiszen ezt törvényes úton megteheti itt. Mindegy….. Egy szó mint száz, eladták a házukat és visszaköltöznek. Vesznek a Balaton partján egy házat, csónakot, és bizony süllőzni fog a mérnök úr öreg korára, végre magyar földön. Ők így gondolják.

Pár nap elteltével visszarázódtunk az itteni, megszokott életünkbe. Észrevétlenül fordult át az agyunk, épp úgy, mint vezetéskor átülni a másik oldalra. Az idő múlásával az egy hónap otthonlét szépen beépül az emlékek sorába, méghozzá a kellemes kategóriába. Ez a mi történetünk. Nagyon jó volt otthon lenni.

2010-08-05T19:36:00.003+10:00

Taipei

Az itt töltött két nap élménybeszámolója előtt kedvcsinálóként nézzetek meg, hogy mennyire mókásak itt a gyalogátkelő helyeknél a jelzőlámpák. Beszámoló később!

Bye : E

10 napnál kevesebb

2010-07-26T20:49:00.011+10:00

10 napnál kevesebb

1380 napja élünk ebben az országban és 9 nap múlva felkerekedünk, hazautazunk. Első alkalom lesz 2006 óta. Ahogy fogynak a napok, melyek száma amire igazából eddig túlzottan nem is figyeltem, most hirtelen nagyon lecsökkent. Félszemmel néha rápillantottam a számlálóra, nemrég feltünt hogy a három jegyű számok kettöre csökkentek, de mára hirtelen 10 alá ment. Úgy érzem illdomos ez alkalomból pár sort leírnom, a gondolataimat megosztanom veletek. Éveken keresztül nem foglalkoztatott a hazautazás gondolata sem, honvágyunk soha nem volt, egyikőnknem sem. Kellőképpen felkészültünk erre a kalandra, tudtuk mi vár ránk, számoltunk arra is, hogy sokáig nem jövünk (megyünk) haza. Időnként eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy majd milyen is lesz ez az érzés, de annyira távoli volt, hogy érdemlegesen bele sem gondoltam. Eddig a napig!

Megszoktuk már az itteni életet, szinte minden zegét-zugát kiismerjük lassacskán.

- nem furcsák már az ízek,

- nem másabb a levegő,

- nem süt erősebben a nap sem,

- a kocsik is megszokottak,

- a jó útburkolat fel sem tűnik,

- az előzékeny közlekedési partner természetes,

- a mosoly nem feltünő,

- a varjú nem is hangos,

- a tengeri levegő nem sós,

- a homok finomsága megszokott és annyira nem is forró,

- a pálma olyan mint az akácfa és a papagályok a verebek,

- a csótány is átlagos, a hangya sem sok,

- nincs is mindig meleg csupán jó idő van,

- persze hogy telefonon szinte minden hivatalos ügyet el tudunk intézni,

- jó az illata húsnak amit a szomszéd éget,

- a vegemite piritossal és kis vajjal finom,

- a wasabi nem erős csak kicsit csíp,

- Mark kollégám hangos böfögése nem tünik fel,

- ha néha „wog”-nak” neveznek kit érdekel (az vagyok, nem?),

- nem zavar hogy a coles és wuli csak 8 kor nyitnak,

- persze hogy minden taxis indiai,

- mi az a horgászengedély?,

- hogyne lenne érdekes cápát fogni,

- nem támad meg a krokodil mert fél az embertől,

- nincs is meleg Cairns-ben, se pára,

- még szép hogy finom a fiss kókusztej,

- persze hogy átengedsz mindenkit a zebrán,

- a durian a gyümölcsök királya,

- a noodle box isteni,

- 1.20 a benzin,

- a rendőr minek állítana meg,

- persze hogy önkiszolgáló pénztárak vannak a boltokban,

- még szép hogy visszaadom a talált bankkártyát,

- 50-es táblánál épp annyival megyek,

- a ház előtt a vízvezeték a föld felett megy,

- persze hogy gipszkarton minden fal,

- miért lenne szemét az utcákon? ,

- és ha két férfi szereti egymást akkor mi van- egészségükre,

- az öszibarack is finom csak kemény,

- persze hogy repülővel megyünk másik városba,

- nem is akarok kocsit mosni sem kertet locsolni a vízkorlátozás miatt,

- napokig nincs meg a mobilom-minek is az,

- persze hogy sose piszkos az autom,

- az ozi papucsnál csak a mezítláb a jobb,

- miért is kellene pénz a BBQ sütőbe a parton,

- hogyne mennék 40-el az iskolák előtt,

- persze hogy nincs olyan hely seholsem ahol egyedül lehetnél,

- még szép hogy ebay-on vásárolok,

- van cabaikolbász is a colesban,

- minden sorstársammal a vízumokról beszélünk,

- Au.net-et olvasok néha,

- nem állítok órát téli-nyári átálláskor,

- a rendszámtáblám szerint okos vagyok(smart),

- a politikusokat itt is útálom,

- a tv nézhetetlen a sok reklám miatt,

- hogyne töltenék le filmeket és zenét a netről,

- eljárok garázsbazárra rendszeresen,

- farmer piacon vásárolok de ott is minden alma egyforma,

- a csokit az aldi-ban veszem, tortát a cheescake-ben,

- havonta 1 jagermeister-t megiszok, Era a Chinzano-t szereti, bort nem iszok mert dög savanyú,

- persze hogy imádom az ázsiai kaját és rendszeresen eljárok az éttermeikbe,

- a tengeri rákot (prawn) nyersen veszem és én főzöm meg,

- 1 kanál olajban sütök mert tefal actifry-t használok,

- omega3 halolajat is eszek,

- miért ne lenne terepjáróm,

- van a kertemben ananász is,

- persze hogy a napkelte szép az óceán felöl,

- több 100 hajó kifut hétvégeken a nyílt vízre,

- a Q1 tetejéről Gold Coast egészen kicsi város,

- miért ne lenne egy Miami nevű suburb,

- sose tudom kimondani sem a kerületünket, sem az utcánkat (Reedy Creek, Ridgevista Court),

- a tudod az „juno”,

- persze hogy a „fan” az ozi házakban egész évben forog a plafonon,

- mostmártudom hogy azok a kerek valamik a háztetőkön azért forognak, hogy kiszívják a meleg levegőt,

- a kukás kocsiban csak a sofőr van egyedül,

- persze hogy elhányod magad egy ozi házban belül a kosztól,

- Stewe öreg barátom angol felesége 15 éve nem kapcsolta be a sütőt,

- a mcdonald-ban már vasárnap reggel 7-kor ott esznek a pár éves ozi kölykök pizsamában és mezítláb,

- miért ne értenénk meg egymást a kollégámmal hiszen Ő sem tud magyarul és én sem angolul,

- ki mondta hogy nem finom az ozi sausage(kolbász),

- persze hogy nem vehetsz szeszes italt élelmiszerboltban,

- szinte egész évben 12 órán keresztül van világos,

- a víz ellenkező irányban folyik le,

- a dugót a konektorba csak egyféleképpen tudod bedugni,

- mindenkinél csak lapostévé van, az öreg megunt készülékek ki vanak téve a ház elé a fűbe, elviheted ingyen,

- a nők fodrászat után hajat nem szarítattnak, úgy vizes fejjel ki az utcára,

- a világ leg lassabb és mégis leg drágább internetét használjuk,

- hétvégenként csak 15 év alatti gyereke szolgálnak ki a boltokban,

- a kilincs az ajtón vagy előre forditva nyit és a zár hátra tekerve, vagy fordítva, de semmiképpen nem úgy ahogy te szeretnéd,

- természetes az is ha leadod az albérletedet neked profi tisztán kell átadnod, de az új, amit kiveszel az hányás, pedig ott a cetli a szekrényben hogy „professional cleaner company” járt itt,

- minden 15 és 30 év körüli ozi tokától-bokáig tetovált, ute-val jár, fehér keretes napszemüvegben, kikötetlen kutyával a platón,

- mindenfelé az utak mentén kocsikról lehullott tárgyak, gumicsizma, védősisak, kisbicikli, párna, müanyag cuccok, seprü, lapát, ruhák, gumilabda, hútőtáska, rádió, létra, talicska, csónak, deszkák, hordó, zsákok, utazótáska, babafej, ventilátor, virágláda, kábelek, fűnyíró, szegélynyíró, pumpa, ..stb

- persze hogy intened kell a busznak a megállóból ha fel akarsz szállni,

- hosszú heteket kell várnod költözés után a telefon és net átkötésre,

- mái napig mindkét felé nézek járdáról való lelépéskor,

- minden zár és kapcsoló teljesen érthetetlen módon pont ellenkezőleg működik,

- mái napig is van hogy a kocsimba rossz oldalon akarok beszállni…………….. és sorolhatnám a dolgokat a végtelenségig. Ha esetleg nem értettél meg mindent elsőre azért van, mert nem éltél még itt eleget.

Most majd otthon mindez teljesen a feje tetejére fog állni

Bye

2010-07-12T16:19:00.011+10:00

Botanical Garden

Egy kedves barátom vásárolt egy új fényképezőgépet, ami már szinte természetes, hogy egy HD kamerát is rejt magában. Remek filmezési rátermettségét és utólagos kitűnő szerkesztését eme kis film bizonyítja, amely valójában egy igazi kis gyémánt a maga nemében. 4 perc kikapcsolódás a szemnek és a léleknek, mely idő alatt ráébredhetünk arra, hogy mily sok csodálatos dolog vesz körbe minket, csak a nagy rohanásban észre sem vesszük. Kötelező HD-ben és full screen-el megnézni. Jó szórakozást!

2010-06-29T16:55:00.024+10:00

Egyetemre járok :-)

A kurzusom egy hónapja kezdődött. Az elkövetkező egy évben a hét 5 napján, reggel fél 8-tól délután 3-ig a suli területén fogok tartózkodni. De ne rohanjunk előre!

„Ritkán írsz mostanában” – kaptam meg pár barátomtól. Valóban elismerem, hogy nem sok új bejegyzés van mostanában. Érdekes ez a dolog, mert ha kívülről szemlélem a blogomat, kezd kísértetiesen hasonlítani a „rég kint élők” blogjaihoz, akik egy idő után elkezdik hanyagolni a beírásokat. Én is beleesek lassan ebbe a kategóriába? Mentségül talán szolgálhatna az, hogy belerázódunk az egyszerű, nyugodt és eseménymentes hétköznapokba, amikor is említésre méltó dolgok nem nagyon történnek. Ez ugyan sovány vigasz a visszatérő olvasók számára, érthető az érdeklődés, mondván, hogy régebben annyi érdekes dologról írtam. Az is lehet, hogy ami nekem nem túl érdekes, az még Nektek hírértékű? Menthetném magam azzal, hogy sokat dolgozok, de ez valójában kevés magyarázat. Vagy hogy nem történik semmi, de persze ez sem igaz. Lássunk rövidke összefoglalót, mi történt mióta visszaköltöztünk Cairns-ből.

Közel 6 hónap itt lakás után olyan visszagondolni, mintha csak egy rövidke álom lett volna a kis trópusi városka. Néha pedig munka közben direkt játszok a gondolattal, hogy milyen is volt. Még otthon élve Ausztrália csupán úgy szerepelt a tudatomba, hogy mindig jó idő van. Az időjárás megosztottságáról mit sem tudtam. Lehetőségként nem szerepelt a palettán a trópus, most már mögöttem hagyva másfél év ottlétet, kipipáltam hogy ott is éltem. Jó és rosszat mérlegelve nem laknék ott állandóan, de az ausztrál telet szívesen ott tölteném. Természetesen Gold Coaston hidegebb van, de nem bánom. Visszaköltözésünk után pár héttel már rám vigyorgott a szerencse, köszönve ezt Laci barátomnak, Ő szólt ugyanis, hogy van egy megüresedett hely a festő brigádba. Laci és Zsuzsi régebben is nagyon segítőkészek voltak, ismertük egymást még elköltözésünk előtt is. Most is szívügyüknek tekintették, hogy segítsenek munkát találni, köszönet érte. Bármilyenek is vagyunk mi magyarok, vannak jó pillanataink is, amikor segítünk, de nem mindenkinek. Génjeinkben hordozzuk a piszkálódást, áskálódást, rosszindulatot, kárörömöt …..stb. Sajnos otthon ezt láttuk, ebben nőttünk fel, ezt is hozzuk – visszük szerte a világba. Sokunknál idővel aztán elő is jönnek ezek a dolgok, persze nem mindenkinél, van aki tudja kezelni az érzelmeit. Ezzel persze senkit nem akarok megbántani, de ha bárki is mélyen magába tekint, felismeri ezeket. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy nem mindenki szimpatikus mindenkinek, eltérőek a jellemeink, életformáink, céljaink. Így aztán szűrődik a baráti kör is. Nagyobb összejöveteleknél ez szépen látható is. Na de ez csupán kis elkalandozás volt.

Otthonról elindulva még 4 éve, álmaimban sem szerepelt az hogy én itt festő leszek, hiszen sem a szakmám nem az és megvallom túlzottan nem nyomultam a kétkezi munka után, inkább a könnyebb pénzkeresés módját kutattam. Otthoni szóval mondva, tudtam az „okosságot”. Itt ez az „ellavírozgatósdi” nem működik, hiszen ez legfőképp a jó ismeretségi körre épülő üzleti forma. Itt vagy elkezdesz rendesen dolgozni, vagy egy idő után ha elfogy a hozott pénz, akár útilaput is köthetsz a talpadra, mehetsz isten hírével. Itt keresni valód nincs, mert fizetnivaló itt is van bőven. Éldegélhetünk úgy, hogy csupán egyikőnk keres, de az meg micsoda dolog? Tulajdonképpen nem rendültem meg akkor, amikor szembesültem a ténnyel, hogy el kell kezdeni dolgozni, méghozzá rendesen, úgy mint itt az átlag emberek. Talán először a sofőrködéssel szemeztem, még akár taxizni is elmentem volna, de az elmaradt valahogy. Most utólag nagyon örülök ennek, mert munkanélküli lennék, ugyanis az egész országban a taxis munkát lenyúlták az indiai cigányok, csak bokszos képűeket látok a taxikban. Arrogánsak, flegmák és kitúrnak minden más nemzetet, még az ozikat is a munkakörből. Egyeduralmuk van, nem is értem hogyan engedheti ezt az állam, de hát bizonyára itt is a pénz az, ami dönt. Szóval nem lettem taxis, hál isten. Teherautóra is felültem volna, még a nagy jogsit is megcsináltam (nem volt könnyű), de a sors onnan is elkanyarított, ez is pozitívum így utólag. Itt az utakon rengeteg baleset történik, 80 %-ban a teherautósok okozzák ezeket, a vezetés nem tudása miatt. Jó hogy én nem teszem ki magam ezeknek a közlekedési partnereknek, akik agresszívek, erőszakosak, mindig túllépik a sebességhatárt, nem alszanak eleget….stb.

A festői munkával már 2007-ben rögtön szembesültem, Sanyi barátom révén, aki segített hogy kapjak munkát. Nem gondolkoztam egy percet sem, tudtam hogy képes vagyok bármit hamar megtanulni, belejönni. Emlékszem 10 dolcsit kaptam az első hetekben egy órára, aminek nagyon örültem. Aztán szépen felkúszott ez, ma már több mint a háromszorosa. Évek alatt elfogadtam, hogy ebből elég jól meg lehet élni, nem is túlzottan nehéz, hogy nincs meg a szükséges papírom róla az sem gond. Mindenhol igyekeztem rendesen elvégezni a feladataimat. Manapság már a szakma majdhogynem a kisujjamba van, nem tántorodok el sem a magasságtól, sem a mennyiségtől és biztosan fogom az ecsetet akkor is ha speciális helyre kell nyúlni. Szóval kitanultam a szakmát, ha jó lenne az angolom, még akár le is vizsgázhatnék. A mostani munkahelyemen ugyan szembesültem az új dologgal is. Toronyházat festeni kívülről, drótköteleken lógó alumínium keretben, hátamon biztonsági heveder, rögzítve külön speciális kötélhez, ennek a „swing stage” szerkezetnek a kezelése és a teljes tanfolyam elvégzése. Ezeket kellett megtanulnom. Már ötödik hónap után biztonságosan kimászok a huszonötödik emelet magasban a kosár tetejére is, ha csak úgy érem el a festeni való kicsi kockát a fal tetején. Persze minden biztonsági előírást betartva. Munkavégzés után, délután mindenki haza akar menni a családjához, ezt nem feledjük akkor sem mikor egymást kell megtartanunk, ha kilógunk a kosárból, mikor alattunk rémisztő mélység tátong. Nekünk ez már nem félelmetes. Utólag már értem is Balázs főnökömet, aki azt mondta az első pár napomban, hogy ne aggódj a magasság miatt ,majd megszokod. Így is lett.

Vannak vicces pillanatok ebben a „kívülről festünk” munkában. Elképesztőek az emberek néha, ez esetben a nők. Szóltak a többiek már előre, hogy ne csodálkozzak, ha néha belátva az ablakokon, furcsa dolgokat is láthatok. Igazából nem bámulunk mi be, de hát amikor az ablak keretet kell festeni, ahol a szemedtől 5 centire ott az üveg, belül pedig ott a lakó élettere. Ha nincs otthon senki, semmi gond nincs. Sokan egyszerűen elhúzzák a sötétellőt, vagy tudomást sem vesznek rólunk. Vannak kik kedvesen mosolyognak, integetnek, néha kiadnak egy üdítőt, kávét, sütit. Vannak azonban olyan emberek, én még csak nőkkel találkoztam, akiknek bizonyára valamiféle kihívás lehet az, hogy belelátunk az életébe. Nevezhetném magamutogatónak, de lehet hogy izgatja őt ez a játék. Volt aki „nem is vettelek észre” stílusban fürdeni megy, előtte persze a nappaliban vetkőzik le, majd úgy pucéran, vizesen a nappali közepén törölközik szárazra. Persze közben hajolgat, miért is ne seggel felém. Van aki tornázik, persze pucéran. Nem mesélek el különféle gyakorlatokat !!! Van aki az erkélyre teregetett fehérneműért jön ki, elfelejtve, hogy meztelen. Aztán vannak agresszívebbek is, akik direkt! Sokszor két emelet között lógunk, lépcsőházat festve. Szemmagasságom a felsőbb szint boka magassága. Tehát ha felnézek, éppen a páciens szoknyája alá látok, ha éppen ott járkál. Persze hogy ott jár-kel, két percenként, és egy vigéceb pillanatban direkt felemeli a szoknyáját, seggét az üvegnek tolja és előrehajol. Persze bugyi nélkül. Hogy tetőzze a látványt, még meg is rázza magát, és persze vigyorog……. Nesze neked kint bambuló festő férfi, úgysem tudsz sem szólni, sem semmit tenni, csak bámulni. De fokozom még. Lépcsőházat festve, fiatal kis csaj megy le kutyát sétáltatni. Előttem libeg el, két centire a fejem előtt, miközben én guggolva festem az ajtókeretet. Fel sem nagyon tűnne, ha nem ömlene belőle a tömény parfüm. Egy perc múlva visszarohan a lakásba, vonszolva magával pár hónapos kiskutyáját. Majd fél perc múlva újra le, de most megáll előttem. – Nem tudnád megfogni a kutyámat amíg visszamegyek valamiért a lakásba, azonnal jövök vissza – kérdezte. Miért is ne, vállaltam el gyanútlanul a dolgot. Őkelme visszasuhant, de fél perc múlva újra itt volt. Nagyon köszönte, hogy kisegítettem, hálája jeléül feltette a kérdést, hogy szoktam-e kávézni? Mondom, néha, reggelente 1x egy nap. – És most nem akarok-e meginni egy kávét?- kérdezte. Mert ha igen, akkor menjek be a lakásába, Ő szívesen főz nekem. – Hát tudod, nem is tudom, mit szólnál hozzá ha szólnék a társamnak, aki itt fest egy emelettel lejjebb, ő is jöhetne, végül is megállhatunk 5 percre !? – Ááá, én nem úgy gondoltam, inkább csak Te gyere, egyedül! – Hmm, darling, tudod nekem most nagyon gyorsan kell dolgoznom, be kell fejezni még az összes ajtót ma, úgyhogy nem érek rá, de azért köszi. Picit húzott a száján, majd csalódottan elrobogott. Miután még 2 hónapon keresztül ott festettünk, többek között az Ő lakását is kívülről, bemásztunk az erkélyére is, és összes szoba ablakán beláttunk, kiderült, hogy Ő az ősi női szakmával keresi meg a betevőt, magyarán mondva kurva. Ebben 100%-osan egyet értettünk Mark társammal, aki itt született ugyan, de a szülők Horvátok. Sok szót ismer még horvátul, többek között a kurvát is, de azt az európai országokban szinte mindenhol megértik. Vicces :-)

Most a Bel Air szállodát már befejeztük, új munkánk a Bond University egyetem, ami Queensland legdrágább iskolája. Azt hamar megállapítottuk, hogy szinte minden diák milliomos családból származhat, de ez mit sem változtat a magamutogatási kényszerűségen. Már fel sem tűnt, hogy az első napon, az eligazításon a létesítmény biztonsági főnöke felhívta a figyelmünket, hogy ne reagáljunk a diákok kihívásaira, mert valószínű hogy lesz ilyen bőven. Hát van is. Ha ezek buliznak, márpedig szinte mindig, akkor tuti hogy mindig szívnak is valami jóságot, amitől aztán a gátlásaikat sutba dobják. Felajzott állapotban kefélnek a szobában, de a melleit üveghez nyomó kislány sem újdonság már. Természetesen nekünk mindig úgy kell tennünk, mintha mit sem látnánk. Valójában néha betegre röhögjük magunkat, majd kiesve a stage-ből. Én évek óta nem nevettem ennyit, mint az utóbbi pár hónapban, komolyan mondom szinte sírok a röhögéstől. Erre rátesz ugyan egy lapáttal Márk vidám kedélye is, meg a sok vicces helyzet, megfűszerezve azzal, hogy én alig tudok angolul és sokszor akkora baromságokat mondok, hogy attól meg Ő esik ki a száján. Így telnek a napjaink és ezért is írtam a bejegyzés elején, hogy egyetemre járok, ami teljes mértékben igaz is, de nem tanulni, hanem dolgozni. Az összes épületet le kell fessük kívülről, ami legalább egy éves munka lesz. Hál isten nem csak a diákok szállása a feladat, lesznek osztálytermek és irodák is, ott hátha lesznek akik normálisan viselkednek belülről.

Más nagy esemény is lesz a közeljövőben. Augusztus elején hazautazunk, egy hónapig kikapcsoljuk az agyunk Ausztrál féltekéjét, visszakapcsoljuk az otthonit. Kíváncsian nézünk 4 hetes kirándulásunk elé. Annyi mindent hallani és oly sok minden változott 4 év alatt, gondolom lesz mire rácsodálkozni. Persze legfőképp a családdal szeretnénk lenni, szeretteinket oly rég ölelhettük magunkhoz, végre kicsit pótolhatunk a hiányukból. Hónapokkal ezelőtt megvettük már a jegyeinket, még TaiPei-ben is eltöltünk két napot. Kíváncsian várjuk a kis ázsiai szigetnek a hangulatát.

Mielőtt még útnak indulunk, a változatosság kedvéért költözni is fogunk, egy kicsit kisebb és olcsóbb albérletbe. Na ez esetben nem több ezer km-t kell cuccolni, csupán pár kilométerrel odébb. Eszembe is jutott a minap Bertók Zoli statisztikája, amit még 2006- ban olvastam, miben leírta, hogy a kivándorlók amíg megtalálják a végleges helyüket, legalább 4x költöznek. Nos ez ránk pontosan illik, ez lesz a negyedik. Már fel se vesszük a pakolás nehézségeit. Első ötletként költöztető cégre gondoltunk, de miután árajánlatot kértünk pár cégtő, ettől elálltunk. Szemtelen összeget beszéltek :-( Marad a szokásos verzió, pár jó barát és utánfutó. Ezért vannak a jó barátok , mondja a dal !

Túlságosan sok említésre méltó esemény nem történik, az egyszerű hétköznapok elfednek mindent. A Gold Coast-i télben még nagyon kirándulni sem megyünk hétvégenként, hiszen hüsi van, napközben is ha nem állsz a napon, csak a hűvösben, bizony fel kell húzni a cipzárt és feltenni a kapucnit és az ozi papucs is lekerült a lábról, felváltotta a sportcipő. A lakásban esténként a klíma fűtésre van kapcsolva, kellemes meleget keringtet a házban. Rettentő hamar sötétedik este, 5 után már pillanatok alatt teljes sötétség kúszik ba az utcákba és reggel is csak fél 7 felé oszlik a félhomály. A kocsiban munkába menet pirosba húzom a fűtés skáláját, jól esik a fülkében szétterülő langyos levegő. Márk barátom azért nem tagadja meg önmagát, rövidnadrágban és pólóban jön reggelente, mondván Ő ozi, és nem fázik, ne is piszkáljam Őt én ezért, hiszen Melbourne –ban élt pár évet, tudja mi a hideg! Ó ember és én nem tudom szerinted? Életem nagyobb részét a csikorgó délkeleti országrészben éltem le, ahol bizony sok esetben a -20 alá is ment a higanyszál, na az hideg. Mindezek ellenére hetente két napot beteg a társam, esténkét citromos teát szürcsöl és forróvízbe csücsül, miközben több tucat zsebkendőt használ el. De hát ozi a lelkem, itt nőtt fel, ennyi az esze is, persze ettől még szeretem Őt, nélküle nem vigadnánk annyit.

Következő bejegyzésem bizonyára csak visszautazásunk után várható, de nem is tudom leírni, hogy most miután hazamentünk és visszajöttünk, mert most melyik a „HAZA”? Ez ahol most vagyok, vagy az ahová megyünk, vagy ahonnan visszajövünk ide??? Ez örök dilemma marad……………..

Üdv mindenkinek : E

egysoros - A hülyeség,egy olyan betegség amit minden nap többször is elkap az ember :-)

…másik - A száj egy olyan nyílás a fejen,mely megmutatja,milyen sötét van belül :-)

2010-05-08T05:43:00.021+10:00

Ház a vízen …. és egyebek

Így mondja az English (on the water), ha a lakásod vagy házad közvetlen a vízparton van. Éppen olyan bugyuta kifejezése a nyelvnek, mint a (look after) fonetikusan „utána nézel” ez azt jelenti, hogy valakit gondozol vagy valamit ápolsz, rendben tartasz, annak utána nézel.

Ha a házad a vízen van, az szinte mindenki szemében felbecsülhetetlen értéknek számít, hiszen arányában nem sok van belőle. Az értékrend béli különbséget tükrözi is a ház értéke, mely jóval magasabb, mint a szárazföldi házaké. Itt lehet a házad tóparton, folyóparton és végül a csúcs kategória, amikor az óceán part közvetlen a szomszédod. Akkor van rajta a házad az óceánon :-) Itt Gold Coast-on sokszor festünk lent a parton. Van hogy toronyházban, teljes rálátással a vízre, van hogy sima lakóházat és van hogy hooliday unit-ot, amely valakinek a saját háza ugyan, de nem lakik benne, csupán azért tartja, hogy kiadhassa. Ezt hívjuk, magyarul „nyaralónak”. Ezt a házat már két évvel ezelőtt festettük egyszer, amikor is teljes külső és belső felújítást csináltunk. Írtam is róla ebben a bejegyzésemben, ugyanis ekkor volt az eset, mikor a mentő helikopter több mint egy órán át egy helyben állt a víz fölött, keresve az eltűnt személyt, de nem találták meg. De a ház nem csupán ettől érdekes számomra.

Két év elteltével újra látva, szemügyre vehettem, hogy mit is tesz egy parti házzal a sós tengeri levegő. eddig is tudtam, hogy komolyan korrodál „minden” ezekben a házakban, még a bútorok is periodikusan tönkremennek, pedig azok belül vannak. A szél a nap 24 órájában a víz felől fúj, ezáltal az épület állandóan a sós levegő ölelő markaiban van. Meg is van az eredménye. Akinek ilyen háza van, a mellet hogy hatalmas érték, jelentősen nagyobb fenntartási költséggel kell számolnia. De minden ráköltött dollár szinte csak kidobott pénz, ugyanis végül a sós levegő korrodáló hatása győz. Ördögi kör ez, mert ha nem ápolod, előbb-utóbb összedűl az egész. Célszerű mindenből a legjobb minőséget beszerezni, csavar, szeg, léc, festék …stb. A legjobb pedig a legdrágább, mégis megeszi az idő. De nem csak a kis parti házakat kell rendszeresen újra festeni.

Kis hangyák vagyunk :-)

Eddigi életem során, ha volt alkalmam megcsodálni a toronyház oldalán lógó festőket, akik valamilyen kosárban, vagy szerkezetben állva, ülve végezték a munkájukat, mindig megnéztem volna jobban, de mindig annyira magasan voltak, hogy lehetetlen volt alaposan szemügyre venni. Micsoda bátor emberek ezek, gondoltam, hogy nem félnek? Hát a sors újra bebizonyította, hogy úgy játszik az élet fonalával, ahogy éppen kedve tartja. Jelenlegi munkám ugyanis éppen a toronyház festés, persze kívülről, swing stage-ból, magyarul talán festő kosárnak hívhatják, bár nem helyén való a megnevezés, mert semmi köze a kosárhoz, hiszen változtatható a mérete, a festendő fal nagysága szerint. Szóval ezért is adtam alcímként a kis hangyák megnevezést, hiszen a festendő falfelület egy ekkora épület esetében több ezer négyzetméter, és olyan sziszifuszi munkának tűnik festeni, mintha soha nem lenne vége. Valóban sok hónapos munka a mostani három hatalmas szállodát megcsinálni, pedig 5 db swing stage van, mindegyikben kettő festővel. De még így is közel egy éves munka.

Természetesen ezt a munkát végezni nem lehet felkészültség és végzetség nélkül. Ezért megfelelő tanfolyamot kellett végigülni egy napon, a végén pedig vizsgázni, szóban és írásban. Az én esetemben ez egy nagyon vicces folyamat volt, hiszen az angol tudásom a béka segge alatt van. Ez az előadás pedig kőkeményen angolul ment, ráadásul szakzsargon volt az egész. Ha általános szavakat és mondatokat néha meg is értek, na akkor ebből az ég világon semmit nem értettem. De azért vannak a jó barátok, hogy segítsenek és magyarok mindenhol vannak, pláne a festő szakmában. Úgy is járja a közmondás itt, ha a magyar kijön AU-ba, az nagy valószínűleg festeni fog, ha nem is véglegesen, de egy kicsit biztos. Az oktatónk, aki vizsgáztatott is, elmondta hogy nem az angol tudásomra kíváncsi, hanem hogy megértettem-e amiről szó van. Persze hogy meg, hiszen előző este ideadták a füzetet, amit otthon lefordítottunk, így már könnyebb volt a dolog. A lényeg hogy sikerült és így dolgozhatok swing stage-ban, van is róla licence-m.

A gyakorlat aztán egy egészem más dolog. Ezt keményen meg kell szokni, ami aránylag hamar ment, bár az első két napomon csak az előttem lévő falat néztem, se hátra, de legfőképp le nem bámultam. Ma már közel másfél hónap elteltével semmi gondom. Segített az is, hogy otthon a hobby-m a sárkányrepülés volt évekig, így a magasságban sosem szédülök. De egyébként olyan ez a kosárból való festés, mintha egy mobil erkélyen dolgoznánk. Sokat kell ugyan kihajolgatni, bujkálni és sok esetben kimászni az éppen előttünk lévő erkélyekre, hiszen azoket is le kell festeni. Illetve MINDENT le kell festeni kivülről egy ilyen felújítás esetében. Ami szinte elérhetetlen és hozzáférhetetlen, azt is. Oldjátok meg, ez az utasítás. Legyen lefestve, mondja a közvetlen főnökünk, mert ha jön a műszaki ellenőr és kiszúrja hogy kimaradt, akkor gebasz van. Hát megoldjuk, így aztán olyan is előfordul, hogy a fémkeret tetejére mászunk, féllábon állunk és még ott is nyújtózkodni kell, mindez persze akár 22 emelet magasságban. De kapaszkodunk olyankor betyárul, és hát ott a hátunkon a biztonsági kötél, karabínerrel összekötve a hámmal, amibe belebújsz reggel, mint egy kezeslábas ruhába. A cég mindent elkövet a bíztonságunk érdekében, hiszen mindenki haza akar menni este a családjához. Természetesen itt nagyon sokat kell dolgozni, de ezt én nem bánom, örülök hogy ebben a megbuggyant világban egyáltalán van munkám. Cairns-ben másfél évig szinte semmi meló nem volt, elsősorban ezért is költöztünk ide vissza. Persze a sok munkát rendesen meg is fizetik, panaszra nincs okom, de szükséges is a megélhetéshez, hiszen itt AU-ban nagyon drága az élet. Sokan hajlamosak vagytok azt hinni még otthonról, hogy mennyivel könyebb nekünk, hiszen sokat keresünk. Ez így van, otthon mércével mérve, de a kiadások mértékét csak akkor ismered majd meg, ha már itt vagy. A számlák ugyanúgy jönnek, mint otthon és senkit nem érdekel itt sem, ha nincs munkád. Old meg, vagy mehetsz isten hírével. Valójában az évek alatt kialakult véleményem az, hogy a tényleges külömbség a két ország közt röviden annyi, hogy ha van munkátok, akkor itt „NYUGODTAN” élhetsz. És ennyi! Ezt a Bertók Zoli is leírta évekkel ezelőtt, de idéztem már Őt korábban is. Senki nem nyaggat, hagynak nyugodtan élni, csak fizess ki mindent rendesen, csak legyen munkád. Ez azért nem annyira könnyű itt sem, hogy most ennek a válásg az elsődleges oka, vagy nem, az teljesen mindegy. Nagyon sokat romlott a bevándorlók helyzete és megítélése is az elmúlt 4 évben. Senki nem szeret itt minket most, mi vagyunk akik elvesszük az ozik munkáját, és ezt éreztetik is velünk nagyon sok esetben. Vagyunk magyarok 4-en a munkán, de sose beszélünk mások előtt magyarul. Szinte csak négyszemközt, vagy fent a magasban, a kosárban, de még ott is figyelni kell, hogy a teraszokon ki könyököl, vagy üldögél a mi magasságunkban.

De persze jó dolgok is történnek. Cairns után a boltok válaszéka bőségesebb sokkal. Minden szükségletet sikerül kielégíteni könnyedén. Legyen az ruházat, vagy élelmiszer, itt mindent megtalálunk. Hétvégén anyák napi buli volt egy parkba, persze magyarokkal. Jó sokan voltunk, pár régi arc is feltűnt. Persze a magyar csipkelődés sem maradt el, ha nem akarom meghallani is. „ -Jóska már megint nem jött el, fene a pofáját, micsoda egy senkiházi ember az- „ hallottam a szomszéd asztaltól. A másik háta mögötti kidumálásban mi magyarok nagyon jók vagyunk. A közösségi életünk azért is olyan, amilyen. Balázs barátom megmondta, nézzem csak meg bármely más nemzetnek milyen közösségi háza és élete van. A magyaré egy kutyaól a többiéhez képest. Ez igaz is, bár én nem jártam még Sydney-ben, sem Melbourne-ban sem. De a Brisbane-i vagy Gold Coast-i valóban elég alpári. Cairns-ben meg nincs is semmi. Erröl csak ennyit.

Végre sikerült pontosítani a hazautazás időpontját is. Nagyon furcsa lesz majd 4 év után hazamenni, először innen. Nem könnyű repülőjegyet venni augusztus környékére, hiszen az Európába szezonnak számít, csak annak köszönhetjük, hogy aránylag olcsón vehettünk, hogy megkaptuk egy utazási ügynök számát, aki valami elképesztően jó árban adott jegyet. Bárhol kerestük, 2 ezer AUD alatt nem találtunk, sőt, jóval e fölött volt csak. Ez a fickó 1.400 –ért szerzett, igaz hogy China Air, de kit érdekel a légitársaság neve. Még tetszik is hogy hazafelé úton 2 napot megállunk TaiPei –ben, és a városba is kimenehtünk szétnézni. Egy szó, mint száz, várjuk hogy magyar földre léphessünk, átölelhessük szeretteinket, megtapasztaljuk a változásokat és egy hónap után visszatérjünk ide. Nekünk már évek óta ez az otthonunk, küzdünk érte mint „malac a jégen” , de hogy valaha is ennek az egész cirkusznak vége lesz-e, nem is tudom. Teljesen elérhetetlen álom, hogy PR vízum díszelegjen az útlevélbe, ha tökéletesen akarnám jellemezni a mostani helyzetet, akkor az a jó kifejezés, hogy egy cérnaszálon lógunk itt, a szél lóbál ide-oda, néha még a falhoz is odacsap. Nem vigasz az sem, hogy másnak sem könyebb, hiszen vannak akik előttünk jöttek, vanna kik velünk egy időben, és olyanok is akadnak bőven, akik utánunk. Azokról nem is merek írni, akik most kelnek útra, mi is vár rájuk. Eszement káosz ez itt mostmár, teljes kilátástalanság. Játszik ez az ország a bevándorlókkal, mint macska az egérrel. Bármit megtehet, következmények nélkül. Bármikor megteheti, hogy kipenderít, csupán egy számodra előnytelen törvént kell hozzon, és azt visszamenőlegesen hatályba tegye. Sajnos erre is volt már pálda. De senkit nem riogatok, mindenki járja csak a saját útját. Sok sikert hozzá.

Tudom hogy a blogot sokan olvassátok és bizonyos kötelezettség is vezetnem, de mostanság heti 6 napot dolgozunk, napi 9-10 órát. Hazaérve szinte csak az elájulás vár már rám, erőm már nincs billentyűre vetni a gondolataimat. De igyekszem. Bye

asylum seekers

2010-03-16T13:28:00.004+10:00

asylum seekers

A ma reggeli napkeltében reggel 6.47-kor(sunrise), zsíros hajú, kihízott

tokájú, rossz fogú nagyokos azt mondta, hogy a problémát nem az illegális

bevándorlók(asylum seekers) okozzák ebben az országban, hanem a

Backpackerek. Mint tudjuk a working holiday vízumosok legálisan vannak

ebben az országban, dolgoznak ahogy engedi a vízumuk. Tehát a gondot a

legális vízummal itt tartózkodóak okozzák. Hát akkor sok sikert

mindenkinek, hajrá, arccal a cél felé. Ha így haladunk, előbb - utóbb mi

leszünk kikiáltva egy reggeli műsorban sok százezer ember füle hallatára

gennyes pattanásos problémának, akik legálisan élünk, dolgozunk,

fizetünk és 4-6 évet várunk a PR-re, amit talán sose kapunk meg.

A asylum seekers hamar állampolgárságot kap, dolgozni majd bolond lesz,

hiszen a segély 100x annyi, mint amennyit otthon keresett. Ha meg el is

megy dolgozni, egyharmados órabérért már futva viszi a hátán a

gipszkarton lapokat az építkezésen, vagy festi a falat minden

védőfelszerelés nélkül, kitúrva a munkájából a normál órabéreseket. Így

aztán jó sok férfi van már munka nélkül az ágazatban, de a bank happy,

mert találkozik a pénzével, mivel elveszi az adós szerszámait, kocsiját,

esetenként a házát is és auction-on eladja. Itt van nem messze

mellettünk az auction, hetente két napon, vasárnap és hétfőn csinálják

az árverést. Az épület sportcsarnok nagyságú, de annyi benne a cucc,

hogy csak sikátorokban lehet közlekedni, pedig több emelet magasan van

minden pakolva. Ettől függetlenül minden hétvégén teljesen kicserélődik

az árukészlet. Emberi elme számára szinte felfoghatatlan, hogy mi minden

érték talál új gazdára a bolti ár feléért, vagy még attól olcsóbban. Az

arcok minden héten szinte ugyanazok ott, ügyeskedők, akik itt megveszik

olcsón, majd az Ebay-on eladják teli árban, vagy amennyiért leütik ott,

ez szerencse kérdése.

Az ismeretségi körömben lévő férfiak közül szinte mindenki az

építkezéssel kapcsolatos ágazatban dolgozik (dolgozna), ha kapna munkát.

Az tavalyi év 12 hónapjából 4-5 öt otthon ült, ha nem többet. Ez az idei

évben már rosszabbul áll, mert alig dolgoztak pár hetet. Volt akinek

sikerült nagyobb falatot kanyarítania a kenyérből, 5-6 hónapra előre

munkát szerzett, de egy hét után elvették tőle, mondván, van aki(sokkal)

olcsóbban megcsinálja.

Volt főnököm Eric nagy festő cégnél dolgozik, nagy

csarnokokat festenek, szerencsére tartós a munka. Meséli, hogy a

nagyfőnök, aki egyébként személyes jó barátja elmondta neki, naponta kap

6-8 telefonhívást különféle vállalkozóktól, akik felajánlják, hogy a cég

festési munkáit fele áron elvállalják, azonnal. A hét minden egyes

napján többen is felhívják. De ő elutasítja őket....egy darabig :(

Alex barátom vett egy kis kiszállítós vállalkozást. Pár tonnás hűtős

kisteherautó, hajnalonta felszedi a zöldség-gyümölcsöt Brisbanei

nagybani piacról és Gold Coast-i boltokban szétteríti, nyitásra ott a

friss árú mindenhol. Ha új bolt kér szállítást, ő elmegy, megnézi a

helyet és ad árajánlatot, hogy mennyiért szállítana oda. Két hete voltam

vele bent az erdőben, valami filmforgatás lesz majd ott, oda is kellene

vinni friss dolgokat. Megnéztük, kiszámolta, adott árajánlatot. Másnap

főnök felhívja! Nem Te kaptad a fuvart, mert van aki sokkal olcsóbban

megcsinálja :(

Nem vagyok negatív, de tényleg nem! Csak ami körülöttem történik az

lassan olyan, mint a dejavu. Egyszer már éltem egy országban, ahol

körülöttem ugyan így elszaródott minden szépen lassan. Ez a folyamat egy

saját magát generáló lejtő, nincs rajta megállás, hiszen mi magunk

csináljuk rosszabbá és nehezebbé a dolgokat magunk körül. Ördögi kör,

amiből nem lehet kiszállni. Mindenki a megélhetésért hajt, ezért aztán

elkövet mindent, még azt is, amit egyébként nem tenne. Versengünk a

munkáért, közben két lábbal tapossuk le a másikat, hogy mi juthassunk

tovább. Ebben az országban mérhetetlen jólét uralkodott. Szokatlan a

helyieknek ez a módi, lassan azon a határon mozognak dolgok, hogy nem

éri meg a szakinak elmenni dolgozni, mert nem keres annyit, mint

amennyit beletesz. Ezért jobban jár, ha otthon ül. Kapja az államtól a

segélyt (250-300$) hetente. Fizetnivalója volna bőven, talán a feleség

keresete kiadja. Elvegetálni ellehet így, várva a jobb jövőt, sok

munkát. Legfeljebb este mikor lecsukja a szemét álmában úgy dolgozik és

él mint 10-15 évvel ezelőtt itt, amikor is tényleg kánoán volt.

Mikor is fogom ezt az országot hazámnak és otthonomnak tekinteni ?

egysoros

2010-03-10T08:34:00.003+10:00

Kik, mik voltak az elsők a weben?

Olvasom a nagy elsőkről szóló összefoglalót a Tech Readersen. Az első emailt 1971-ben küldték, az első domaint (symbolics.com) '85-ben jegyezték be, az első mobil, amin netezni lehetett, a Nokia 9000 Communicator volt.

Minden idők első webszájtja persze a CERN-é (info.cern.ch). Az első blog 1994-es, az első áru, amit eladtak az eBayen, egy működésképtelen laser pointer volt. Az első Wikipedia-szócikket az alapító írta ("Hello, World!"). A legeslegelső YouTube-videó pedig ez volt.

2010-03-04T07:08:00.004+10:00

Elgondolkodtató :-)

Ezt az elmúlt napokban kétszer kaptam meg e-mailben, gondoltam megosztom veletek:

Honnan tudod, hogy 2010-ben ÉLSZ??? Hát innen!!! Feltétlenül olvassad végig! ÉRDEMES!

1. Véletlenül a micron ütöd be a PIN-kódodat.

2. Több éve nem játszottál rendes papírkártyával.

3. 15 különböző telefonszámod van egy háromtagú családhoz.

4. E-mailt küldesz a melletted ülő embernek.

5. Azt mondod, azért nem tartod a kapcsolatot a régi ismerősökkel, mert nincs meg az e-mail címük.

5. Négy éve ugyanannál az íróasztalnál ülsz,de közben három különböző cégnél dolgoztál.

7. A főnököd nem tudná elvégezni a te munkádat.

8. Felhívod a családot, hogy megtudd otthon vannak-e, miközben hajtasz be a garázsba.

10. Minden tévéreklám végén szerepel egy internetcím.

11. Ha elmész otthonról a mobiltelefonod nélkül (amit életed első 10, 20 ,30,40 évében nem is ismertél), pánikba esel és máris rohansz vissza érte.

12. Reggel az első, hogy bekapcsolod a számítógépet, még mielőtt kimész kávéra a konyhába.

13. Mosolyogsz és bólogatsz miközben ezt olvasod!!!

14. Még rosszabb: pontosan tudod kinek fogod ezt tovább küldeni.

15. Túl elfoglalt vagy, hogy észre vedd, hogy nincs 9-es ezen a listán.

16. Tényleg megnézted, hogy nincs 9-es a listán.

17. Gondolom az sem tűnt fel hogy két 5-ös van a listán.

18. Ezt is megnézted újra...

19. ...és most röhögsz magadon !!!!!

20. Gondold végig, hogy miért!

....és meg egy mosoly :

Tsunami warning

2010-03-01T12:51:00.006+10:00

Tsunami warning

Előre bocsátandó, hogy rettentően sajnálom a Chilei földrengés áldozatait, akik borzalmas dolgokat élhettek át, vagy túl sem élték. Védtelenek vagyunk mi emberek a természeti katasztrófákkal szemben, ezért is a blogom szlogenje : „Éld úgy az életed, mintha a mai napod lenne az utolsó itt a földön” . Nem tudhatod, hogy melyik az utolsó, lehet akár a mai is. Ők sem gondolták, hogy aznap tragédiák történnek. Borzasztó. Felfogható úgy is, hogy bolygónk így tartja fent a populációs egyensúlyt. Ez e tudományos megállapítás addig nem is túlzottan érdekes, amíg nem velünk történnek ilyen dolgok. De lássuk a mai eseményeket itt Ausztráliában.

Én nem is tudtam róla, előző esti hírek nem mondták, mivel hogy még meg se történt akkor. Reggel skype bekapcs, az Atti írja, hogy mi történt, hallottam-e?! Mi van, hol, mi történt ? Igen,igen, jön a cunami, az Ildiék már feltankolák a kocsikat és el is indultak az ország belseje felé, mert ott biztonságos lehet. Jézus……! Felmentem google-ra, és tényleg, itt a vezércikk: The larger than normal waves are expected to reach Australia around 8.45am AEDT. People in affected areas are being advised not to go down to the shore to see the waves come in. Azt mondja, reggel NSW idő szerint 8.45 kor éri el a partot, ami QLD idő szerint 7.45 és hogy ne menjen le élő ember a vízhez, mert nagy hullámok várhatóak. Na, akkor menjünk le a beach-ra :-) Kíváncsi a magyar ember, kamera a kézbe, kalap a fejre, szemüveg fel, napkrém a testre, víz a kocsiba és hajrá, szövődött a tervünk negyed nyolckor. Menjünk valami magasabb pontra, vagy elég az aránylag magas föveny a parton. A második mellett döntöttünk, hiszen legalább 6-8 méter a homoksáv teteje a tengerszinttől. Ha már itt is elmos, akkor már úgyis mindegy. Nem szaporítom a szót, sokat nem is állt szándékomban írni ehhez az eseményhez. A várva várt hatalmas hullámok nem érkeztek meg, talán tetőzéskor 10 centivel nagyobb csapások is előfordultak, mondta másnap a hiradó. Bár a parton álldogáló két idősebb hölgy a közelünkben látni vélte a távolból jövő, hatalmas hullámokat, és biztonságosan hátrébb is húzódtak, közben szörnyülködve tették fel egymásnak a kérdést, hogy vajon az életmentők miért nem terelik fel az embereket a biztonságos részre. Az általuk látott borzalom sose ért partot, mi is csupán egy kellemesen eltöltött reggeli meleg napfürdővel gazdagodtunk, pár sétáló és kiváncsiskodó emberrel együtt. Lássuk a videót, amit készítettem, hogy részesei lehessetek a katarzisnak. Soha ettől rémísztőbbet :-)

Jo reggelt

2010-02-27T13:54:00.013+10:00

Jó reggelt – Good Morning!

Ez a reggel is hasonlóképpen indult, mint a többi. A haldokló éjjeli sötétséget megállíthatatlanul tolta le maga előtt a hajnali pirkadat fénye. Még éppen csak a leg bátrabb pirkadati csíkok vágtak utat magukank a teljes sötétségbe. Ilyenkor már nincs is teljes csend, a távolból már hallani, hogy nem alszik mindenki. Az ő hallása egyébként is kitűnő volt, sok utcával odébb is pontosan tudta, hogy mi történik. De a mai hajnal mégis különleges volt. Tudta, hogy a mai napon meg fog történni, az amit már oly rég óta várt, érezte a levegőben. Egyébként is feszítette már belülről a jól ismert vágy, mert hát minden nőneműnek eljön az idő, és akkor cselekedni kell. Ezt érezte ma reggel. Csodálatos illatokat hozott a szél, valahol nyitva hagyhattak valamit, amiben csuda finomságok lehetnek, mert állandóan éhes gyomrát azonnal mardosni kezdte az éhség. Van olyan reggel, amikor fantasztikus zsákmányokat lehet találni, ez általában azokon a napokon van, amikor egy nagy berregő valami járkál az utcákon, de sajnos össze is szedi az íncsiklandozó csemegéket tartalmazó zöld dobozok tartalmát. Pedig akad olyan is, aminek nem csukják le a tetejét, na abban van a csoda. Hányszor sikerült már jóllakni ilyenekből, nem is tudja.

De a mai reggelen háttérbe szorult ez a vágy, miután meghallotta a távolból a hangját. Ezer közül megismerné, áthatol minden akadályon és egyenesen a szívét melengeti. Mennyire csodálatos, hangos, éles és dallamos. Oda kell jutnia mihamarabb, mert érezte, hogy neki szól e csodás dallam. A környékbeliek közül senkinek nincs ilyen csodálatos szerelmi hívó szava, csak neki. Többször megfigyelte már, látták is egymást, sőt a fiú is felfigyelt rá, de még nem volt itt az idő. De ma! Nem volt nehéz odatalálnia, már messziről észre is vette őt, bár tudta hogy hol keresse. Általában egy környéket szoktak bejárni mindig, jól ismert helyeket. Ahogy közelebb ért, kinézett magának egy kiemelkedő ülőhelyet, ahonnan tisztán látszott a fiú. Közben gyenge szellő kerekedett, ami gyöngéden megborzolta ruházatukat. Elképesztő látvány volt számára, ahogy a fiú fekete kabátját megfújó szellőtől az kicsit szétnyílt és láthatóvá vált fenséges alsó fehér ruházata. Káprázatosan fehér volt, mindenkiénél sokkal fehérebb. Szinte elvakította őt eme csodás reggelen. Most már biztos volt benne, hogy a mai napon szerelme beteljesedik. Pár méterre voltak csupán egymástól és a fiú, akinek eddig is nagyon tetszett ez a takaros lány, most már biztos volt a dolgában. Ez kihívás volt a számára ma reggel. Csillogó fekete szemükből áradó tekintetük összefonódott és forróság öntötte el a szívüket. Ettől a magasztos érzéstől a fiúban olyan mélyről jövő vágy tört fel, hogy az eddig is délcegesen harsogó hangjára rádobott még egy lapáttal. Mintha eddig csak tréningezett volna, de majd most belead apait-anyait.

Kiengedte hát torkán teljes tudását, bele énekelve a hajnali napfénybe minden erejét. Érezte, hogy ez most másabb, mint eddig volt, mert ez neki szól, hiszen itt áll pár méterre tőle csupán, és figyeli őt. Néha még megpróbál szólni is, de a lány gyenge hangja elvész az ő érett, fenomenális hangorkánja mellett. Úgy érezte, hogy pompás éneke áthatol mindenen, nincs akadálya ezen a földön annak, hogy eljusson szerelme szívéig. Nem számított az idő, hogy meddig és mily erősen kell énekelnie, hiszen neki akár egész nap is megtenné. Pláne felserkent attól, hogy a lány közelebb jött, szinte oda mellé, és onnan nézte azzal a csodásan bizsergető tekintetével. Szinte levegőt se vett, a lány közelsége felforrósította a levegőt, már tudta hogy egymáséi lesznek. Beszűkült a tér körülöttük, nem láttak és hallottak semmit a külvilágból. Nem érdekelte őket semmi, teljes biztonságban voltak, hiszen eddig sem bántotta őket soha senki. A fiú eddigi helyét hátrahagyva egy épület mögé invitálta a lányt, és ott a kora reggeli nyári napfényben megtörtént a dolog, beteljesedett szerelmük. Nagyon boldogok voltak, amikor valaki egészen közelről elhúzott valami ruhaféleséget, ami fentről lógott lefelé és belebámult a képükbe. Elsőre kicsit összerezzentek, talán itt kellene hagyni ezt a helyet, de hát köztük van még az üveg is és hát na, nézzenek oda, az a valaki egyszer csak barátságosan mosolyogni kezdett ………….. amitől a lány nyakán a ruházata teljesen felborzolódott, de ez csupán ösztönös volt, az is lehet, hogy még az előző felejthetetlen élmény nyomai árulkodnak rajta. Mindketten érezték, hogy ideje távozni, egyébként is el kell kezdeni tervezni az új lakhelyet, mert hamarosan érkeznek az utódok ………………. huss !

Ez a reggel is hasonlóképpen indult, mint a többi. A haldokló éjjeli sötétséget megállíthatatlanul tolta le maga előtt a hajnali pirkadat fénye. A teljes tudatlanság állapotából lassan átcsúszik a tudat a félálomba. Az is előfordul a hajnali időtlenségben, hogy az órára pillantok, de csak fél szemmel, azt is csupán résnyire nyitom. Jézus, még 5 óra sincs. A vékony sávon, amit a vékonyra nyitott szemöldököm enged, ránézek az ablakra. Még szinte teljesen sötét van, egészen halványan talán észlelhető, hogy ma is egy tündöklő, napfényes nap lesz, de még nem most. Még aludjunk egy kicsit. Mámoros állapotomba zuhanok vissza, elnyúlva az ágyon. Nagyon nem gebeszkedem, mert kedvesem pihenését nem szívesen zavarnám meg. Milyen fantasztikus ez a csend. Hatalmas város, másfél millió ember, és mégis a kora hajnal a teljes csend birodalma. Mint egy hatalmas kristálygömb burok, amely védelmet ad a zaj ellen, ami majd napkelte után szétzúzódik, csörömpölésével felébresztve a városlakókat. Bódultan hessegetem el magamtól a gondolatokat, még aludni szeretnék, és ebben segítségemre siet a nyitott ablakon besurranó, láthatatlan ujjaival simogató hajnali szellő, mely friss virágillatot hoz a házat körül vevő sövényen virágzó ágakról. Zzzzzzz……………….

A hang, amely tudomásomra hozza, hogy kettéhasadt a csend, távolról hallhatóvá válik. Nem zavaró, bár jobb ha nem lenne, mert a kristálygömb így hamar széthasad. De nem hagy alá, sőt talán még erősödik is. Nem idegen itt reggelente a madarak éneke, sokan élnek a városban, az emberek között, hiszen élelem akad bőven. Sőt! Hetente egyszer, amikor a nagy zöld kukákat kihúzzuk az utcára, mert jön a kocsi üríteni, akkor a leleményesebb madarak képesek a nem teljesen lezárt kukafedőt is valahogy kinyitni, és széthordani a szépen, alaposan műanyag zacskókba kötött ételmaradékokat. A két főkolompos a magpie és a VARJÚ ! Elég sok lakik a környéken, jó nagy fekete tolluk van, csillogóan ragyognak a napfényben, és mókásak, amikor a nagy szélben felborzolt tollruhájuk szétnyílik, és meglátható, hogy az alsó tollazatuk teljesen fehér. Én azt hittem hogy teljesen feketék, de mégsem. A hangjuk, nos az fenomenális. Egy magyar varjú hangját szorozd e a többszörösével, mind hangerőben, élességben és megkapod az ozi varjú hangját. Ráadásul az év minden napján jelen van, nem téli madár, mint otthon. Teljesen urbanizálódott, a házak között él, nem fél az embertől, mert senki nem bántja, az itteniek egyébként is megszokták, hiszen ide születtek. Nem is károgás amit őkelme csinál, hanem olykor ugatásnak nevezném, néha visítás, de lehet gurgulázás is és amikor unatkozik a koma, akkor mókásan dünnyög, rettentően szenvedve, mint egy házsártos vénember.

Ráébredtem, hogy az alvásomnak lőttek, hiszen a hang egyre erősödött, de addig kibírható, amíg nem a háztetődön, vagy pálmafádon telepszik meg a fekete kabátos. Szurkoltam, hogy lehetőleg maradjon távolt a háztól, esetleg ellenkező irányba hasítsa a levegőt kormos szárnyaival. De nem így történt. A ma reggeli találkahely úgy tűnik, hogy éppen a mi kertünkben lesz, ahol is a pálmafa az ablaktól csupán 3 méter lehet. Így is lett, hallhatóak voltak a szárnycsapások is, és ekkor már tudtam, hogy itt a vég. Többször előfordult már velem, hogy véghezvihetetlen tervet szőttem a varjúk ellen itt, hogy miképp lehetne elhallgattatni őket, de hát érinthetetlenek számomra, mert védelem alatt állnak, mint minden már egyéb madár is. Még elzavarni sem nagyon lehet őket, mert nem félnek. Tapsolhatsz, vagy hadonászhatsz hevesen, legfeljebb a szomszéd néz majd rád kikerekedett szemmel és csodálkozó pillantással, hogy megbolondultál-e, vagy mi van veled?! A varjú esetleg odébb reppen egy fával, vagy arrébb szalad a földön, mert vígan sétálgatnak mindenhol. Majd megszokom, gondoltam, de nem.

A ma reggeli varjú mintha másabb lett volna, mint máskor. Az egyébként is agyalapi mirigyedig hasító ordítása valamitől még erősebbnek tűnt. A hangpalettáján lévő összes hangot mintha összemixelte volna, mindezt teljes hangerő kétszeresével, és úgy hogy közben nem is vett levegőt. Fél perc is örökkévalóságnak tűnt ebből, és még ráadásul nem is egyedül van, hanem még a társa is itt lehet, bár az ő hangja kismiska mellette. Ketten összefogva követnek el megbocsáthatatlan bűnt ellenem ma reggel. Ez mégsem maradhat így ! Az ablakhoz lépve tapsoltam egyet, talán mellé még valami Sssss… -t is formáltam a számmal, de hát reakciónak halvány nyomát sem láttam. Nem is foglalkoztak ezek velem, úgymond le se szartak! Csak folyamatosan üvöltött az egyik, majd valami történt, mert szárnycsapásokat hallottam. Talán leszálltak a hátsó teraszunkhoz a betonra, vagy mi? A félereszes terasz a hangot még jobban felerősítette, szinte súrolta az elviselhetetlent, így hajnali tűrőképességemet mérlegelve. Csapkodás kezdődött, mintha verekedtek volna, vagy talán egy macska kaphatta el az egyiket? Sajnos a hálószoba ablakból nem láttam semmit, ezért gyorsan kiugrottam az ágyból, a nappaliba osontam, felkapva az íróasztalomon lévő fényképezőmet, és mint egy szenzációra éhes riporter, akinek Pulitzer díjra fáj a foga, gondoltam hogy most véres események szemtanúja lehetek, egy macska és egy varjú haláltusájával. Elhúztam a függönyt a hátsó teraszajtó üvege elöl, és mit látok. Hát egy megszeppent varjúpárt, akik mint akiket rajtakaptak egy szerelmi légyotton, bámulnak bele a képembe. A kisebbiknek, gondolom ő lehet a lány, még a nyakán a toll is felborzolódva a nagy love-tól. Erre én is annyira meglepődtem, hogy majd elfeledtem kattintani egyet a géppel. Egyszerűen elfogott valami bamba érzés, elűzve dühömet. Annyira mókásak voltak ott ketten, hogy mosolyra húztam a számat. Nem hinném hogy ők megértettek ebből valamit is, mert bambán belebámultak a vigyori képembe, majd nem kapkodva, lépve kettőt, elrugaszkodtak a betonról és tovaszálltak, maguk mögött hagyva engem ezzel az élménnyel, ami most már kiderült számodra is, hogy nekik csodás reggel számba ment, nekem pedig kellemetlen ébredésnek indult, de időközben átalakult e mókás történetté, melynek Ti is részerei lettetek most már. Itt a vége, fuss el véle.

Ui : Ha igazán közelről szeretnél látni nagyszájú varjoncot, kattints ide. Ezt a videót nem én csináltam!

2010-02-24T17:50:00.022+10:00

Székelyderzs

Fiatalabb „üzletelgetös” koromban rengetegszer jártam Romániában, egyébként is határ menti városban laktam, nem kellett sokat mennem, hogy külföldre menjek. A 90-es években sok lehetőség akadt, hogy zsebpénzt csináljak, csupán ki kellett használnom a két ország közötti jelentős elmaradást, üzemanyagban, élelmiszerben, járműalkatrészben ..stb! Három éven keresztül szinte két hetente nyakamba vettem az országot, két akkori barátommal, Attilával és Józsikával, akik Nagyváradon laktak ugyan, de kint rekedt magyarok voltak. A kis áthordott áruval útra keltünk és 3-4 napon keresztül utaztunk az országon keresztül, szinte minden alkalommal a csodálatos és felejthetetlen székelyföldön át, vagy éppen oda. Megszámlálhatatlan kis falucskában álltunk meg, rengeteg emberrel beszéltünk, mérhetetlen szeretetet kaptunk és persze adtunk Nekik. Mert ezek a székely emberek teljesen egyediek a földön. Elmondhatom, hogy jól ismerem őket, hiszen éveken keresztül jártam közéjük. Az alábbi belinkelt cikkben említett kis falu, Székelyderzs, ahol szintén többször is jártam, kellemes emlékeket ébresztett bennem, amikor végigolvastam e szívmelengető irományt, amit most sok szeretettel megosztok Veletek. Íme :

"Elbeszélt engem Magyarországon"
[ 2009. május 27., 00:17 ]

Két éve időről időre felbukkan a legkülönbözőbb levelezési listákon, honlapokon a mellékelt történet. Bárhányszor megérkezett, mindig újra meg újra elolvastam. Mi indíthatott meg egy Székelyderzsen átutazó motorost olyan mélységig, hogy leirt emlékei átelmélkedtetik az általa megélteket?

Ki a „fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni”? Él még? Hány éves, hogy hívják? Mihelyst nyomára bukkantam, egy verőfényes májusi napon unokájával, Dénes Mártával és a helyi unitárius lelkész feleségével, Újvárosi Katalin székelymuzsnai lelkésznővel felkerekedtünk, és meg sem álltunk addig, amíg…

Nem messze a vártemplomtól egy mellékutcában, amint megpillantottam a kék kicsi házat, éreztem: jó helyen járunk. Három kaszafordulatnyi helyen elhevert a levágott fű – az unoka csendesen megjegyezte: nannyó kaszált ma, mert elnőtt a zöld.

A pitvaron túl, a gerendás, tapasztott falú lakószobában Lídia néni uzsonnához készü- lődött. Szeme-szája elállt a csodálkozástól: „Mit írtak?” Márta magyarázta: hogy kalácsot adott, és szavalt. „Elbeszélt engem Magyarországon…” – merengett.

„Miért akarta tudni, hogy hívnak?”

Hogy kerültünk mi oda? „Nannyó” csak álmélkodott: valóban azért mentünk, hogy meghallgassuk?

„Elmondom a hosszú verset. S tényleg mondjam?” Hamar döntött, kiegyenesedett, és szólt: „Aki verset mond, áll…”
Hangosan, tagoltan, érces, erős, mély hangon és a legnagyobb átéléssel elszavalta Petőfi A szerelem átka című, 30 szakaszos versét. (Szerk. megj.: Petőfi Sándor írta Borjádon 1845. szeptember 26. – október 7. között.)
Megállt kezemben a toll, amíg hallgattuk: a „szószegő asszonyról”, a „két átkos hegyről” szóló strófákat és a bátorítást: „Ne marjon a bánat fullánkos kígyója…”

A versmondás végeztével leült az asztal mellé, fejét kezére támasztotta. Még mindig hitetlenkedett: a mostani „kellemes látogatók” pusztán a verseiért jöttünk…
Felsejlett benne az emlék. Tényleg szavalt idegeneknek a vártemplomnál egyszer. Az is, nem mondta meg a nevét nekik.

90 éves lesz november 25-én

„Minden reggel 6 órakor felkelek, úgy, ahogy tudok…” Fél, hogy elesik, ezért botra támaszkodik. Visszaemlékezett, honnan is a versek szeretete? Amikor
iskolába járt, a tanító bácsi szombaton egy verset tanított a magyar könyvből. A „román világba’ ” Derzs nem tartozott magyar területhez, csak szombatonként volt magyar oktatás.

Öt osztályt járt. Pedig csak négyet akart… „Szegény leány vótam, készültem szógálni, nem akartam menni a gimnáziumba. Nem tudtam követelni, hogy az édesanyámék adjanak pénzt. Hatan voltunk testvérek. A többi is mind el volt menve.”

Lekerültek a berámázott képek a falról: egy keretben a családi fotótár. Apjuk korán meghalt. „Szüleim és Dénes”. Sorolja testvérei születési évét: ’10, ’12, ’14, ’17, ’19, és a „kicsi testvérem” ’24-ben. Mára Margittal ketten maradtak. Soha nem veszekedtek. Az évkülönbség elmosódott: olyanok manapság, mintha ikrek lennének.

Könnyen, jól tanult. Amit valahol meghallott, már tudta. „Jó voltam kicsi koromban is. Helyt ülök, édesanyám megdicsért”. Mártára tekintett, és nyugtázta: „az unokák mind jól tanultak… Veled ágáltak a tanító nénik!”
Aztán derűsen sorjázta saját emlékeit: fel kellett olvasnia a Maros és az Olt történetét. „Mondd el az értelmét! – kérte a tanító. Könnyedén megfelelt. „A testvérem nagyobb volt, az ő könyvét nem tudom, hányszor elolvastam…” Volt egy fiú az osztályukban. Szavalnia kellett a Szomorú történetet. Kezdte is, de csak a címig jutott, amit néhányszor elismételt: szomorú történet… Szomorú tör… Mire a tanító: folytasd, a gyermekek már úgy várják a „szomorú történetet”. Jót kacagtunk az emlékidézésen, mintha ott állnák az osztályteremben. A mi nénik pedig: máig egyszuszra felmond 30 szakaszt is! „Jő a fülembe, megmarad az agyamba’. Hallottam, s mondtam”. Kicsit restelkedik, hogy „ágál”, de így volt.

„Nem méssz szolgálni! – döntött a tanító – Az ötödik osztályt ki kéne járjad. És elintézte, hogy az óvodába’ takarítsak.” „Jaj, fiam, oda korán fel kell kelni – aggódott az édesanyja. De máig büszke: pénzt is kapott a takarításért, és tanulhatott a gimnáziumban.

Mikor egyedül van, akkor is mondja a verseket

Tud vallásost is. Imádságot könyvből olvassa. Elszaggatta, annyit forgatta. „A konfirmáción mindörökké szavaltak: a szülőknek, a lelkésznek; „megköszönve fáradtságát, töredelmét…” – és mondta, mondikálta azokat a rímeket, amit gyermekei, unokái, dédunokái tanítói is hallgattak azóta. „Ez a nehéz iskolaév a végéhez ért”. Minden unokájának megtanította a Mesebeli kiskirályhoz kezdetűt. „Bársony itt a gyepes udvar. Szalmatetős kicsi kunyhóm palotádért nem adom.”

Mielőtt elköszöntünk feltett még egy találós kérdést: „Úton menyen, úton halad…”

Nincs kivel beszélgessen. Nagyot hall. Nem jár a szomszédokhoz, „ha szólnak, nem hallom”. Délután ötkor már be van zárkózva.
„Az éjjel nem is tudok aludni…” Mintha csak unokájának mondaná: „Vén szotyorhoz két előkelő asszonyt hoztál! Na, te…”
Márta nekünk szólt: „Most egy hétig erről mesél majd” és maradt még a nagymamájával.

Megdicsérjük a saját kezűleg művelt virágos- és veteményeskertet. Hangosabban, mert nem hall jól. 70 szál viruló tulipánja van, megszámolta. És megtudtuk: akkor kell ültetni a tulipánhagymát, mikor a búzát vetik. Amikor átülteti, ad a lelkésznőnek is majd. Viruljanak, ha ő már nem lesz is. Csak hatvan szál maradt a kertben, egy-egy csokorral nekünk adott belőle. Mondván: „a jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!”

Megöleltem, de egy hirtelen mozdulattal megcsókolta a kezemet. Ugyanolyan mozdulattal, nekem is jól esett hasonlóképpen cselekednem. Elpálcikált, minket alig vitt a lábunk. Hiszem, ilyen a katarzis. „Úton menyen, úton halad…” Kalácsot, virágot ajándékoz, és lélekbe írja verselő tudományát – kilencvenévesen. A jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!

Molnár Melinda, Székelyhon
Fotók: Újvárosi Katalin

Kocs Elemérné, született Orbán Lídia. Három gyermeke közül egy meghalt. 3 unokája, 3 dédunokája van. 32 éve özvegy, 77-ben halt meg a férje. A községházán takarított, és ő volt a falu dobosa is.

* * *

Egy hajlott hátú néni
(az interneten terjedő levél)

Túrázásaink során a székelyderzsi erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk.

Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta Petőfi Sándor A Magyar Nemzet című versét.

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott. Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni. Én pedig leültem a székelyderzsi erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe.

És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak
nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják
fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.

2010-02-17T16:04:00.004+10:00

Ez tényleg aranyos ......

2010-02-16T11:03:00.006+10:00

WiDi – vezetéknélküli képátvitel laptopról TV-re

Nincs már messze a teljesen vezeték nélküli otthon, igaz az audiofilek még mindig a rézkábelre esküsznek. A vezeték nélküli adatátvitel fejlődésével a kábel nélküli videóátvitel területén történtek a legnagyobb előrelépések. Az Intel legújabb a CES2010-en bemutatott fejlesztése a Wireless Display Technology, röviden Wi-Di hamarosan minden laptopban olyan szériatartozék lehet, mint most a Wi-Fi vagy egy USB port.

A Wi-Di két egységből áll. Az adó a laptopba kerül integrálásra, míg a kis router méretű dobozt, azaz a Netgear Push2TV adapterét a TV HDMI bemenetére kell csatlakoztatni. Ezután a fotelben ülve vagy a másik szobából bármilyen tartalmat, játékot, filmet vezeték nélkül megjeleníthetünk a nappali falára akasztott TV-n, akkor is ha az alapból egyébként nem támogatja a vezetéknélküli átvitelt. Egy HDMI bementre azonban így is szükségünk lesz.

A CES-es bemutatott újdonságok általában elég lassan, hosszú hónapok vagy akár évek múlva kerülnek csak tömeggyártásba. Nem így a Wi-Di, mely a kiállítást követő második héten egyszerre három gyártó három Core i5 procis laptopjában elérhető. Legolcsóbb a Toshiba Satellite E205-ös ($899 - 169 000,- Ft) , utána a DELL Inspiron 15z ($999 - 189 000,- Ft), illetve a Sony VAIO S sorozat ($1049 - 199 900,- Ft). Mindegyik gép combos procival 4GB memóriával 500 GB winyóval.

Dodo internet

2010-02-14T22:40:00.019+10:00

2010 legjobb beszólása

–Minek neked „gyors” internet kapcsolat, mit türelmetlenkedsz, hiszen ott van a dial-up(betárcsázós net), használjad azt, nem elég az? Hiába hívogatsz minden nap, hogy mikor lesz visszakötve a net-ed. Ez a mondat 2010 február elején hangzott el, a XXI-ik század században, itt Ausztráliában, amikor is már Magyarország leg kisebb isten háta mögötti falujában is, pár ezer ft fejében, legalább 8 Mbytes/sec kapcsolatot kaphatsz. A dial-up kapcsolatról tudni kell, hogy maximum 3,2 kbytes/sec sebességre képes, ami magyarra fordítva annyit jelent, hogy egy weblap megnyitása kb. 1-3 perc időtartamot vesz igénybe. Lefoglalja a teljes telefonvonaladat. De utazzunk kicsit ………

1988-89 lehetett talán, már pontosan nem is emlékszem vissza, annyira régen volt. 22 éve. Nos ekkor találkoztam először életemben számítógéppel. Egy ismerősöm valami iskolába járt, ahol tanultak valami szövegszerkesztést, azt hiszem „chiwe writter” volt a neve. Ehhez pc-t használtak, amin akkor még csak DOS alapú operációs rendszer volt. De persze szgép csak az iskolában bent volt. Egy másik barátom egy általános iskolában volt úgynevezett rendszergazda, akkor ez még nagyon új szakterület volt, és a gépek javítását is csinálgatta. Bementem hozzá egy napon és ott ő mutatott meg egy gépet. Nézegetem a modern technikát, Ő pedig látta hogy nagyon tetszik nekem a dolog. – Nem akarsz egyet hazavinni pár hétre, van itt dögivel gép, simán tudok nélkülözni belőle? – támasztotta nekem a kérdést Karcsi komám. Dehogynem akartam, nagy boldogan cipeltem a kocsimba a konfigurációt. Karesz hozzám dobott még egy könyvet is, hogy majd olvasgassam át. A fedlapon „DOS” felirat volt olvasható, amiről még azt sem tudtam, hogy mi fán terem. Otthon aztán összeraktam és hosszú hetek alatt megismerkedtünk, a géppel is és a könyv teljes tartalmával, lépésről-lépésre. Baromira érdekes volt, faltam a lapokat és mindet ki is próbáltam a gépen, pedig elég száraz anyag volt, szinte csak parancs szavak és kisebb alkalmazásokból állt a dolog. Akkor még olyan hogy játék, vagy net, nem volt a pc-n. Így tanultam meg az alapokat akkor, hiszen a mai rendszerek is jelentős részben a dos-ra épülnek. A következő pár évben aztán kezdtek a dolgok felgyorsulni. Karcsinál láttam először élő Internet kapcsolatot, de szintén csak még dos rendszer alatt. Talán a chat.hu oldal volt az, ahol on-line lehetett egymással levelezni, és fantasztikus élmény volt, hogy lehetett egymásnak képet is küldeni. Elképesztő ez a technika.

A 90 évek elején találkoztam először a WINDOWS 3.1 –el. Emlékszem, hogy Romániában voltam, egy fickó házába mentünk valamiért, ahol működött a gépe. Ott láttam először grafikus felületet, amire nagyon rácsodálkoztam, hiszen a dos ablak után elképesztően szépnek tűnt. Kell nekem is ilyen! Karesz által aztán lett is. Nos hát ebben az időszakban állt rendelkezésre az akkori korszak technikai vívmányainak a csúcsán a dial-up internet kapcsolat, ami állandóan megszakadt, adatátvitelre alig volt alkalmas, de akkor az volt a csúcs. Hatalmas élmény volt használni. Ide kanyarodtam időben vissza, hogy legyen fogalmatok a közel két évtizednyi időeltolódásról.

2010 január 11. – Szeretnénk a meglévő Internet kapcsolatunkat és telefon vonalunkat felfüggeszteni, mert másik városba költözünk, amint megvan az új címünk, kérjük hogy kapcsold vissza – hangzott el telefonon a kérés, köztem és a DODO nevezetű cég ügyfélszolgálatosával. A krapek megadta a nevét is, hogy majd Őt keressük. Így is történt, új cím megvan, felhívjuk hogy kellenének vissza a dolgok. Persze ez aznap volt, ahogy megtudtuk az új címünket, Jan 20-án. Ember azt mondja 5 munkanapra van szüksége a technikai csoportnak, hogy visszakösse a vonalunkat. Hát de………., na mindegy! Persze akkor még nem vettem észre, hogy nem csak a hétvége esik bele, hanem az Australia day is. Így az 5-ből 8 lett, amitől már kicsit felment a pumpám. Mire kell ennyi nap, hiszen csak……….á, mindegy! A netet megkérni, hogy adják vissza, majd csak ez után tudtuk, mert kellett az új számunk hozzá. Telefon újra, dúlok-fúlok a 8 nap miatt. Ember mondja, lesz majd net, 10 (TÍZ) munkanapra van szüksége a technikai csoportnak…..bla-bla-bla! –HOGY MI VAN? – kérdezem, most ugye viccelsz? Nem viccelt, ez van és kész. Tíz munkanap a legjobb esetben is 3 hét körül lesz. – Majd küldünk sms-t a mobilodra, ha van neted- köpte ki gálánsan a skac. 4 munkanap és két hétvégi nap után mégiscsak rákérdezünk már, hogy mi van velük, jól vannak, eszik mindenki rendesen?! – Ne türelmetlenkedjünk, még nincs semmi, majd lesz- szólt le a dodo isten az égből, persze indiai akcentussal.

Nappal aztán munka közben, két ecsetvonás közt számolni kezdtem. Mire kellhet nekik 10 munkanap? Nem egy új szerződést kell csinálni, adatokat és jelszavakat rögzíteni, buta kérdésekre válaszolni, hanem csak pár gombnyomással az új számunkhoz rendelni a netet. Legrosszabb tudatlan, műszakilag teljesen analfabéta, szerencsétlen alkalmazottnak is maximum 2-4 perc munka, de számoljunk rá 5-öt. Nos, egy technikus 8 órát dolgozik, az 480 perc. Osztva 5-el az 96. Ha végig dolgozza a napját 96 ügyfelet tudna visszakapcsolni. De legyünk nagyvonalúak, mert eszik, kávézik, vakarózik, netezget, tehát elszarja az időt. 80 ügyfelet írnék ki feladatnak neki. 10 munkanap után akkor mi ugye a 800-adik várakozó ügyfelek vagyunk. Ha két technikus dolgozik, akkor 1600-adik ügyfelek leszünk, ha 4-en vannak, akkor 3800-an vannak előttünk, ha esetleg 10-en dolgoznának, akkor számításaim szerint 8000 ügyél áll előttünk sorban, és mi ezért kell ennyit várjunk. Ez persze elképesztően nagy mennyiség, de csupán érdekesség az egész, a lényeg most jön.

9-ik munkanapon üzenetet hagynak a vezetékesen, hogy hívjuk vissza őket. Ennyi elvesztegetett ídő után túl sok kedvesség már nincs bennem! – Mit akartok? – kérdezem. – Ámmmm….kezdi egy csaj, ma a technikus kollégák be akarták kötni a netet neked, de rá pendingeltek a vonalra, és nem találják a számotokat- kapom eme éles elméből származó információt. – Te! És megmondanád nekem azt, hogy Te milyen számon hívtál fel engem, nem a meglévő vezetékes számunkon, vagy ti nem egy cég vagytok? Ugye most újra szórakoztok velem? Hát ez nem élő vonal szerinted, te fel tudsz hívni rajta, ők meg nem találják? – kérdeztem. – Hát ez van, mivel hogy nincs meg a szám, majd ha meglesz, akkortól számított 10 (TÍZ) munkanapra van szüksége a tech……., na elmész ám a jó k…… -ba, robbantam fel!!!! -Add ide a managert azonnal- szólt a parancs részemről. – Nincs bent, csak a technikai csoportot tudom adni neked, de ők éppen ugyan ezt fogják elmondani neked- kaptam csilingelő hangon a választ. – Na idefigyelj kisanyám, ha nem adtok netet egészen rövid határidőn belül, én tuti hogy az egész felháborító történetet kitálalom egy szenzációra éhes tv riporternek és újságírónak, és akkor majd a címlapon ott vicsoroghat a cég vezére, aki még arra is képtelen, hogy műszakban tartson egy managert, akinek panaszt lehet tenni. – Ámm…ám…ám – nyöszörgött a lelkem a vonal végén – mindjárt megkérdezek valakit, kérlek várj egy kicsit! Ezzel kis időt nyert, én meg kiengedtem a gőzt. – Hétfőn felhívunk újra, és akkorra kiderül, hogy működni fog-e a net, addig próbálnak javítani a vonalon valamit a kollégák, kérlek addig legyél türelemmel. Ezután következett a lényeg, a címsorban szereplő, minden feszültségemet véglegesen feloldó, megnyugtató, reménykeltő és bátorító mondata :

–Minek neked „gyors” internet kapcsolat, mit türelmetlenkedsz, hiszen ott van a dial-up(betárcsázós net), használjad azt, nem elég az? Hiába hívogatsz minden nap, hogy mikor lesz visszakötve a net-ed.

Miután felfogtam, hogy mit mondott, már semmit nem tudtam érvelni, vagy mondani. Megszólalni is alig. – Oké, viszhall…. !

Erika elmesélte a kolléganőinek az esetet. –Ó édesem, mondta a Maya, mi minden évben költözünk évek óta és úgy hidd el, hogy minden egyes alkalommal megcsinálják újra és újra ugyanezt a történetet mindenkivel. Határozottan emlékszem, hogy nekünk is hiába pendingeltek a vonalra, nem találták, pedig olyan is volt, hogy csupán két házzal költöztünk odébb. Úgyhogy ha veletek ez történt, akkor az azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben van, a dolgok a szokásos kerékvágásban haladnak, egyszer majd lesz net a házban! Legfeljebb addig használjatok dial-up internetet.

A történetnek itt a vége ! Mégse.

Ui: Köszönet a dodonak, hogy rendelkezésemre bocsájtott 33 nap internetmentes időszakot az életemben, ugyanis ez idő alatt olyan dolgot tettem, amit egyébként más sok éve nem csináltam. Elolvastam Kis Ernő barátom „Szabad szelek szárnyán” című könyvét, ami hatalmas élmény volt, mint a könyv maga, de az olvasás élménye szintúgy. Ez nem történik meg ha van net, mert én is, mint itt sokan mások, függő vagyok. Milyen kár, hogy elfelejtünk könyvet olvasni., mert sokkal egyszerűbb egy weblapot kinyitni és falni az információk mérhetetlen tömegét.